Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-10-01 / 19. szám
iíf k sHl A Magvető Könyvkiadó irodalmi vezetője, és igazgatója előtt Hoó Bernét aláírja a szerződést »Életem« című díjnyertes könyvére A fráttyáxCi't vítyztéxt — ttyty kÖMfil/ totyszüldik Szeptember 18-án ünnepélyes jelenet tanúi lehettünk a Magvető Könyvkiadó Nádor utcai helyiségében, Kardos György igazgató irodájában. A Magyar Hírek »írja meg« pályázatán első díjat nyert életrajzot a magyar könyvkiadó kiadja. Hoó Bernát »Életem« című könyve tehát hamarosan napvilágot lát. A szerződés aláírása előtt a vállalat irodalmi vezetőjével, a könyv lektorával, a kiadóvállalat gazdasági vezetőjével, a riporterekkel és a Magyarok Világszövetsége jelenlévő munkatársával Hoó bácsi baráti beszélgetést folytatott. A könyvkiadó gazdasági vezetője kifizeti az előleget Hoó Bernátnak (Novotta Ferenc felvételei) Jláto^iatóJhiíí r()iirúq Qózukán ál Kéményseprő bácsi, jöjjön vacsorázni, egye meg a szalonnát, dobja el a papucsát!’ — Egy papírcsákós kisfiú szavalja harsányan a versikét, belefeledkezve a játékba, egy székesfehérvári kis ház udvarán. Emlékeznek még erre a kisfiúra? Emlékeznek még Virág Józsikára? Nincs még egy esztendeje sem, hogy neve, képe, bejárta a világsajtót. Szüleivel volt hazatérőben Ausztráliából, amikor Dél-Olaszországban tragikus motorkerékpár szerencsétlenség érte őket. A fiatal pár meghalt, s a kis árva körül a nyugati sajtó mindenben politikai szenzációt szimatoló részé, rosszízű kampányba kezdett. A kampány kudarcot vallott és a kisfiú anyai nagyszüleinek értő, gondos nevelésében nő, gyarapodik. Sokan nem feledkeznek meg róla. Józsikának összehasonlíthatatlanul több barátja akadt, mint ártója. Erre a tanú a posta, amely a világ minden tájáról — és az ország minden vidékéről — hozott és hoz ma is, résztvevő, segítséget felajánló leveleket. Pártfogói, ezúttal igaz, őszinte pártfogói akadtak Józsikának Londonban és Özdon, Genovában és Sopronban, Németországban és az esztergomi gimnazisták között. , Nagyszülei jól keresnek, a nagyapa a fehérvári Könnyűipari Szerszámgépgyárban vízvezetékszerelő. Szabad idejében kőműveskedik: megint egy új szobát épít a kis házhoz, amely éppen egy éve bővült kétszobássá. Akkor a nagyon várt fiataloknak építkeztek. Most se egészen maguknak: már a kisfiúnak. Mert az idő fut. Józsika már óvodába készül, s maholnap iskolás lesz. Egyelőre vidáman játszik és fújja a gyerekversikét. Azután fut a kecskéhez, meg a nyúlaihoz. A két szürke nyuszit, már kivitte szülei sírjához — ősz óta itthon pihennek —, megmutatni. Gyerek még, játékos, kicsit akaratos is, de ha emlékezetében a tragédia és az arcok mosódnak is, őket mégsem felejtheti. Akkor sem, ha most a nagymama és nagypapa Anya és Apa. A leveleket pedig elteszik, s ha majd Lacika megtanul olvasni, bizonyosan valamenynyit elolvassa, S érezni fogja a feléje áradó szeretetet. Mert szeretetre, nagyon sokra, kimondhatatlanul sokra szüksége van egy árva kisfiúnak, még akkor is, ha nincs egyedül. Igazán, így nincs egyedül. (b.) ^7 <á I« / A hatalmas, mennyezetig érő ablakon át a Liget fáit, azokon túl a budai hegyek vékony kék csíkját látni. Szobája különös keveréke a festő műtermének és egy titokzatos rendeltetésű laboratóriumnak. Az ablak mellett, a fény felé fordítva, festőállványon egy régirégi oltárkép, a kisszebeni ismeretlen mester műve. Festékek és paletta helyett apró asztalkán vegyszeres üvegek garmadája. Az oltárkép mellett szúrágta, hatszáz éves Máriaszobor. Az ajtónál, fekete lepellel letakarva, röntgengép, afféle hordozható, tábori. Az íróasztalon festmények fotókópiái, egy sor művészeti szakkönyv és az íróasztal fölött egy szuggesztív erejű férfiportré. — Én festettem — mondja halkan, amikor észreveszi érdeklődésemet. S a sűrű faggatás nyomán előbukkan a múlt, az emlékek. Az a felejthetetlen nap, amikor a szegény erdélyi fiú először lépi át a Főiskola küszöbét. Aztán az ösztöndíjas esztendő Rómában. A Ferenc József-díj. A munka, Mauro Pelliciolli, a nagy restaurátor mellett Milánóban. Utána Berlin: hónapok a Kaiser Friedrichmúzeumban, aztán Bécs, s végül megint Budapest. Ez hát a festő-múlt. Múlt? Az a pompás tempera, ott a heverő felett, például tavalyi. Mert az ecsetet — aki egyszer kézbe vette—, nem tudja többé letenni. S Kákay Szabó György kiváló művész. Mégis, a festés életének csupán egyik fele, s ma már inkább csak pihenés. Feláldozta a szeretett pályát egy másikért, amelynek gondja-öröme harminc esztendeje a mindennapjait betölti s amelyen egyike hazánkban a legelsőknek. Restaurátor. Hogy mi a restaurátor? Hogy is fogalmazzam? Évszázadok óta holt művészek művének életrekeltője? Az is. De képek orvosa, tudósa is, és egyben kutató, felfedező. Mi szükséges e bonyolult mesterséghez? Mindenekelőtt érteni kell a művészet nyelvén. Aki meiga nem fogott tehetséggel ecsetet, vagy szobrászvésőt, nem boldogul. De az sem, aki nem igazodik el a művészettörténet labirintusában, aki nem érti a vegyszerek, festékek tudományát, s aki híján van a végtelen türelemnek, akit letörnek az esetleges kudarcok, s aki nem szereti csordultig telt szívvel, rajongással a művészetet. S kell hozzá még valami: végtelen alázat. Mélyre nyomni a hírnév iránti vágyat és a tudással egy másik művész dicsőségét öregbíteni. Ilyen, háttérbe húzódó, észrevétlenül dolgozó, mégis anynyiunknak örömet okozó ember ez a vastagkeretű pápaszemmel képei fölé hajoló művész is, Kákay Szabó György, a Szépművészeti Múzeum főrestaurátora. Aki életét teszi a szeretett pályára, bármi legyen az, ahhoz, sokszor talán kudarcok után, de előbb-utóbb társul szegődik az öröm. Egy pár órán át — a beszélgetés révén — osztozom ebben az örömben. Megértem már, nagyon is megértem, mit jelent csendben megállni Tiepolo néhány éve még pusztulni látszó, most új fényben ragyogó, megmentett Szent Jakab apostola előtt és mosolyogva, jóleső érzéssel hallgatni a nagy olasz dicséretét, vagy elnézni azokat, akik hosszú percekig csodálják a Majális ismét eredeti színben pompázó vásznát, a domboldal hidegfényű zöldjét, az alakok pirosát, kékjét. S átéreztem a felfedezések meghatottságát is. A perc áhítatát, amikor — kemény vitában másokkal —, a hamis kép, a Lorenzo Lottónak ítélt mázolmány mögül, először bukkannak ki a Madonna arcvonásai, hogy azután hetek sziszifuszi munkája nyomán egy csodás Peruginoval legyen gazdagabb a világ. S átélem újra a perc örömét is, amikor Goya Köszörűse és Korsós lánya alatt, a röntgenemyőn először tűnik fel a kép, a Goya oeuvre-ben sehol sem talált csendélet, vagy, amikor megjön a hír, hogy a lőcsei Szent Jakab-templom főoltárának restaurálása után — tanácsadóként szeretettel ment oda az egykori lőcsei diák —, az apszisban tényleg meglelték azokat az eredeti gótikus falfestményeket, amelyeknek létezését oly ihletetten megsejtette. Már harminc esztendeje annak, hogy a művészettörténet nagy mesterének, Gerevich Tibornak kérésére restaurátor lett a múzeumban. Harminc éve, hogy a jóbarát, Pátzay Pál, a szobrász ekként próbálta eloszlatni vívódását; »Ugyan, Gyurkám, kéthárom órát, mint a háziorvosok, töltesz majd a múzeumban, aztán meg otthon festegetsz!« De a jóslat nem vált be. A múzeum örökre fogva tartotta. Nézegetem az olaszok neves művészeti közlönyét, a Bolletino d‘arte-t, hallgatom ezt az egyébként halkszavú embert, amint most lelkesülten, tudós felkészültséggel és kipirulva magyarázza a folyóiratban is közölt, sok képpel illusztrált vitacikkét, miért nincs igazuk azoknak, akik az említett képeket Tizian művének tartják, holott azokat Giorgione festette. Hallgatom őt és örülök, hogy megismertem. Vége a beszélgetésnek. Már újra ott ül az ablaknál, a kisszebeni mester oltárképe előtt. Kezében vékony, vattás pálcika mozog, felle, fel-le. S az egykor avatatlan kézzel, durván átfestett képan — heteik munkája nyomán —, lassan feltűnik egy szent aranyos glóriája. Csatár Imre A restaurátor-művész a kisszebeni ismeretlen mester oltár-képén dolgozik
