Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-04-15 / 8. szám
RÓNAI MIHÁLY ANDRAS: Xllig pár hónapja még — ültem egy genfi kávéházi teraszon, vasárnap délelőtt volt, enyhén, szépen sütött a nap, az utca szelíd volt, tiszta s eléggé néptelen, előttem az asztalon egy csésze fekete, mellettem a széken a reggeli friss lapok, az egyik kezemben, csak félszemmel olvastam, inkább csak üldögéltem, elfogott a csendes, békés vasárnap délelőtt derűs jóérzése, megteltem vele: igen, ez az, így kellene élni — ezt gondoltam magamban. Ilyen nyugodtan, ilyen tempósan, ilyen derűben, mindig csak vasárnap délelőtt, szorongás nélkül, biztonságosan. Szeretem ezeket a vasárnap délelőttöket, ültem így már Pesten is kávéházi teraszokon ilyenkor, például valamikor a Centrál teraszán, szemközt az Egyetemi Könyvtár komoly tömbjével, akkor is olvasgattam, félszemmel olvasgattam, különben csak jól éreztem magamat — aztán jött a háború. Ez jutott eszembe ott a genfi teraszon is hirtelen: hát ez a derű, ez a biztonság is csalóka, ezzel is csak áltatom magam? Nem, itt és most Genfben — gondoltam —, ez mégiscsak más valahogy, s kell abban lenni valaminek, hogy ehhez a városhoz, ’ehhez a szép, tiszta Genfhez a nyugalom, a megbékélés, a biztonság annyi reményét fűzik — állhatatosan, évtizedek óta — szerte a világon az emberek. //iszen itt ülésezett a Népszövetség is / N valamikor, egy hosszú ifjúságon át szoktam meg én is, hogy idefigyeljek, hátha megcsinálják itt, hátha sikerül. Mármint a béke; innen ígérték akkor is. Briand volt itt Franciaország és Stresemann Németország, Neville Chamberlain csak később lett miniszterelnök. Münchenről még nem volt szó, Genfben egyelőre Sir Austin Chamberlain monoklija villogott, ő volt a brit külügyminiszter, de a kollektív biztonság elvét hasztalan képviselte itt akkor is, vele meg a többiekkel szemben Litvinov. Aztán kitört a második világháború. Most megint Genfben ülnek együtt, kik a leszerelésről tanácskoznak, kiknek a világ üdve felől keil dönteni — s a választás, hogy megint Genfben ülnek öszsze, az állhatatosság, mellyel a világ egy reményhez ragaszkodik, most nemhogy csüggedésre késztetne annyi kudarc után, de éppenséggel megerősít, jogosnak mutat egy nagy reményt. Igenis reménykedem Genfben, ismerem inspirációját, nem lehetett hiába semmi, előbb-utóbb valóra válik a béke, a tartós és igazi, a leszereléshez oly régóta fűzött s mindannyiszor Genfhez kapcsolódó, világraszóló remény. Azt is megmondom, miért. Nagyhangú szó ez, hogy „megmondom”, hogyne volna az; de nem is jövendölés A szolgálatvezető pilóta felveszi a telefonon érkező hírt. hol van szükség gyors segítségre az, amire vállalkozom, dehogy. Nem arról van szó, hogy hinnék benne, mintha anynyi viszontagság és vita után most hirtelen összeborulnak ott Genfben a tárgyaló felek, csoda történik s kivirágzik a tóparton a béke. Hanem annyi bizonyos, hogy most azért mégis valahogy másképp folyik a vita ott Genfben. Nemcsak azért, mert a világ hatalmi erőviszonyai közben megváltoztak, jobban kifejezik s jobban is erősítik a népek, az emberiségben megállapítható többség számarányát és akaratát. Nem, nemcsak ezért, még akkor sem, ha politikailag valóban ezért. Elsősorban azonban egy roppant, egy görnyesztő és főbenjáró felelősség miatt. Arról van szó ugyanis — és ezt nagyon egyszerűen, ilyen egyszerűen kell ma kimondani —, hogy az emberiség birtokába jutott az eszközöknek, melyekkel bármikor és megbízhatóan kiirthatja önmagát, Genfben pedig arról van szó, hogy erről közös elhatározással letegyen a világ. Ilyen egyszerű kérdések kapcsán szokás Pesten azt mondani, hogy „itt nincs mese”. CT amint a genfi tanácskozásokra figyelek, mindjobban kell látnom, hogy ezek mélységesen különböznek azoktól, amelyeknek valamikor ugyancsak Genf volt a színhelye. Meglátszik, ezúttal nagyon is meglátszik Genfben valami; meglátszik még azokon is, kik akadékoskodnak, meglátszik az egész konferencia képén. Tudják, miről van szó, ezúttal senki nem mondja, hogy megegyezni ne kellene; nem a lényeg körül — mert afelől kétség többé nincsen —, „csak” módozatok körül folyik a vita. S nem mintha a két macskaköröm a „csak” szócska jelentőségét lekicsinylené. Ezen a „csak”on fordul meg a sors. De mégis: most már csak ezen. A központi kérdés többé nem vitás. Nem vitás többé az, amire Vörösmarty már eleve megfelelt. Az nem lehet, hogy annyi szív ... fém, nem lehet. Az nem lehet, hogy a remény, mellyel évtizedek óta fordul Genf felé a világ s amelyre most létét tette fel — az nem lehet, hogy valóra ne váljék. Ha nem ma, holnap. Ha nem rögtön, akkor mindjárt. De nem későn, de még idejekorán. Hiszen önmagáról is dönt ma, aki dönt. S jól teszi a világ, ha bízik azokban, kik a leszerelés ügyét idáig vitték s a kollektív biztonság politikáját a békés együttélés tételének morális magaslatára s egyben gyakorlati távlatába emelték. Genf re figyelek; nem feledlek, derűs genfi vasárnap délelőtt.. Nem, dehogy is leszünk öngyilkosok; nem hagyjuk magunkat, békésen fogunk együtt élni, emberek. Szinpadkep a -t est la guerre- című operából Az Állami Operaházban nagy sikerrel mutatták be Hubay Miklós és ' Petrovlcs Emil új magyar operáját, a Cest la guerre-t. (Ez a háborúi) Cselekménye 1944 őszének Budapestjén, a második világháború utolsó hónapjaiban játszódik. Az új magyar opera bemutatásával alighanem olyan magyar zenedráma Indult el sikeres útjára, amely hamarosan megtalálja majd helyét külföldi operaházak színpadán Is. Az alábbiakban három Jelenetet mutatunk be az új magyar operából. Nádas Tibor, Somogyvári Lajos, Sándor Judit, Turplnszky Béla és Radnai György Bende Zsolt, Faragó András, Ilosfalvy Róbert, Külkei László, Mátyás Mária, Melis György és Szllvássy Margit t A repülő orvos beszállásra készíti elő a beteget (Koncz Zsuzsa felvételei) Máris levegőben az Országos Mentőszolgálat kiküldött gépe \
