Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-04-15 / 8. szám
Kit kép a múltból; amikor még csak -papíron« állt a művelődési ház... De akkor még nem hitték sokan, hogy Így lesz, hogy a művelődési ház nagytermében együtt ül majd az egész falu népe A kézimunka-szakkörben „ A dolgozók Iskolájában A fiatalok már a képzőművészettel is ismerkednek (Gábor Viktor felv,) ... és amikor építeni kezdték. Sas András (balról a második) jósolja: -Itt majd békességben megfér német és mag j *r;« Tulajdonképpen úgy kellene kezdenem történetemet, mint egy mesét:--Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl. Hetedhétországban volt egy kicsiny falu. Volt ebben a faluban minden-minden, amit a természet csak adhat: áldott földek, gazdag gyümölcsösök, a szorgos-dolgos emberek úgy élhettek volna itt, mint az első emberpár a paradicsomkertben, hacsak életüket meg nem mérgezte volna a gyűlölködés...« Igaz mese. Történetem kicsiny faluja ugyanis nem az Óperenciás tengeren túl, hanem a Duma könyökénél fekszik: nem Hetedhétországfban, hanem Magyarországon; neve sem Nekertsdfalva vagy Seholsincsközség, hanem Dunabogdány. Lakói valóban szerencsés emberek: ugrásnyira élnek a fővárostól; ha kinéznek ablakukon, az ország egyik legszebb vidéke tárul a szemlük elé: a Dunakanyar. Kora tavasztól késő őszig a kirándulók tízezrei özönlenek ide. A föld bőkezű: roskadoznak az ágaik a gyümölcstől, milliókat hoz a málna, a zöldség, a főzelékféle. A közeli kőbánya sok-sok embernek ád kenyeret... És ennek a gazdag falunak életét keserítette majd másfél évtizedig az engesztelhetetlen gyűlölet. A község lakói ugyanis német ajkúak voltak, akik közül sokan rokonszenveztek a hitleri Volksbunddal. A felszabadulást követően ezeket kitelepítették Németországba, az itthonmaradottak pedig — a testvérek, szülők, gyermekek, jó 'barátok — hogyan is nézték volna szívesen, hogy az elhagyott, üresen maradt házakba idegenek költöznek?! Az -őslakosok« és a -telepesek« kutyamacska barátságban éltek, egymás mellett ugyan, de egymástól mégis rettenetesen távol. Amikor — vagy tizenkét esztendeje — a -telepesek« vagy -magyarok« szövetkezetét alapítottak, az -őslakosok« vagy -németek« gúnyolták őket: — Koldusok, ha társulnak... Amikor a szó vetkezet már szépen jövedelmezett. így szólták meg: — Persze, könnyű a fcafcufckfiókoknak ... Azután, a példa láttán, ők is szövetkezetbe léptek. De nem a régibe, a -magyarba«, hanem megalakították a maguk külön szövetkezetét. Valami közeledés azonban mégiscsak történt. A két szövetkezet elnöke, agrármérnöké és technikusa összejárt; egyeztették terveiket, közösen védekeztek a növényi kártevők és a vadkár ellen. Ez volt a -hivatalos« kapcsolat kezdete. És kialakult -nemhívatalos« kapcsolat is. 1959-ben Sas András tanító — a -német« szövetkezet elnökének fia — megszervezte a népfőiskolát, a tanfolyamot, ahol a téli hónapok idején rendszeresen tanulnak a parasztok. Együtt ültek az iskolapadokban az őslakosok és a telepesek, együtt tanultak, együtt jártak kirándulni, együtt nézték a Szépművészeti Múzeum képeit, együtt vitatták meg a fővárosi színházi estéken látottakat. És egyszer csak észrevették, hogy nem mint ellenségek, nem is mint közömbös emberek, hanem mint barátok élnek együtt — ők harmi ncegynehán yan ... Ekkor 1960-at írtunk. A tízéves szövetkezetnek volt már saját kultúrterme, benne televízióval. A -németek« is tervezték, hogy az egyik gazdasági épületet kultúrhelyiséggé alakítják át, és hogy ne maradjanak le a -magyaroktól«, ők is vásárolnak egy televíziót. A kőbánya igazgatósága szintúgy elhatározta: kultúrtermet épít, és természetesen televíziót is szerez hozzá... Ekkor állt elő a tanító az eszmével, amelyet szinte azonnal elfogadott a két szövetkezet elnöke és a kőbánya vezetősége: — Fogjunk össze, építsünk egy olyan művelődési házat, amelyben mindenki — legyen az német vagy magyar, szövetkezeti tag vagy kőbányász — megtalálja a maga szórakozását! így nem forgácsolód!!? el a pénz, az erő, az igyekezet, és az emberek is közelebb kerülnek egymáshoz. A vezetők ráálltak a javaslatra, a két szövetkezet tagsága azonban viszolygott. És akkor léptek sorompóba a volt népfőiskolások. A harmincegynéhány ember — aki már megismerte a másik anyanyelvű társában is a barátot — ismerőstől ismerősig, rokontól rokonig járva magyarázta az összefogás várható előnyeit. Nem hasztalan. A két szövetkezet tagsága, a kőbánya dolgozói, a kisipari szövetkezet tagjai, a földművesszövetkezet alkalmazottai elkezdték építeni a nagy, közös művelődési házat. És még valamit. Igaz, ezt tudtukon és akaratukon kívül. Építették az egységet. A közös munka összehozta őket, éppenúgy, mint a népfőiskolásokat a közös tanulás és szórakozás. A művelődési ház falainak felhúzása közepette kialakult a két termelőszövetkezet egyesítésének gondolata. A többit csak dióhéjban: Tavaly egyesült a lkát szövetkezet. Üvegházat építettek, virágkentószetet létesítettek, baromfitelepet hoztak létre, istállókat emeltek, gépeket vásároltak. A gyűlölködést földbe szántották, ma már csak ritkán dugja ki a fejét köztük valamiféle harag-kóró. És Sas András folytatja az emberek öszszeismertetését, barátkoztatását. ö lett az új művelődési ház igazgatója. Tavaly 400 embert vitt országjáró kirándulásra. A művelődési házban szövetkezeti klub működik. Megalakították az ifjúsági klubot és a 'bányászklubot. Társastánc-tanfolyamat rendeztek, havonta meghívnak egyegy fővárosi színházat, énekkart szervezitek, színjátszó csoportot alakítottak, táncegyüttest verbuváltak, fúvószenekart toboroztak. Van a művelődési házban képzőművész-szakkör, kézimunka tanfolyam, mezőgazdasági szakkör. Nyelvtanfolyamra tizenheten járnak, a dolgozók esti iskolájába tizennyolcán ... Leírni ezt a történetet, hevenyészett vonásokkal felvázolni ezt a nagy változást — meglehetősen egyszerű. De aligha volt ilyen egyszerű és könnyű ©gy-két év alatt végbevinni mindazt, ami Dunabogdányban történt. Kudarcok, és sikerek, ellentmondások és békülések, visszahőkölések és újabb nekibuzdulások sora követte egymást, és noha csendesedő hullámokban, de követi egymást még manapság is. A mese vége azonban ma már teljes bizonyossággal megjósolható:-És miután közösen megépítették az emberek nagy, közös házukat, beköltöztek, testvérig egységben, szeretetben. És mindmáig boldogan és megelégedetten élnek.« Garami László Á
