Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-11-15 / 22. szám
öreg bányászok mesét cserélnek az újmeszesl bányásztelepen Litter nun mesél A komlói belvároslAskola kórusa bányászdalokat énekels|s »... és a csodálatosan szép lány megszólalt: £n a bánya tündére vagyok ...« — mesét hallgatnak a komlói gyerekek Gerhardt Heilfurth professzor Litter bácsinak mesél — a mesegyOJtésről ^~~mgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bányász. Be-L. csületes dolgos embernek isv érték, mégis, bármennyire ' igyekezett, sehogyan sem bírt mnyit keresni, hogy kilenc gyermekét etesse, ruházza. Egyszer, Imikor éppen nagyon-nagyon szorongatta a nyomorúság, kifa■ adt; — Nem bánnám, ha maga az eleí. n ördög jönne is segíteni rajtam, csak itt lenne már, hogy kenyeret vehessek a gyerekeknek! Alighogy kimondta, már ott is volt az ördög. — Hívtál, pljöttem! — toppant a bányász elébe. — Ezután egy teljes hónapon át együtt dolgozunk, a kereseten meg osztozunk. Hanem vigyázz! Mert ha az elszámolásnál meg akarsz csalni, vége az életednek! Béred utolsó fillérjét is pontosan meg kell felezned velem!« Litter néni mesél... Tekintetét valahová a végtelenre függeszti — pedig ugyancsak véges a pécsszabolcst régi kis bányászlakás konyhája: két hosszú lépés a hossza, egy a szélessége —, de hiszen nem is a térben, hanem az időben néz ő messzire... A mesét még kislány korában hallotta a nagyanyjától, ma pedig már ő is nagymama, Idestova hetven esztendős... De a mese az ördöggel osztozó bányászról — megmaradt olyannak, mint hatvan esztendeje volt: kedvesnek, üdének, csillogónak. Pedig ez a mese és a többi, amit itt, Pécsszabolcson, Pécs bányán, Komlón, Szászváron és a többi bányásztelepülésen mesélgetnek még az öregek, még csak nem is hatvan esztendős. Sokkal öregebb. A pécsi bányavidéken már a XVIII. század végén megkezdték a széntermelést. 1869-bem már megépült a szenet feldolgozó gázgyár. Es a bányászok, akik a szélrózsa minden irányából érkeztek ide — Morvaországból, Ausztriából, Lengyelországból, de még Itáliából is (a székesegyházat restauráló olasz kőmívesek álltak be munkájuk fogytával szenet fejteni) — magukkal hozták hazulról a mesét. A csehek meséinek hőse Prokoff, a legendás erejű és ügyességű vájár; az osztrákok társul hozták új hazájukba a jóságos, hirtelenharagú bányamanót, a Bergmanlit; a bányásszá lett magyar parasztok meg az itthoni népmese! hősöket plántálták át a bányászkörnyezetbe. Aztán — ahogyan az osztrák vájár magyar lányt vett feleségül, a német lány meg talán éppen lengyelhez ment felesé,gül — úgy házasodtak össze a mesék is. A magyar népmeséből egyszer csak kidugta piros sapkáját a Bergmanli, és a cseh Prokoff Pécsbányán jött rá a szén éghetőségének a titkára... Litter mama is német eredetiben hallgatta annak idején a nagymama meséjét, de az már akkor, német nyelven is be volt oltva magyar népmese! elemekkel... »Az alkut megkötötték. Nekiláttak a munkának, dolgoztak derekasan. A szegény bányász, aki ruigyon tartott az Ördögtől, semmiképp sem akart elmaradni. Ne mondja a pajtás az osztozkodáskor, hogy 6 kevesebbet dolgozott, és nem érdemli a közös kereset felét. Igaz, az ördög olyan helyre vezette, ahol lehetett is dolgozni, mert csak úgy ömlött a csákányuk alól a szén. Amikor letelt a hónap, valóban szép kereset ütötte n markukat, már csak jó helyei kellett keríteniük az elszámoláshoz. Az ördög jobbra nézett, balra nézett, majd rámutatott égy sötét sarokban heverő szép szál deszkára: — Oda telepedjünk, ni — és alighogy kimondta, már ült is. A bányász a deszkaszál másik végén helyezkedett el, és megkezdődött az osztozás.« Litter mama mesél... De most nem az unokának, felnőttek hallgatják. Gerhardt Heilfurth professzor és felesége, a Német Szövetségi Köztársaságból és Vargha Károly, a Pécsi Tanárképző Főiskola tanára, ö már régi ismerős itt, Utteréknél. Gyakran jön, és ha jön, soha nem távozik üres kézzel, mindig visz magával valamit gyűjteményébe: mesét... Mert Vargha Károly — bányászmesét gyűjt, pontosan úgy, mint a német vendégházaspár. A -zsákmányt« persze rendezgeti, osztályozza. És faggatja, vallatja a meséket; mikor születtek, honnan jöttek, mit láttak, mit tapasztaltak? ... És a mesék válaszolnak is. Regélnek a nyomorúságról, az egykori bérharcokról és sztrájkokról, a bajtársiasságról és a valamikori munkaeszközökről... A mesék szinte nyomon követhetően magyarázzák, hogyan vélte megfejteni a titokzatos bánya világot a fejletlen technika és fejletlen tudás korában a föld alatti birodalom embere. A patkány, a béka, a kígyó — ezek a föld színién utálatos állatok — a bányászmesékben mind a hős segítői, megbecsült helyet kapnak. Hát hogyne! Hiszen valóban segítették a bányászt, a patkány például azzal, hogy a veszélyt fejlettebb érzékszerveivel vagy tán ösztönével előbb észrevette, mint a bányász és menekülésével jelt adott néki. A korhadó hulladékfák messziről fluoreszkáló fényeiből a képzelt bányamanók kis lámpáinak világosságát vélte látni. A bányafelfedező Prokoff már kétszáz éve megfogalmazta: a bánya tulajdonképpen és igazság szerint azé kellene hogy legyen, aki dolgozik benne. Persze közvetlenebbül is vallanak a mesék, a dalok, Egy kis nóta nyomán sikerült például rekonstruálni a száz-százötven év előtti morva bányászok ünnepi öltözetét, A dal elmondja, hogy a deutschböhm bányászok fekete borostyánkabátot hordtak, ezüstözött gombokkal, és a gombokba a császár címere volt vésve.,, És amit minden bányászmese sugall; mindenek felett való a becsület...-A bányász hajszálpontosan megfelezte a keresetet. Az ördög kidülledt szemmel figyelte, de hiába — nem lelt az osztozásban hibát. Hanem végül mégsem volt rendben a dolog, mert maradt egyetlen egy rézgaras. Az ördög biztatta a bányászt: — Vedd csak magadnak! Megdolgoztál érte! — A garasi neked jár! — tiltakozott a bányász. — Te talán még többet dolgoztál! Egymáshoz tologatták a garast. A bányász az ördöghöz, az ördög a bányászhoz. A végén már-már hajbakaptak rajt, hogy melyiké — ne legyen. Végül a bányász előkapta a fejszéjét, és ott, a szál deszkán pontosan felébe hasította a garast. — Fele tiéd, fele^enyém! Így igazságos.« Litter mama mesél. A német vendégek hallgatják, azt hiszem, az unokák nem csüggenének jobban nagyanyjuk ajkán, mint ez a két felnőtt és persze a magyar kolléga velük együtt. Mert most eredeti nyelvén szólalt meg a mese: németül. Persze Vargha Károlynak mindegy, ő németül is ért úgy, mint magyarul. A magnetofonszalagnak meg végképp egyre megy, mert az meg — minden nyelven ért és szól. Csak az unokáknak nem mindegy, mert ők magyarul szeretnék hallani a csodálatos történeteket, csakhogy úgy meg H nagymamának nehéz, hiszen néki át kellene tennie mese közben a szavakat németről magyarra ... De egyáltalán; érdekelheti a ma gyermekét a tegnap és a tegnapelőtt meséje? ök már nem hisznek a Bergmanliban, sem Prokoffban, nem hisznek az ördögben és a jóságos tündérben sem. Ök már tudják, pontosan és szabatosan tudják, ml okozza a bánya lidérces fényeit, titokzatos roppanásait... És amit nem tudnak, és nem is értenek; máért volt kevés a kenyér, miért kellett a tündérnek ruhát varázsolnia a bányász kislányára — hiszen ez is, az is kapható a boltban... És mégis: amikor Vargha Károly első mesegyűjteménye megjelent, néhány nap alatt elkapkodták. A másodikat szintúgy. A bányászok vásárolták meg a könyveket. Komlón, a művelődési ház bábjátszói hétről hétre bányászmeséből átdolgozott játékkal gyönyörködtetik a kicsinyeket. Csináltam egy kis próbát. Komlón 12 gyereknek — 10—12 éveseknek — elmesélik az egyik bányászmesét. Arról szólt, hogy egy bátor bányászlegény veszélyes helyen vállalt fejtést, hogy az édesanyján segíthessen. Onnan a föld alatti tündérklrálykisasszonyhoz került, és élt gond nélkül, nagy-nagy bőségben. De néhány nap után hazakívánkozott édesanyjához, a szegényes kis házba, a bányába. És a tündérleány, mert nagyon szerette a bányászlegényt, halandóvá lett és követte a fiút. A gyerekek végtelen figyelemmel hallgatták a mesét. És amikor firtattuk: mi tetszett nékik leginkább. mintha összebeszéltek volna, azt felelték: Az, hogy a bányászlegény olyan nagyon szerette az édesanyját. Az, hogy otthagyott kincset, gondtalan életet, selymes ágyat, és hazament. Az, hogy nem bírta a dologtalan életet. Litter mama mesélnek tehát ma is van közönsége, értő és hálás publikuma. »■Amikor az ördög látta, hogy a szegény bányász tisztességes ember, aki még őt sem akarja becsapni, azt mondta az embernek: — Állj csak föl, aztán nézd meg, min ültél eddig! Hát a szál deszkának az a vége, amin a bányász ült egy mélységes mély szakadék fölött feküdt. Ha a bányász megtartotta volna a fillért, az ördög csak feliáit volna, és a bányász lezuhan a mélységbe! Ezért aztán — akármilyen nehezen is ment is a sora — sohasem hivta többé az ördögöt segítségül.« No, az ördögöt valóban nem tanácsos segítségre kérni. De az embereket? Különösen ha azok hazánk fial!? Ezért Is tolmácsolom befejezésül Vargha Károly kérését: a távolélő öreg bányászok írják le és küldjék el néki az emlékezetükben még élő régi bányászmeséket! Hadd gyönyörködjenek bennük és tanuljanak belőlük a pécsi, komlói, tatai, dorogi gyerekek... Garami László n
