Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-07-01 / 13. szám
Együtt a vezérkar: Molnár Péter igazgaté és három fiatal művész-tanár ^ j (Gábor Viktor felvételei) x/K W ifsikA ttiC tféiöir Púra egy iskola ez! Fura, mert az ugyan már megszokott, egészen természetes nálunk, hogy a földrajzot, kémiát, matematikát tanuló gimnazista a hét egy, vagy két napjára átvedlik műszerésszé, asztalossá vagy esztergályossá, azaz hogy az »öt plusz egy« vagy »négy plusz kettő« rendszerű középiskolában gyakorlati képzést kap, és Így belekóstolhat a fizikai munkába, megismerkedik a szerszámokkal és a gépekkel, kézügyességre tesz szert, sőt sokszor az érettségi bizonyítvánnyal együtt szakmunkás-oklevelet is kap a kezébe... De hogy a gyakorlati képzés tulajdonképpen a múzsákkal való közvetlen ismerkedés legyen — ez nemcsak szokatlan, hanem kételyeket ébresztő is. Szokatlan, mert mindössze két olyan iskola — a budapesti és ez a pécsi művészeti gimnázium — működik egyelőre csak az országban, amelyben a munkahét hat napja közül két napon át a múzsák mellett »inaskodnak« a tanulók, és kételyeiket ébresztő, mert kérdéses, hogy vajon egyáltalán lehetséges-e a múzsák mellett inaskodni? Talán magukat a múzsákat kéne kifaggatni, de ők hallgatag lények. Így hát »helyi megbízottjuk«, Molnár Péter, a művészeti gimnázium igazgatója válaszol. A felelet: — Az én javaslatomra létesült ez az iskola. Gondolja, bábáskodtam volna körülötte, ha nem hinnék benne? A pécsi művészeti gimnázium árnyas kert középen áll. Az emeletes főépületben a tantermek javarésze olyan, mint más iskolákban. Egy részük azonban csakis a »muzsikusinasok« birodalma, ezekben tanul a hét két napján a 194 tanulónak mintegy fele, a zenei tagozat diáksága. A többi »művészinas« a földszintes melléképületben kapott helyet. Az egyik műhelyben a szövők munkálkodnak, jelenleg éppen hat másodéves; a másik műhelyben a díszítőfestők, a harmadikban a kerámikusok, a negyedikben az ötvösök... Hegedűié« és szőnyegszövés, falmintatervezés és agyagformálás, dalolás és bronzkancsókészítés ... Keresem, kutatom, mii az, ami egy fedél alá, egy iskolába késztette ezeket a művészeti ágakat. Az első és legelső talán az, hogy — a zene kivételével — mindez jó formaérzéket és rajzkészséget követel. (Egyébként ahogy a zenei tagozatosoknál a kiváló hallás, itt, az iparművészeti tagozatoknál a biztos rajzkészség a felvételi vizsga alapja). A másik — és már a zenei tagozatot is beleértve — mindaz, amit itt ezek a fiatalok tanulnak: ha akarom művészet, ha akarom kenyérkereső foglalkozás. Például a zenei tagozatból évente 3—4—5 fiatal megy csak tovább a művészképző Zeneakadémiára. A legtehetségesebbje. A többiek a zeneművészeti szakiskolákban folytatják, és zenetanárokká lesznek, vagy pedagógiai főiskolára iratkoznak, hogy énektanári oklevelet szerezzenek. Akik meg se ide, se oda nem iratkoznak be, azok is érettségizett fiatalok, éppen úgy választhatnak szakmát, tanulhatnak tovább bármelyik egyetemen, mint a »normál« gimnáziumot végzettek. De ők még valami többet is visznek magukkal az iskolából, mint amazok; a muzsika értését és szeretetét, és ezt terjesztik is, családi és baráti köriben, munkahelyen és egyebütt. A kerámikusok? A kiváló tehetségűek továbbmennek képző- és iparművészeti főiskolára. A többiek? A pécsi Zsolnay Gyár — hogy csak egyetlen példát említsek — segédkezett a gyakorlati tanmenet összeállításában, ezzel is kifejezve, hogy a gimnáziumból kikerülő fiatalok egy részére igényt tart. Az Építésügyi Minisztérium kérte az iskolát, foglalkozzanak a kerámikusok építőszobrászattal, hogy az új lakónegyedek díszítőelemeinek kivitelezésében, a műemléképületek és szobrok helyreállításában kamatoztathassák képességeiket és a tanultakat. A kikerülő szőnyegszövőknek a Baranya megyei háziipari szövetkezet ad majd rendeléseket, a most bronzkancsókat formáló míves-tanulókra pedig — ha nem is lesznek ötvösművészekké — vár a pénzverde ötvösműhelye, és reájuk vár az a rengeteg kovácsoltvas-remek, amelyet az elmúlt század iparos-művészei kalapáltak, és amelyek állandó védelemre, karbantartásra, javításra szorulnak. A díszítőket pedig — ha mégsem érnek alkotókká — szívesen fogadja a kereskedelem: kirakatrendezőnek és dekorációsnak, a színház: díszletfestőnek és plakáttervezőmek, és természetesen az építőipar is. Tehát a választott művészet szeretete és a gyakorlati életre való készülés — ez a két tulajdonság az, amely az itt tanuló diákokat összefogja. És még valami: az, hogy szinte kivétel nélkül mindegyik érdeklődik a tóbbi szakág iránt. Az iparművészek között például egyetlenegy sincs, akinek ne lenne egész éves koncertbérlete a Liszt Ferenc hangversenyteremben rendezett előadásokra. A zenészek viszont — osztálytársaik kalauzolásával — a legszorgosabb tárlatlátogatók a városban. És még valami, ami — legyen bármelyik szakról szó — azonos: itt a tanárok — különösképpen a művésztanárok — valóban egyénileg foglalkoznak minden egyes növendékükkel. Bizse Jánosné, a szövők »mamája« például számon tartja, hogy Apani Erzsi Sióagárdról való. Nos, ebben a községben és a környékén nagy múltja volt a népi szövésnek, híres szőttesek kerültek ki valaha erről a tájról. A tanárnő ezt a gyereket arra buzdítja, neveli, hogy az Iskolát elvégezve térjen haza, gyűjtse össze az öregektől a már-már elfeledett jellegzetes motívumokat és újítsa meg azokat a korszerű lakásokba illő szőnyegein. Hódos Jenő — az egyetlen fiú a sók szövőlány között — szintén tudja már1 mit tesz, ha megszerezte a végbizonyítványt: szűkebb pátriájában, Mecsekpölöskén próbálja új életre kelteni a sorvadozó népművészeti háziipart. És pontosan tudják a zenetanárok is, a festőművész-pedagógusok is, meg a többi nevelő, hogy növendékeik honnan valók, milyen »örökségeit« hoztak magukkal hazulról, vagy ellenkezőleg: milyen örökséget kell vinniük haza ebből az iskolából. — Ezek igazi kultúrmisszionáriusok lesznek! — jósolja Bizse Jánosné, és nem is halkítja hangját, mert ezek a fiatalok már tudják, hogy azokká nevelik itt őket. Azok ötszázhatvanan, akik az ország két művészeti gimnáiziumába kérték az idén a felvételüket, még valamennyien alkotóművészi hivatásról álmodoznak. De az az ötven, akit a fővárosi, és az a huszonöt, akit a pécsi iskolába felvesznek az idén — tehát a legtehetségesebbek — már az esztendő fordulójakor érzik majd, hogy ebben a két fura iskolában jóegynéhányufcnak kevesebbre, és mégis többre Ml készülniük. Garami László Készül a svédmintájú szőnyeg Pongrác Éva, az egyik legtehetségesebb kerámia-szakos, modernvonalú figurát alkot Munkában a bronz Ívókupa A második év anyagához tartozik ez a minta Is Délszláv motívummal díszített szőttesfüggöny
