Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-03-15 / 6. szám
Bernáth: Tél aörÖR váza Derkovits: Három nemzedék — Egy ábécés könyvről — Egy ábécéskönyvről szeretnék ma elbeszélgetni, kedves Zsuzsika. Felnőtteknek való könyv ez, de tizenkét éves kortól kezdve odaadnám a gyerekeknek is. Az enyémek, mint tudja, már nagyobbak. Még karácsonyra ajándékoztam egy példányt ebből a MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÁBC-ből a nagyobbik fiamnak. Rávetette magát az egész család. Lehet, hogy könnyelmű atyának fog minősíteni, de azvészettörténeti ÄBC úgy dolgozza fel szóban és képben az emberiség művészetének történetét, hogy — persze csak az utóbbi kilenc évszázadban — nem feledkezik meg a magyar építészekről, szobrászokról, festőkről, ötvösökről, aranymívesekről, fa- és rézmetszőkről, fazekasokról, kerámikusokról és kárpitszövőkről. Mindenütt megmutatja, hogyan kapcsolódott bele a magyar művészet az egyetefoglalja össze az általános történetet (néhány szóban) és a művészetek fontosabb eseményeit, (valamivel részletesebben). Meg fogja látni, Zsuzsika, hogy nem egy olyan ismerete, amely eddig, hogy úgy mondjam, szabadon lebegett az emlékezetében, most egyszerre letelepszik, rokonságot kap, látja elődeit, kortársait, utódait. Tömény és hallatlanul izgalmas olvasmány. Mondhatnám így is: olvasmánynak is tömény és izgalmas, hát még ha a képeket is hozzánézi! A szerkesztők nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy két-két oldalon egyegy korszak „képét” adják a szónak mindkét érteimé-Csontváry: Zarándoklás a cédrus fához Szőnyi: Zebegényi táj Medgyessy: Súroló asszony. Jobbra: Picasso: A béke , óta külön példányt kapott belőle a 16 éves kisebbik fiú és a 14 éves leányzó is. (Pszt, ne árulja el nekik, de az apjuknak is van egy különbejáratú példánya, hiszen most franciaországi és angliai útinaplóját dolgozza fel, s ehhez lépten-nyomon felüti ezt a: okos kis könyvet.) Haboztam egy ideig, hogy éppen erről írjak-e magának, Zsuzsika, hiszen a nyugat-európai országokat elárasztották az utóbbi években a művészeti lexikonok, kisebb és nagyobb képes festészeti és szobrászati kötetek. Bizonyára magának is megvan valamelyik Knaur vagy francia ikertestvére, a Fernand Házán, vagy ugyanez angolban, Thames & Hudson kiadásában. Pesten is több ezer kötetet találhat ezekből, mert a Váci utcai Idegen Nyelvű Könyvesboltban állandó kaphatók. (Ezt a mondatot, Zsuzsika, csak azért írtam ide, mert egyik legutóbbi leveléből úgy láttam, hogy még maga sem hiszi el: Picassót vagy Miröt ugyanúgy meg lehet venni Pesten, mint a Boulevard St. Michelen, vagy a Charing Cross Road-on.) Töprengtem egyszóval, hogy írjak-e erről a kedves könyvemről, hiszen a Knaur-ok és társaik szebbek, több bennük a színes kép, modernebb a nyomásuk. Mégis írok, mint látja, nemcsak azért, mert azt hiszem, hogy a mi ÁBC-nk tartalomban állja a versenyt ezekkel a nevezetes vetély tár sakkal, hanem azért is, mert magát is ott messze, és engem is itthon azért a világon mégis legjobban az érdekel, ami magyar. Márpedig ez a Műmes művészet vérkeringésébe és ezzel a kötetet nemcsak teljesebbé, de jóval érdekesebbé teszi. Ez a kis lexikon — nem is olyan kicsi: 570 oldal — három részre tagolódik. Az első a voltaképpeni ábécé, de nem lexikon a szónak szokásos értelmében. A művészek nevei nem szerepelnek benne, hanem a művészeti irányok, stílusok, az egyes országok és népek művészetének rövid összefoglalása, a világ legjelentősebb múzeumainak ismertetése és a szakkifejezések teljes tára. Most, miközben ezt a levelet írom magának, találomra felütöttem a kötetet az 56. oldalon, a B betű elején. íme a címszavak: Belgium művészete; Belgium művészeti múzeumai; bélletiv (a jákí templom főkapujának képével); bellevue; béma (fogadjunk, hogy ezt maga sem tudta! Nyertem? Íme a címszó: béma (gör. ’lépcső’): 1. őskeresztény templomban a püspöki trónus székhelye. — 2. a görög keleti templom székhelye, az oltár és az istentisztelet szertartási helye. — 3. zsinagógákban a tóra felolvasásának helye. De az oldalnak még nincs vége. A többi címszó: Benedek (nursiai Szt.); berceuse; Berchfrit; bergamo szőnyeg; bergére. A második rész a kötetben szereplő művészek névjegyzéke, mindenütt utalással arra a címszóra, ahol szó (vagy kép) van róluk. A harmadik rész az időrendi összehasonlító táblázat és ennek képanyaga. A szöveges részben az őstörténet kezdetétől a párizsi Unesco palotáig ügyesen megoldott táblázatokban ben. A feladat bravúrosan sikerült. Itt tűnik leghamarabb szembe az a szándék, hogy a magyar művészetet, mint az európai művészet szerves részét kezeljék. Az 1000—1099 évekről szóló két lapon jelenik meg az első magyar kép: a tihanyi altemplom a hildesheim1 Michael-templom, a velencei Szent Márk templom, a londoni Tower, egy indiai templom és a kairói Haj kim-mecset között. Ezzel a felsorolással mindjárt megkíséreltem fogalmat adni erről a „képtárról". Ettől kezdve nincsen lap magyarországi kép nélkül: az esztergomi királyi palota bejárata, a zsámbéki rom, a Kolozsvári testvérek Széni György szobra, Mátyás király kálváriája az esztergomi kincstárból, egy Korvina címoldala, az esztergomi Bakócz-kápolna, a sárospataki vár Perényi loggiája, Dobó István sírköve, győri kanonokház, kőszegi sgrafittós ház, Bethlen Kata kelengyeládája, Mányoki Rákóczi portréja, az egri líceum, a fertődi Esterházy kastély, a debreceni Nagytemplom, a Nemzeti Múzeum, a pesti megyeháza, a Lánchíd, Barabás Galambpostája, Szinyei-Merse és Munkácsy festményei, Izsó szobra, a budapesti Országháza, egy Ferenczy Károly festmény, majd egy Ferenczy Béni szobor, Csontváry, Medgyessy, Uitz, Egry, Szőnyi, Bernáth: végigmentünk, Zsuzsika, tipegő óriásléptekkel a magyar művészet történetén. Keresse ki e művek párjait a világ művészetében. Előre irigylem ezért a szellemi kalandért. Boldizsár Iván Dunavecse. Petőfi lakott 1844-ben ebben a házban, amelyben ma Vasberényl Géza Petőfi-emlékgyűjteménye található. Jobbra: Petőfi apjának egykori mészárszéke Dunavecsén, ma tájmúzeum. Előtte: Petőfi mellszobra PETŐFI Én bizony nem tudom, hogy van-e a világ irodalmának még egy ilyen népszerű, a nép szívében élő halhatatlanja. Lehet, hogy van, ebből a szempontból valóban nem vizsgáltuk végig a világirodalmat. De harminc éve foglalkozva Petőfi életével, gyűjtve emlékeinek anyagát és hagyományait, annyit biztosan tudok, hogy a mi népünk irodalomtörténetismeretében, sőt történetismeretében nincs párja ennek a népszerűségnek. Talán Rákóczi meg a mondabeli Mátyás király, vagy még leginkább Kossuth népi emlékezete hasonló az övéhez — de egyike sem ennyire állító (nem mesélő) hangsúlyú, egyike sem ilyen csodálatosan eleven. A nép megjegyezte, hogy a költő a tájain járt és ezt nem felejti. Hogy íratlan hagyományból tudta ezt, vagy egy gondos tanítótól, nem fontos: a Petőfi-hagyomány páratlan varázsa éppen az, hogy egy-egy helyi vonatkozású életrajzi adalékot örökségként őriz. Itt a friss példa Cinkotán: valamikor ebben a faluban — mely ma már a főváros XVI. kerületéhez tartozik — éltek Petőfi szülei. A házat, ahol laktak, a helyi hagyomány emlékezetben tartotta, ezt az utcát a község »-Petőfi utcá~-nak is nevezte, de valami buzgó hivatalnok, amikor Cinkota a fővárosba olvadt, hogy csökkentse a budapesti, Petőfiről elnevezett — valóban már zavart okozó — utcák számát, egyszerűen átkereszteltette más névre: Georgina utcára. Valóban a népakarat nyilvánult meg a továbbiakban, amikor cinkotai tanárok, diákok, egyszerű emberek foglaltak állást újságban, helyi kultúrházakban, visszakövetelve Petőfiéit számára az utcanevet. Vissza is kapják: hogy a pesti Petőfi utcák számát ne szaporítsák, igen helyesem a cinkotai utca a közeljövőben Hruz Mária — a költő anyja, az utca egykori lakója — nevét fogja viselni. A cinkotai 221. számú, Petőfi Sándorról elnevezett úttörőcsapat utcanévadó ünnepségre készül, s a kerületi tanács bizonyára módot fog találni rá, hogy a Petőfi-szülők egykori otthonának jelenlegi tulajdonosát kártalanítsa, s így a cinkotaiak megvalósíthatják régi terveiket: a házat kis Petőfi-múzeummá rendezhetik be — persze már a Hruz Mária utcában. Nagyar. Az óriási Petöfi-tölgy, amelyet 1961-ben védett emlékfának nyilvánítottak Ennyit Cinkotáról. De menjünk tovább. Huszonhárom községben és városban százhúsz Petőfi-emlékezést jegyeztem fel, így oldalakon át számolhatnék be arról, miként rögződik az íratlan Petőfi-hagyomány — a nép szellemi öröksége — feliratba, márványba, kőbe, gyűjteményekbe. Talán a legszebb példája ennek Dunavecse, ahol a nép megőrizte emlékeiben Petőfi apja egykori mészárszékének épületét, s a községi tanács tájmúzeummá rendezte be. De a gondoskodás nemcsak hivatalos. Ugyancsak Dunavecsén azt a parasztházat, amelyben 1844-ben Petőfi lakott, jelenlegi lelkes tulajdonosa — Vasberényi Géza — nemcsak példás rendben tartja, hanem emléktáblával látta el és az egyszerű szobákat valóságos kis emlékmúzeummá rendezte be, ahol a sok ritkaság között még eredeti Petőfi-kézirai is akad. Dömsöd követte Dunavecse példáját: Kovács Jánosné szalmafedeles házát, ahol Petőfi 1846-ban lakott, valóban a népi emlékezet mentette meg a feledéstől. Az egyik budapesti nagyüzem — a Magyar Gyapjúfonógyár — munkásifjúságának keze munkájával, a község áldozatkészségével, a fővárosi múzeológusok szakértelmével, 1960-ban olyan kis Petőfi-múzeum létesült itt, amelyet azóta ezrek látogatnak. Azután itt van Gyula: kétségtelen, hogy ebben a városban, 1849-ben többször is járt Petőfi, de sokáig egyedül a gyulai népi hagyomány őrizte emlékét. Minket önzetlen kutatója — Czeglédi Imre tanár — vezetett el az ottani Petőfi-emlékhelyekhez, amelyeket 1960 óta szép emléktáblák díszítenek. Szalkszentmátorban egy ifjú tanító — Majsai Károly — buzgólkodik kisdiákjaival a helyi múzeum körül, melyet 1959-ben abban a Gyula. Az egykori megyeház épülete, ahol Petőd, a hagyomány szerint utolsó szónoklatát tartotta • • fi kortársi hagyomány szerint ebben az épületben mondta el utolsó politikai beszédét Petőfi Sándor 1849 júliusában, • • A gyulai volt megyeházán 1960-ban felavatott emléktábla szobában rendeztek be, ahol Petőfi nem kevesebb, mint száztizenegy versét írta! A szentmártoni Duna-part óriási Petőfi-emlékfája, ahol — ugyancsak a hagyomány szerint — költőnknek A csárda romjai című verse születet, a helyi Petőfi-kultusz központja. S ha ma. emlékfáról van szó, hadd beszéljek a Szatmár megyei Nagyar Petőfi-tölgyfájárói: a nép úgy tartja számon a kétszázéves hatalmas fát, hogy Petőfi pihent alatta, ami nem lehetetlen, mert a költő 1846-ban járt itt. Ezt a tájat idézi A Tisza című költeménye. A Petőfi-tölgyet maga a falu — a parasztság — láitta el emléktáblával és a hagyomány ereje olyan erősnek bizonyult, hogy 1961-ben az Országos Természetvédelmi Tanács védett emlékfának nyilvánította a nagyáriák drága tölgyét, amelyet ezentúl erdészeti szakemberek gondoznak: így még elélhet pár száz évig. Még sokáig folytathatnám a felsorolást, de hadd említsem a költő utolsó életszakaszának emlékhelyét, a Békés megyei Mezőberényt. Innen indult Petőfi 1849-ben utolsó útjára. Erdélybe. A mezőberényi öregek úgy mesélték a fiataloknak, hogy Petőfi a kereki révnél kelt át a Körösön, amikor Segesvárra ment. A herényi fiatalok Hagyománykutató Köre (mert ilyen is van a faluban!), élén Irányi István szakfelügyelővel, 1961-ben, megkapó emlékoszlopot állíttatott a Körös gátjára, a régi révhez: ez hirdeti, hogy itt vett örök búcsút Petőfi »ábrándjainak hazájától-«, az Alföldtől. Tanítók, tanárok, egyszerű emberek, parasztok, diákok, értelmiségiek, munkások a Petőfi-hagyomány őrzői. Egy egész nép, a mai fiatal Magyarország. DIENES ANDRÄS Az egykori körösi rév Mezőberénynél, ahol a hagyomány szerint Petőfi — Erdély felé távozóban — átkelt. Jobbra: a mezőberényi Körösparton 1961-ben felállított Petőfi-emlékoszlop
