Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-02-01 / 3. szám

Lekner Józsefné csoportvezető átveszi az árut

Almás! Sándorné az adagológép mellett, 12 kilót hízott, amióta Idejött

Sípos Istvánná, a tudós nyuszik festője

(Szabados György felvételei)

Oláh Aranka, aki imádja a csokoládét

Az útrakész fiilesek

Ahol a munka után szórakozik a fiatalság: a gyár presszója. »Három dupla feketét kérek!» »Három duplát?« »Máris viszem!«

PILLANATKÉPEK A GYÁRRÓL, MELY A NŐK KEDVÉÉRT ÉPÜLT

»Ahány munkaterem, annyi Illat, minden munkateremben más és más. Illatok és Izek, édes, laktató, finom Izek, a cukorkaüzletek aromái. De ebben még nincsen semmi furcsa, hiszen csokoládégyárban vagyunk. A fura csak az lesz majd, ha a diósgyőri vasgyárban is hasonló Illatok és Izek édesítik majd a levegőt.« (Részlet a Magyar Hírek 1960. szeptember 15-1 számában megjelent »Édes riport«-bóI.)

Az első kép t kívülről

A háttér ilyenkor, a télesti fakó homályban, festő ecsetjére kívánkozik. A hatalmas hűtőtornyokból gőz párázik; valahonnan mögüle a frissen öntött vas visszfénye bíborozza az eget; a kéményekből szikraeső szökell a magasba... A miskolci Lenin Kohászati Művek szokásos mindenesti parádéja ez, modem díszletek között előadott misztérium-játék: gőzoszlopokkal, görögtüzekkel, tűzijátékkal.

A képzelet benépesíti a hátteret: izmos, azbesztpáncélba öltözött férfiak védőszemüveggel figyelik az olvadt vasból nyíló tűzvirágokat; más férfiak a hengersor előtt állva villámgyors mozdulattal kapják el hosszúnyelű fogóikkal a kígyózó acélrudakat; ismét más férfiak keze irányítására kezesbáránnyá lesz az iszonyú nagykalapács, és szófogadóan kovácsolja a hatalmas bugákat... Férfiak, férfiak, mindenütt férfiak.

Az előtérben viszont, — a városnyi területet elfoglaló kohászat közvetlen szomszédságában épült üzem kapujában, — nők, mindenütt nők. Műszakváltás ideje van éppen, a délutánosok vidáman trécselve távoznak, hogy helyet adjanak az esti műszaknak. A Dortáról kitóduló emberfolyam ágakra, csoportokra szakadozik. A friss hó ropog a nők cipője alatt, a távolodók zsivaja mér duruzsolássá szelídül, és a csokoládégyári munkásnőket elfedik a házak, a hópelyhek, az otthonok nyíló-záruló kapui.

A második kép: belülről

A legfiatalabb és legkorszerűbb magyar csokoládégyárat mutatja be a főmérnök. Az alagsort, ahonnan a nyersanyagokat a legfelső emeletre pumpálják, azután a csőhálózatot, amelyben a nyersanyagok géptől-gépig járva, önnön súlyuktól kényszerítve, megteszik útjukat, hogy ostya, nápolyi, nougat, csokoládé, húsvéti nyuszi legyen belőlük.

Amikor a bemutatás véget ér, a főmérnök azt mondja:

— Ez lenne tehát a Szerencsi Csokoládégyár diósgyőri telepe ... Amikor az építkezés megkezdődött, nem csokoládégyárnak szánták ugyan, hanem a kohászat üzemi étkezőjének és konyhájának. De amire elkészült a két főépület, kiderült, hogy a gyorsan növekvő vasmű dolgozóit már nem tudja ellátni. Akkor javasolta a csokoládégyár igazgatója: telepítsék ide a fióküzemet.

Az üzleti érdek, a beruházási költségvetés azt diktálta volna, hogy Szerencsen bővüljön a gyár. A miskolci asszonyok és lányok érdeke azonban még inkább azt követelíe, hogy itt, a vasgyár szomszédságában nyíljék fióküzem. És a kormányzat — az építtető — ezúttal nem a kalkulációra, a számok szavára hallgatott, hanem a miskolci nőkre.

A harmadik kép t portrésorozat

Megismerkedtem közülük néhánnyal. Először Lekner Józsefnéval, a kézicsomagoló csoportvezetőjével, aki — miután a főmérnököt elszólította a dolga — tovább kalauzolt az édes illatok útvesztőjében. Tíz esztendőn át dolgozott Szerencsen, férje onnan járt be Miskolcra, egy építővállalathoz. Azután lakást kaptak a megyeszékhelyen^ ideköltöztek. Leknerné két évig nem dolgozott. Amikor működni kezdett a miskolci telep, az elsők között jelentkezett munkára, az elsők között vették is fel.

Rúzsa Györgyné idősebb asszony. Sorsa hasonló volt, mint Leknernéé. Csakhogy ő az átköltözés után nyolc évet „pihent”, „örül-e, hogy ismét a szakmájában dolgozik?” „De mennyire! És nemcsak a kereset miatt — persze a pénz se jön rosszul — hanem aki megszokta a gyári levegőt, nemigen találja magát otthon, a házimunka mellett.”

Almási Károlyné kedves, bájos fiatalasz$zony. Naponta 6—7000 csokoládényuszit készít az adagológép mellett, többet, mint amennyit a norma előír. Pedig ő nem régi munkás, pontosan egy esztendeje került ide. Azóta 12 kilót hízott. „Mitől?” „A megelégedettségtől és a — csokoládétól!” Férje a szomszédban dolgozik, a nagykohónál. Amikor egyik délutános, a másik délelőttös. És ha mindketten egyidőben vannak távol otthonról, a nyolcéves Margitkára és az ötéves Sanyira a nagymama vigyáz, „örül, hogy itt munkát kapott?” „Azóta sokkal jobban élünk. A férjem 1800 forintot ad haza, én 1200— 1300-at keresek, számolja csak ki!”

Somogyi Lászlóné húsvét óta dolgozik a csomagolóban. 640 nyuszit öltöztet ezüstgúnyába naponta. Dolgozott ezelőtt is, egy üzemi konyhán, de az állómunkától eltiltotta az orvos (trombózist kapott), így kapóra jött, amikor a csokoládégyár felvételt hirdetetett. A nyuszikat ugyanis ülve öltöztetik.

Oláh Aranka öt hónapja van itt. Igaz, nem állandóra vették fel, csak szezonmunkára (ez körülbelül 9—10 havi elfoglaltságot jelent egy esztendőben), de reméli, és a csoportvezető biztatja is, hogy véglegesítik majd, hiszen ügyes, megbízható munkás. Hogy bőre egy árnyalattal barnább, mint a többieké — senki sem teszi szóvá. Azt sem, hogy nem hajvédő-nylonhálót visel, mint a többiek, hanem mint az indusok, turbánszerűen felcsavart kendőt. Ö sem itt kezdte a munkát, hanem a Hűtőházban. De az a munka megerőltető volt, ez inkább nőnek való. „Szóval szeret itt dolgozni?” „Nagyon! Már csak azért is, mert a szomszédban lakom.” „És a munkáját szereti?” „Most már el sem tudnék mást képzelni!” „És a csokoládét is szereti?” „Imádom!”

Sipos Istvánná elvált asszony. A szerencsi gyárban dolgozott két évig, hetenkint egyszer járt haza, hogy a vasárnapot szüleivel töltse. Két lakás, két háztartás — kétszeres költség. Egy éve dolgozik a miskolci gyárban. Azóta nem utazgat, nem költ kétfelé. Ha nem tartanék attól, hogy kevesebb pápaszemes nyuszi-tanítóbácsit kapnak a gyerekek húsvétra, megkérném: számítsa ki, mennyit takarít meg azzal, hogy ez a gyár idetelepült. Szép, kerek kis summa kerekednék ki belőle. És ha ezeket az összegeket, amelyekhez az itt dolgozó nők jutnak, összeadnám, tudom, kiderülne: megtérült az a többHetVladás, amely a telep miskolci építésével járt.

A negyedik kép: a nyuszik

Több mint 20 vagon édességet gyártanak itt havonta. Most, húsvét előtt rengeteg csokoládéfigurát, nyuszit, csokoládétojást. Egy-két szerencsi szakember kivételével már minden dolgozó helybeli. Jelenleg 341 a létszám. Ha felszerelik az automata nougat-gépet, ismét felvesznek munkásnőket. Igaz, marad azért asszony és leány Miskolcon, aki nem a mezőgazdaságba, inkább üzembe kívánkozik. A cso’-ríádégyár tehát nem oldja meg minden egyes miskolci nő elhelyezkedési gondját, de a felszabadulás óta épült Pamutfanóval és a Hűtőházzál mégiscsak enyhülitek ezek a gondok: Miskolcon az ország második városában, a nehézipar mellett megvetette lábát a nőket foglalkoztató könnyűipar is.

■ És a nyuszik, a miskolci csokoládényuszik szép ezüst- és arany ruhában várják az indulási parancsot. A kedves kis fülesekkel húsvétra miegteflnek a boltok polcai, a kirakatok: és a gyerekek, akik majd húsvét reggelén meglelik őket, nem is gondolnak rá, a maguk öröme fényében, hogy azok is éppen úgy örülnek e nyulaknak, akik a miskolci gyárból útjukra bocsátották őket.

G^KAMI LÁSZLÓ

ftlíW YokKMN

Azt mondják, ha valaki meg akar ismerni egy idegen országot, néhány hetet töltsön ott, vagy több évtizedet. Nos, a látogató, Waldmann Tiborné budapesti könyvelő három hónapig ismerkedett Amerikával, pontosabban New Yorkkal és környékével. Ha az ismerkedés célja csak az lett volna, hogy utasunk egy soha nem látott táj természeti szépségeiben, vagy egy igényes, idegen nép magasfok kulturáltságának sokféle jelében gyönyörködjék és közelebbről megismerkedjék sajátságos szokásaival, biidőkre emlékeztetnek s a hagyomány iránti szeretetet jelzik. Érdekes a gyertyavilágítású vendégfogadó, ahol divatjamúlt öltözékben szolgálják fel a ma már ritkán élvezhető ételeket... A nv felhőkarcolói, a moder egészséges lakáskultúra ped megmutatják, hogy egy vá, lalkozó kedvű, igényes é szorgalmas nép mire képe Persze ők nem romokon é‘ tettek újat, mint mi.

Vermonttal, a mi Bül hegységünkhöz hasonlíthc gyönyörű kirándulóhellyel megismerkedtem, ahol a

Waldmann Tiborné New Yorkban

zonyára ez is maradandó élményt jelentett volna számára. A cél ez esetben ennél is több volt: negyven évvel ezelőtt kivándorolt nővéreit, Irént és helént látogatta meg. A két nővér — a Lexington Avenue-n levő kozmetikai intézet, az Irene’s Beauty Salon tulajdonosai —, három hónapig megosztották idejüket vendégeik és a huszonöt éve nem látott testvér közeit.

A majd háromhónapos látogatásnak emlékeit idézi Waldmann Tiborné. Az élményeik még frissek ugyan, de már leszűrődtek annyira, hogy a személyes, érzelmi momentumokon túIC, tárgyilagosan formálja és raktározza benyomásait.

Az amerikai nővérek kozmetikai szalonja

— Megható egy ilyen találkozás, nagyon megható és rendkívül izgalmas — kezdi a visszaemlékezést. — Ktmondhatatlanul örültünk egy. málsnak. Nővéreim remek színben vannak. A programokat gondosan, sok szeretettel és figyelemmel állították öszsze. Elvittek egy régi stílusú kirándulóhelyre, »Old Sturbidge Víl’age—ba: a kis házak, műhelyek az elmúlt

Ismét Itthon ...

(Novotta Ferenc felv.)

rössé vált természet ritkaszép látványt nyújtott. Aztán a Shamplain tó, a Lake George... Saratoga fürdőhely s az öt tó köré varázsolt »ezüsterdő kert«, őzekkel, flamingókkal — elragadó.

A történelmi nevezetességű vidék szépsége még most is annyira foglalkoztat, hogy majd elfelejtem említeni: roppant mulatságosak a lépten-nyomon felbukkanó kis New York-i magyar vendéglők. Állandóan zsúfoltak. Az angol és magyar nyelvű étlapon 95 centért hirdetik a bablevest csülökkel és 1 dollárért a tökfőzeléket fasírozottal. Időnként én is megleptem Irént és Helént és amikor munkájuk után hazajöttek gyönyörű de méregdrága lakásukba, különböző magyar specialitásokkal vártam őket.

Gyakran néztük a televíziót. A különböző hirdetésekkel megszakított műsort nem tudtam élvezni. Ök már megszokták, de engem nagyon zavart: a világ legjobb mosóporaitól a tápláló kutyaeledelig mindent kínálnak, a Saving Bankban elhelyezett betétért 4,5 százalékos kamatot ígérnek: »még dolgozni sem kell, mert a pénz dolgozik ön helyett/« Nővéreim barátai kicsit csodálkoztak, amikor elmagyaráztam: egyrészt nálunk 5 százalékot fizet a bank a tartós betétért, másrészt bármilyen jelentős öszszegű betétje van valakinek a bankban, ha egészséges, akkor dolgozik,

A dolgozik« szóval kapcsolatban hadd mondjak el egy mulatságos epizódot. Egy alkalommal elharaptam az »I« betűt s így ejtettem ki: dógozni. Testvéreim könyörtelenül kijavították és azontúl szigorúan őrködtek a helyes magyar kiejtésemen, ök sajátságos nyelvet alakítottak ki maguk között, kedvesen keverik az angolt a magyarral. De azt is meg kell mondani, hogy a magyar helyesírásuk kifogástalan.

Rengeteget mesélhetnék még, különösen az amerikaiak rendkívül szívélyes és udvarias magatartásáról. Egyszer valaki meginvitált: maradjak kint végleg. Nagyon csodálkozott, amikor köszönettel visszautasítottam. Dolgozom otthon, szükség van rám és nem is tudnék másutt élni, mondtam nekik.

Kollégák, barátok, ismerősök, az elmúlt hetekben sokan hallgatták Waldmannét, Hasznosak ezek a látogatások, akár mi kelünk át az óceánon, vagy akár hozzánk jönnek. Hiszen nemcsak a testvéri, rokoni kapcsolatok szálait fűzik szorosabbá, hanem a világ népei egyszerű követei kölcsönös megismerését és jobb megértését is elősegítik.

Hernádi Magda