Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-07-01 / 13. szám
DAN MEZŐGAZDASÁGI SZAKEMBEREK küldöttségé TARTÓZKODOTT MAGYARORSZÁGON. a főváros KERTÉSZETI SZÖVETKEZETEIBEN, TERMELŐSZÖVETKEZETEKBEN S MEZŐGAZDASÁGI ÜZEMEKBEN TETTEK LÁTOGATÁST. KÉPÜNKÖN A KÜLDÖTTEK A BUDAPESTI SASAD TERMELŐSZÖVETKEZETBEN Tisztelt Elnökség, mindössze arra kérek pár percnyi szíves türelmet, hogy bejelentsem, e pillanatban mennyire elfogódott vagyok, s hogy ezt az elfogódásom&t néhány szóval meg is indokoljam. Olyan ugyanis az irótollal végzett munka természete, hogy rövidtávon ritkán számíthatni eredményre; épp a legnagyobb erőfeszítéssel esik meg sokszor, hogy jutalmát a síron innen el sem nyeri. Jutalmon persze eredményt értek: sikerét az ügynek, melynek szolgálatába szegődött az ember, melynek haladása mindennél előbbrevaló, s melynek minden eredménye belülről jutalmaz, akkor is, mikor a munka nehezének közvetlenül az ember már ‘nem Is részese. Most pedig tisztelt elnökségi tagtársaim olyan eredményekről hallattak beszámolót, melyek az újságírói toll, a szerkesztői ceruza munkájától nem függetlenek, s melyekben csekély erő megfeszítését ritkán jutalmazta gyorsabb s biztatóbb siker. Ezért vagyok elfogódott, ennek líráját mondom el. Mert van lírája — s a Magyar Hírek kis házi történelméből ma már kikívánkozik. Arra a félfordulásnyi kis udvari szobára gondolok, ott a New York-palota elsőemeleti hátsó traktusán, ahol idestova négy és fél éve néhányadmagammal — s szinte egymás ölében ülve — szinte vaktában és eszköztelenül megcsináltuk a lapot. Vaktában, vagy ahogy a német mondja, csak.úgy ins Blaue: mert jóformán azt sem tudtuk, kihez szólunk vele — csak azt tudtuk, hogy van kihez. Eszköztelenül, igen — de nem céltalanul. '♦Csak-* fantázia volt benne tehát, s alighanem ezért sikerülhetett. Ez ugyanis nem ennek vagy annak érdeme, hanem bizonysága annak, hogy funkciót ragadott meg ez a lap, hogy van kihez, és sikerült is szólnia. Lap és közönsége találkozott. Mert benne e közönség — Magyarországgal találkozott. Csekély erek megfeszítését is ezért jutalmazhatta siker. Csak egy halk hang voltunk Magyarországból, őszinte, tisztességes, magyar s baráti hang. El is hatott hát odakünn mindenkihez, aki őszinte, tisztességes, aki baráti szóból ért, s akiben tisztán zengő húrt érint a szó, ha magyar. j ívnyi barátom lett azóta szanaszét a földjei tekén, hogy nem gondoltam volna sohasem. S ez az, ami ezen a speciális munkaterületen — s ezen belül mostanában is a magamén — külön jutalmat jelent. Magyarok Svájcból és Olaszországból, Skandináviából és Franciaországból, Ausztriából és Angliából, Belgiumból és Nyugat- Németorszógból, Ausztráliából és Kanadából, az Egyesült Államokból és Latin-Amerikából — bocsássanak meg, ha nem sorolom fel őket mind névszerint. Mert nem is lehet. S főleg azért bocsássanak meg (nem önök, tisztelt elnökségi tagtársaim, hanem ők, e külföldi olvasók), hogy a válászolgatásban oly mérhetetlen és tán soha be nem hozható restanciában vagyok. Nem hencegek, hanem őszintén panaszkodom; nemcsak külön titkárság kellene ehhez, hanem minden egyéb munkáról való teljes lemondás Is, ha tökéletesen sikerülne ebben helytállanom. Ha regényt akarnék írni mindenik levélből — már pedig Az elnökségi ülés után A megjelent elnökségi tagok közt alig voltunk ketten-hárman, kik a Magyarok Világszövetségének legutóbbi elnökségi ülésén nem éltünk a felszólalás jogával. Amit én elmondhattam volna, tán túlontúl lírai is lett volna — s akinek ez írásban nehezére nem esik, élőszóban restellni szokta. Nem kértem hát szót, inkább a többiekre figyeltem, a magamét elhallgattam egészen. Legalább egy részét mégis hadd mondom el most. lehetne, valamennyiből, nagyon —, a Dumas s a Jókai együttes termékenységét kellene meghaladnom (de sajnos, a zérus fokáig nélkülözve e nagy epikusok képességeit). Be kell érnem azzal, hogy íme megvallom: azóta, hogy ez így folyik, valami erős, édes biztonságérzet fog el, valami meghitt, teljes, hatalmas áramkör (kapcsolata. Volt már olyan külföldi magyar is, aki idehaza meglátogatott; előre megírta, nehogy éppen ne találjon Itthon. Jutalma ez persze, bőséges és fölös, a toliforgatónak, kinek a lap munkájában ma is része van — de nem, korántsem »a toll hatalma« ez. Mert tolinak ilyen, ekkora hatalma nem lehet. Ilyen hatalma csak a magyar betűnek van, melyet a toll leír, ekkora hatalma még e gyarlón leírt magyar betűnek is csak odakünn lehet a lelkeken. Hisz’ nem a toll erejét nézik ott, csak magyar betűjének hitelét, becsületét. A szikla adja vissza százszorosán a gyenge hangot is. Nem a toll hatalma: az ő hatalma ez. Annyi, amennyi kinek-kinek lelkében a szülőföld gondolatának hatalmából él. rpestvérim vannak, számos milliók” — ” jut eszembe ilyenkor a biztonságos, méltóságos verssor. Vörösmarty az egész emberiséget beleértette ebbe, a világ minden verejtékező, dolgozó emberét; így értjük ma is, tízmilliónydan, Magyarország határai közt. Ebbe a testvériségbe érzem bele most külön, melegítő Golf-áramnak, a száz- és százezernyi magyart odakünn. S élfog a döbbenet: mekkora bűn lett volna lapot nem alapítani nekik. Megdntcsak Vörösmartyval: ezt a »►jómulatságot, férfimunkáit« elmulasztani! Hát nem is mulasztottuk el. Ennek .a hazai nemzedéknek ez kötelessége volt. Minél nehezebb, annál kötelezőbb és (mint kiderült) szükségesebb. S ezt nem úgy értjük most sem, hogy mindenáron hazahívogaitni, hogy lazítani, rongálni, destruálni a kapcsolatot, amely valakit esetleg új hazájához fűzne odakünn. Nem azért, hogy új hazáiktól elszakadjanak — hanem azért, hogy Magyarországtól, lelkűk ama zugától, melyben Magyarország még él, el ne váljanak. És hogyne volna ez fontos nekünk is, ennek a nemzedéknek, mely a hazában él, mely ma: Magyarország. Hisz’ oly kevesen vagyunk — s többek között azért is vagyunk ilyen kevesen, mert oly sokszor, oly sdk, oly sokféle bűn hajtotta ki innét tömegestül a magyart. Hol uraié, hol a magáé, hol sok minden együtt: a disztinkciókat mi sem mossuk el, de nézni csak azt nézzük, ki a bűntelen, ki a jóhiszemű, ki a tisztességes ember, ki az, akihez tehát a haza — ha látott is hűtlenséget nem egyet — sosem lehet hűtelen. Mert csak hűtlen gyermekek varrnak; hűtlen anya nincs (s ha akad: nem anya). A Magyarok Világszövetségének s Magyar Hírek című lapjának munkája is, medy a történelemben először vállalta ily programosan a külföld magyarjának gondját, azt mutatja, hogy Magyarország végre igazi anya. Szívig ható jó érzés jár át, tisztelt Elnökség, hogy ezzel végezhetem — amivel akár kezdhettem volna is — utólagos felszólalásomat. Nagy megtiszteltetésnek tekintettem nemcsak a magam, (hanem a inimtaj magyar haladó mozgalom és az egész ottani emigrációnk részéről is, amikor a Magyarok Világszövetsége elnöksége meghívott az elnökségbe és a május 28-i elnökségi ülésen a Javasolt új tagok között engem is elfogadtak. Annál inkább örültem ennek, mert — rajtam kívül — az elnökség új tagjai olya® itthoni társadalmi szerveket képviselnek, melyeknek külfölddel Is élénk kapcsolataik vannak és így képviselőik hathatósabbá tehetik a Magyarok Világszövetsége munkáját. A magyar társadalom sok neves egyéniségét magábafoglaló elnökség tagjai olyan közvetlenné és barátivá, a magyar testvériségtől áthatotta tették az ülést, hogy szinte újra a kanadai és többi magyar emigráció kellős közepében éreztem magam, azok sok-sok gondjával, de már korántsem a -négy-öt magyar összehajol« adys szorongásával és kilátástalanságávaL Dr. Gyetvai János barátunknak az amerikai magyar emigráció története megírására vonatkozó szervezési elgondolását támogatva mutattam rá, bogy a kanadai magyar emigráció történetének kiadása is kézenfekvő követelmény a 100 éves évfordulóra. Ez egyébként közel egybeesik a kanadai egységes állami lét elindulását jelző Koníederáció 1967-ben ünnep lend ő centenáriumával, amikor történetesen világkiállítást is rendeznek Montrealban. Megértésre talál az a véleményem is, hogy a békéért és leszerelésért, a békés együttélésért való küzdelemben speciális megközelítésre van szükség nemcsak az emigrációban élő magyarok, hanem a sok tízmillió emigráns felé, akiknek »két hazát adott végzetük«, hiszen az emigráns élet sok átkának a súlya mindnyájuknál csak a népek testvériségének megfelelő nemzetközi körülmények között enyhülhet. Jó lenne, a magyar irodalom alkotásai mellett, az Abécé-tőI fölfelé különböző tankönyveket juttatni az emigrációk szervezetei, csoportjai és családjai részére. Ügy látjuk, hogy ez a családoknak és nagyobb közösségeknek is közvetlen segítséget nyújtana ahhoz, hogy a második és harmadik generáció könnyebben és rendszeresebben tanulhasson magyar írás-olvasást s mélyebben megismerhesse a magyar kultúrát. Ha a megvalósítás is olyan egyöntetű és határozott lesz, mint az ülés szelleme és állásfoglalása, akkor az emigrációban éld magyar testvéreink érezni fogják, hogy a kapcsolódó többi szervek segítségével valóban minőségi változás megy végbe az MVSZ munkájában. Szőke István WEH LEHET MEGMAGYARÁZNI... A Magyarok Világszövetsége elnökségi ülésének szünetében a Magyar Hírek munkatársa rövid interjút kért Huny a I s tv intól, a Mezőgazdasági és Erdészeti Dolgozók Szakszervezetének elnökétől, az MVSz elnökségének tagjától. — 1958 óta vagyok tagja a Magyarok Világszövetsége elnökségének — mondotta Hunya István. — Nagyon szívesen vállaltam, mert jól tudom, milyen nehéz dolog elszakadni attól a közösségtől, amelyben az ember született. Én magam először a hadifogságban találkoztam a honvágy rettenetes érzésével. A két világháború közötti nehéz esztendőkben sokszor én is gondoltam arra, hogy mindegy, hol él az ember, csak beilleszkedjék a környezetébe és meg tudjon élni. Mégsem vándoroltam ki a tengerentúlra akkor, amikor a húszas évek elején sok paraszttársam a nyomor elől menekülve, kezébe vette a vándorbotot. Visszatartott az Huny* István a tudat, hogy az emberiség szenvedései elől nem lehet elmenekülni, s a boldogságért, a jövőért ott kell megharcolni, ahol az ember él, még ha ez sok szenvedéssel, áldozattal is jár. De hát, ez az én sorsom, és azért én jól megértem azokat is, akiknek nem volt más választásuk és szerencsét próbáltak Amerikában, Kanadában, vagy másutt a világban. Sőt, voltak sokan olyanok is, akiket éppen én biztattam fel, hogy keressék másutt a boldogulást. A honvágy olyan érzés, amelyet igazán se magyarázni, se megérteni nem lehet — csak érezni. A honvágy akkor is visszavonz a szülőhazába, ha az elvándorolt új otthonra lelt, vagy épített magának és beilleszkedett, jól megy a sorsa. Nem azért mondom én ezt, hogy a másfélmillió magyart, aki már meggyökeredzett, megpróbáljam visszacsábítani. Nem, ez oktalan és hiábavaló kísérlet is lenne. Csupán azért mondom, hogy kérjem őket: ha jól megy is soruk, ne feledkezzenek meg azokról az emberekről, akik közül eljöttek. őrizzék meg szülőföldjük szeretetét, nyelvét, s tanítsák meg gyermekeiket, unokáikat, akik talán ezt a földet már nem is ismerik, nyelvére, szokásaira, megbecsülésére. Tudjuk, hogy a távol élők nem mind régi kivándorlottak. Ügy érzem, hogy amióta a Magyarok Világszövetsége nagyobb felkészültséggel dolgozik, azok, akikhez eljut a Magyar Hírek, vagy a rádió Szülőföldünk adása, talán megértik, hogy milyen szeretettel vagyunk azok iránt is, akik ennek az óriási világkavargásnak a ködében megtévedtek. Nem ítéljük el őket, mert tudjuk, hogy az ember esendő lény, sokszor meggondolatlanul cselekszik. A Magyarok Világszövetségének tovább is folytatnia kell a megbékélést segítő, felvilágosító munkáját, mert ezt követeli az emberi érzés, ezt a mi erkölcsünk. Ennek érdekében folytatjuk szerény munkánkat.
