Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-07-01 / 13. szám
Belga bányász Budapesten Akik néhány hete nem látták egymást, ha összetalálkoznak, így kiáltanak tel: — De régen láttalak, merre jártál? Szerelmesek, ha egy napig nem találkoznak, úgy érzik, egy örökkévalóság telt el... De mit érezhet az, aki harminchat esztendeje nem látta hazáját. Erre az érzésre nincsenek szavak, hiszen ennyi esztendő harmlnchatszor háromszázhatvanöt nap és minden nap hosszabb mint egy örökkévalóság. Dravecz György és felesége Budapest panorámájában gyönyörködik (Novotta Ferenc felvétele) Dravecz György harminchat esztendővel ezelőtt, 1927-ben vándorolt ki Magyarországról .Alig múlt tizenöt esztendős, amikor édesapját, a pécsi bányászt kivándorlásra kényszerítette a szükség, az úri Magyarország. Belgiumban lelt új hazát a család. Odakint a bányász fia is bányász lett. Ma is vájár, ötvenegy esztendős. Magas, nyúlánk férfi. Még nem őszül, csak ritkul a haja és a szeme sarkában sokasodnak a szarkalábak. Az arcszíne olyan, mint mindenütt a világon, a szénfallal farkasszemet néző. kenyerét csákánnyal kereső bányászembereké. — Milyennek látja a hazát harminchat esztendő után? — kérdem tőle. Amikor találkoztunk Budapesten, a Magyarok Világszövetségében tett látogatást éppen. De akkor Dunaújvárost már látták, voltak Siófokon és Tihanyban, meg természetesen a Margitszigeten, Az asszony, a felesége legelőször a Rózsakertnél sóhajtott föl: — Sehol nincs ilyen illata a rózsának... Draveczné is magyar. Belgiumban ismerkedtek meg. Ott házasodtak össze, hét esztendeje. Draveczné Zentán született. Bácska a hazája. Jugoszláviából került Belgiumba. A belgiumi magyar bányász a harminchat esztendő küzdelmeiről, szenvedéseiről beszél. Arról, hogy hányszor gondolt arra, mikor látogathat majd haza. Hogy hányszor látta a három és fél évtized alatt a csákánya fokára hulló gyér fényben felcsillanni szülőfalujának, Barcsnak a képét. Mert bármiről beszéltünk, bármit mesélt magyarországi látogatásáról ő vagy a felesége, minden történet azzal fejeződött be, minden mondatában az volt az utolsó szó: — Holnap indulunk Pécsre és Barcsra. — Aztán hozzáteszi, hogy mint bányászt természetesen legelsősorban az érdekli, hogyan élnek nálunk a bányászok. — Bizonyosan felvételeket is készít majd a magyar bányászok életéről — mondjuk —, sokat fényképeztek eddig? A különben beszédes házaspár elhallgat. Csend lesz. A bányász a feleségére néz, az asszony az urára pillant: — Restellem bevallani — mondja Dravecz György —, de az Igazság az, nem mertünk fényképezőgépet hozni. Csodálkozva nézek rá, hát folytatja: — Belgiumban azt mondták, Magyarországon nem szabad fotografálni. Ha külföldinél gépet látnak, elveszik. Sajnos, mi elhittük a rémhírt. Ez a beszélgetés a Citadella tetején történt. A házaspár a város panorámájában gyönyörködött. Mellettük angolok, franciák, osztrákok fényképezték, filmezték a várost, a Dunát, a hegyet. — Gyönyörű — mondta a bányász —, ezért érdemes volt harminchat esztendőt várni... Joós F, Imre wwvwwwwww^/wvwwwwvwwwwvww Dr. Mariano Messini professzor nyilatkozata Magyarország gyógyfürdőiről Néhány napot hazánkban töltött dr. Mariano Messini római egyetemi tanár, a Nemzetközi Balneológiái Egyesület elnöke. Elutazása előtt a Magyar Távirati Iroda munkatársát tájékoztatta a magyarországi tanulmányútján szerzett tapasztalatairól. Elmondotta, hogy alaposan megvizsgálta a budapesti és a Balaton környéki, főleg a balatonfüredi és a hévízi fürdőket, és tárgyalt a legkiválóbb magyar vizgyógyászati szakemberekkel, örömmel állapította meg, hogy a magyar gyógyvizek rendkívül értékesek a gyógyászat szempontjából, intézményeink szervezete jó, az orvosok képzettsége igen magas fokú, és különösen új gondolataik, ötleteik, kezdeményező kedvük, hivatásszeretetük tett rá mély benyomást. Ahhoz azonban, hogy természeti adottságainkat teljes mértékben kihasználhassuk, gondoskodnunk kell vízgyógyintézeteink rendszeres felújításáról, kiegészítéséről, bővítéséről és fejlesztéséről is. Ez természetesen költséges beruházásokat igényel, de a befektetett öszszegek hamarosan megtérülnének. Régebben sokan úgy vélték, hogy a mind újabb és tökéletesebb gyógyszerek elterjedése fokozatosan háttérbe szorítja majd a természetes gyógymódokat, az élet azonban ezt a várakozást nem igazolta. A vízgyógyintézetek látogatóinak száma világszerte nő. Ez érthető is, hiszen a gyógyvizekkel, különösen, ha a fürdőkúrát az ivókúrával összekapcsolják — mind a megbetegedések megelőzésében, mind a gyógyításban egyre nagyobb sikereket érnek el. Örömmel látta ennek megnyilvánulásait hazánkban is, elsősorban a szív- és a reumás megbetegedések elleni küzdelemben. Magyarországi tapasztalatai alapján a professzor elhatározta, hogy maga is propagandistájává szegődik a kiváló magyar gyógyfürdőknek, és személyesen is igyekszik hozzájárulni hírnevük növeléséhez. Hazatérte után a nemzetközi vizgyógyászati szakfolyóiratok útján kívánja felhívni a világ orvostársadalmának figyelmét a magyar gyógyvizek rendkívüli értékére. Felhőkarcolók ágaskodnak a magasba. De nem akármilyen szabvány-felhőkaincodóki, hanem mint a részegek, kissé dülöngélnek, ám dülömgélésük korántsem vidám, inkább egy picit sivár és sanyarú, és fölfelé szökkenésükben is van valami a magány, az elhagyatottság fájdalmából. De a hosszú sóhajtásként feltörő, öszitövér házóriásokat hirtelen kedélyesebb utcarészlet váltja fel. Ez már nem New York, nem, a kopott-rózsaszín, bágyadt-sárga, szeszélyesen egymásra torlódó házakban még az is, aki sohasem járt ott, felismeri a St. Germaines des Prés környékét. Am a meghitt városnegyedét is kitúrja egy harmadik, különös világ, sohasem látott növényzet, sajátos, fülledt szépségű táj, Jeruzsálem, Nazareth távoli atmoszférája. De hát hol van mindez így együtt, milyen varázslat sűríti egybe, milyen mókáskedvű Puck kuszálja és keveri össze a földkerekség tájait? A válasz talán némileg meglepő. Nagymaroson vagyunk. És mégsem játék s nem is varázslat ami történik, hanem valóság: a művészet valósága. A festőművészek telepén a Dunára könyöklő, lakószobákkal, műtermekkel s minden kellékkel fölszerelt csinos ház egyik emeleti helyiségében vagyunk. S a telepen tartózkodó művészek egy távolból érkezett kolléga alkotásaival ismerkednek oly módon, hogy fölvetítik a falra a képek színes reprodukcióit. Zilzer Gyula 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után hagyta el Magyarországot, s több mint harminc éve az Egyesült Államokban él. Rövid hazalátogatása folyamán ismerkedik az új Magyarországgal, felkeresi a régi barátokat s néhány festményét ajándékozza a Nemzeti Galériának. Most ott ül a magyar művészek között, ősz hajával, széles, lesült homlokával, élénk, kutató pillantásával, hajóskapitányra emlékeztető fejével, melyben egy hajóskapitányhoz ülő távlatokat hordoz magáiban. Csakhogy ezeket a távlatokat Zilzer Gyula megragadja, vászonra kényszeríti, költői lágysággal, drámai erővel s mindenekelőtt mélységes humanizmussal tölti meg. Még a táj is beszédessé, ítéletet, véleményt kifejezővé válik nála, hát még a vásznán megjelenő emberek. A Cape-Cod-d halászok küzdelmes erőfeszítése a hullámokkal, az amerikai nagyváros utcáján gunnyasztó, éhes cipőtisztító, a sárkányt kergető néger fiú, aki teste egyetlen merész vonalú lendületével szinte kitör a szűkös, nyomasztó világból s fölszómyal a sárkány után... — Nagyon szép! Csodálatos! Ezt még egy pillanatra! — hangzik a lesötétíteitt szobában, amint egy-egy kép a diapozitív közvetítésével a falra kerül. Képek, melyek közül egyik-másiknak az eredetije amerikai múzeumokban kapott helyet. De a messziről jöttnek nincs hozzá sokáig türelme, hogy a saját képeit mutogassa. Nem, ő is néző kíván lenni, ismerkedni akar. Sorra látogatja az ott tartózkodó magyar művészek szobáit, megtekinti készülő műveiket. Megnézi a fiatal Záborszky Viola Dunakanyart ábrázoló vásznát, Pipa Ildikó gobelin vázlatát, Radnay Béla képeit, amelyeken a parti fák elevenednek meg buja változatossággal, Abonyi Arany és Szilágyi Ilona finom tájképeit, Monostori-Moll er Pál érdekes absztrakt műveit s az idős Lakatos Artúrt magilletődötten megöleli. Valamikor a Fészekben találkoztak... Türelmetlensége egyre tovább hajtja, mintha valamit keresne még. Közben zivatar tör ki, de az sem zavarja. A kocsi elviszi Zebegénybe s a rövid úton fiatalos lelkesedéssel beszél. — Ilyen csak itt van, Magyarországon! Alkotóház, ahol a festők hónapokig úgyszólván ingyen, napi tizenkét forintért, tökéletes ellátást kapnak s kedvükre dolgozhatnak. Milyen boldog vagyok, hogy ezt láttam! Milyen jó, hogy hazajöttem. És aztán egyszer csak elhallgat, lesült kapitányhomtoka alatt összehúzza dús szemöldökét s amikor újra megszólal, hangja mintha megremegne kissé. — Most jön a bakterház... Ugye? No, mit mondtam? Aztán ... Ott majd egy ösvény ... Igen, igen, és utána egy malom... Itt laktam ötven évvel ezelőtt. Tizenöt éves kamasz fejjel itt festettem első képeimet. Hosszú volt az út Zalaegerszegtől a Metropolitan múzeumig... Alkonyaikor ismért ott áll a nagymarosi parton. Nézi a zivatar utáni különös megvilágításban, sejtelmes, narancsos-lilás fényben lebegő vidéket. A széleshátú folyamot, a part mentén a révet a komppal, a túlsó parton a visegrádi hegyet, homlokán a diadémszerű romokkal... És aztán néhány hét vagy hónap múlva majd megújul a varázslat, megismétlődik a csoda, csak fordítva. Valahol egy amerikai felhőkarcolóban, egy New York-i szoba falán jelenik meg a földkerekségnek ez a csücske: Nagymaros, Zebegény, a visegrádi part, a Dunakanyar... SOÖS MAGDA A R C H A N G£ | Zilzer Gyula feleségével a váci dóm előtt Baloldali kép: Zilzer Gyula: Gond Alsó kép: Látogatóban Poór Bertalannál (Vámos László felvételei)
