Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-03-01 / 5. szám
Az Íróasztalon egy átlátszó műanyag telefonkészülék — régi ajándék-emlék a szakmából — és nyitott könyvek között félbehagyott, készülő kézirat: akadémiai székfoglaló értekezés a távbeszélőteohnika fejlődési irányairól. Némi logikai készség, némi képzelőerő már ennyiből összeállítja annak az embernek az életét, aki ennél az asztalnál dolgozik. Azt hiszem, a többi között így is születnek a teljes tévedések. A nem szabványos telefonkészülék a mérnöki múltat sejteti, a készülő értekezés a tudós jelent, s mindkettő tárgya, jellege a. szakot, a vezetékes híradástechnikát — mindez lehetne tévedés is, de igaz, a találgató éppen beletalált. Csak a lényeg maradt ki. Emyős lámpa alá ülünk, karosszékbe. Előbb meggyújtja a lámpát, azután mindjárt eloltja: még nincs sötét egészen, a beszélgetéshez így meghittebb. Azután nagyon pontosan, szabatosan (ebben is benne van az egyetemi tanár előadó-gyakorlata és a matematikus elme rendszerező készsége), sorolja a terveit. Dr. Kozma László professzor (Novotta Ferenc felvétele) — Három munkaterületem van. Először az Akadémia, amely meghatározott kutatási témát, feladatot ad. Ilyen a programvezérlésű elektronikus számológép és ilyen a nyelvstatisztikai gép, amelyet a nyelvészek várnak. Másodszor a műszaki tevékenység. Az ipar megbízásából, közvetlen gyakorlati célokra is meg kell oldani bizonyos feladatokat. Például egy elektronikus telefonközpont tervezését. Harmadszor az egyetem. Dékáni munka, előadások, vizsgáztatások és tankönyvírás. A villamosmérnöki tankönyvek, jegyzetek élettartama csupán néhány év. Viharos gyorsasággal avulnak el: a tudomány meredek ívben fejlődik. j ' 1 Fiatalembernek is sok ez egyszerre. És dr. Kozma László nem fiatalember, egyáltalában nem. Amíg hallgattam, valami furcsa kettősséggel, mintha még egy, személytelen hangot hallanék, párhuzamosan vele, amely nem keresztezi, nem zavarja, csak kiegészíti. A jelent, a terveket a múlttal, a tapasztalattal. Egyszerű, száraz elbeszélő hang ez is. 4 Dr. Kozma László mérnök, a vezetékes híradástechnika szakembere. Tizennégy esztendeig élt Belgiumban mint kutató-főmérnök. A felszabadulás után hazajött, hogy itthon dolgozzék. Rábízták a háborúban szétrombolt magyar telefonhálózat újjáépítésének irányítását. Ezért 1948- ban, az első Kossuth-díjasok között jutalmazták őt is. Közben kinevezték tanárnak a Műszaki Egyetemre. Nem egészen egy esztendővel később, külföldi tartózkodása és ismeretségei orvén letartóztatták és koholt vádak alapján tizenöt esztendőre ítélték. öt évet töltött ártatlanul és tétlenül a börtönben. 1954 végén szabadon bocsátották, büntetését törölték, rehabilitálták, 1955 végén visszakapta egyetemi katedráját. Különböző feladatokat bíztak rá és azóta többször járt külföldön, nyugaton is... — s itt e néma kísérő-hang jnár beleolvad az övébe. A feladatokat, a munkát, amelyet most végez, már hallottuk. Igazat mondott a szemlélőnek az íróasztalon a kézirat meg a telefonkészülék? Kétségtelenül. S mégis, csak az igazság töredékét. A teljes igazság elmondásához persze nagyon sok idő és hely kell, mert az épp oly bonyolult, mint maga az ember, aki megteremti, átéli, vagy éppen elszenvedi. De a lényeg talán a tőmondatokból is kiderülhet. Ebből az országból egy zűrzavaros időszakban tízezrek szaladtak el kapkodva és ok nélkül. Voltak, akiknek lett volna okuk, hogy elmenjenek. Nem tárgyi, anyagi okuk, mert hiszen amit jogtalanul elvettek tőlük — az elmúlt idő kivételével, de azt az ember visszaadni úgysem tudja —, kárpótlással együtt, visszakapták. Az ok az elveszett bizalom lett volna. A hit aiz itteni életben, az itteni tervekben, a hit azokban az emberekben, akik tervezik és végrehajtják. És a hit önmagunkban, mert az elveszett idő, az elpocsékolt energia és megszenvedett egészség főként az önbizalmat kezdi ki. Mégis, ezeknek az embereknek túlnyomó többsége itthonmaradt, dolgozik. Megtalálta az elveszett kapcsolatot az emberekkel, az eszmékkel és önmagával. S ha mindehhez idő kellett is, ez az idő nekik dolgozott: a maguk országában, a maguk rendjében élnek, s amit előbb ellenük vétettek, azt egyes vétkező emberek tettének tartják, s nem többnek. Nagyon nehéz korszakban élünk valamennyien. Kevés a fogódzó, hogy megtartsuk magunkat benne, egyensúlyban maradjunk és még lépni is tudjunk előre. E kevés kapaszkodók egyike a bizalom A kölcsönös bizalom. Ha dr. Kozmíi László, akit szaktudása, hírneve alapján bárhol a világon tárt karokkal fogadnának, s aki annyi személyes sérelmet szenvedett, mégis a magyar Tudományos Akadémiának dolgozik, mégis a magyar egyetemen tanít és a magyar iparnak tervez, akkor ez másként nem is történhet és történhetett, mint csak a teljes kölcsönös bizalom alapján ország és tudós, eszme és ember között. Ebben a bizalomban fogódzunk meg valamennyien. És még valamiben. De erről megint ő beszél: — Oktalanság volna tagadni: kint egy tehetséges mérnök többet kereshet — pénzt. De egyebet hiába keres. Azt a nagyon szines és tartalmas perspektívát, amely a mi mérnökeink előtt áll, azokat a szép és izgalmas feladatokat, amelyek itt várnak rájuk. S ezek nem frázisok, hanem egyszerű anyagi tények. A rendszernek nem a tőke, hanem a jólét a célja, a javak felfokozódó termelése — és ehhez mérnökök kellenek. A mérnökök előtt pedig végtelen perspektívájú szakmai feladatok állanak és nem profit igények, korlátok. Aki tud számolni — és mérnöknek tudnia kell —, az érti ezt a számítást, s ha szereti hivatását, akkor egybevetheti, mi ér többet, ez, vagy a pillanatnyi magasabb kereset. Amely, s ehhez se kell sok magyarázat, igazán csak pillanatnyi... A hivatás — ez a másik fogódzó, a másik kapaszkodó, amely segit megállani, ha van előtte tér, amelyet betölthet. S hogy van, hallottuk. Azt hiszem, ezután már felgyújthatjuk az állólámpát, hiszen a gondolat, bármily pontos, szabatos, elszaladhat. Rögzíteni kell. Mint a hidat, a házat, a telefonvezetéket, a jövőt, a bizalmat, önmagunkat. Hogy ne sodorhassa el semmi és soha. Ezt jegyezte fel a ceruza, szemben az átlátszó telefonkészülékkel és a készülő akadémiai székfoglaló értekezéssel. bogAti Péter
