Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-02-15 / 4. szám

TUDÓSÍTÁS EQY KÉSZÜLŐ REQÉNYRÖL

Terebélyes régimódi ebédlőasztal mellett ülünk, a higiénikus műanyagterítőn vaskos kézirat-köteg. Az íróasztalról ajkbiggyesztő iróniával megvan a véleménye, nagyképű bútordarabnak nevezi, amely mögé a „nagy író hivatalból elba^tyázza magát”, míg egy ilyen szélesen terpeszkedő ebédlőasztal meghitt kapcsolatot tart a környezettel, lám a vendég is leülhet mellé.

A vendég, aki azért jött, mert régi barátját, Rideg Sándort hosszabb ideje nem látta már s mostanában olyasféle kósza hírek szállingóztak felőle, hogy beteg.

S míg a „világgal kapcsolatot tartó” széles asztal mellől mustrálom őt, meg kell állapítanom, hogy csakugyan elég rossz bőrben van. De mit jelent ez nála? Amióta ismerem, mindig ilyen volt, arca éles, konok és jellegzetes csontszerkezetét a nyugtalan élet külső s a nyugtalan szellem belső munkája alakította ki. Szeme is mindig ilyen mámoros fényben ragyogott, de ennek is csak a lélek ittasságához volt és van ma is köze. A döntően szellemi természetű betegség-stigmák mellett — égő tekintet, emésztő soványság — szinte eltörpül a közönséges tény, hogy egészségi állapota csakugyan nem a legrózsásabb, a szíve rakoncátlankodik. De miközben erről beszél, mintha mégsem erről — mármint a tényleges szívrendellenességről — beszélne, szavainak pajzánul többféle értelme van: a nyájas arcú asszony felé int, akit nemrég vett nőül és aki a másik szobában rakosgat. Ravaszkás hunyorítását kísérve tekintetem az asztalon heverő kéziratba ütközik.

— Mesélj róla! — fordulok hozzá, noha tudom, az írókat valami belső szemérem többnyire visszatartja attól, hogy bárkit beavassanak a még csak bontakozó, a csak félig létező mű intimitásaiba.

De Ridegben mindenféle finyásságot, tartózkodást, féket áttör az ő egészen sajátos közvetlensége. S ez úgyszólván természeti törvényszerűség annál, akit egykor a Tisza mentén, mint mezítlábas parasztgyereket a tarlón talált sás-hagyma mentett meg az éhhaláltól, aki tizenkilenc éves koráig ími-olvasni sem tudott, s aki első könyvét az „Indul a a bakterház-at” — mint meséli —, félszáz elmosatlan tányér társaságában írta ... S akinek tiszta, szinte gyermeki közvetlenségén mit sem változtatott, hogy azóta könyvei nagy példányszámban jelennek meg Magyarországon, legalább féltucat újrakiadást érnek meg s valamennyit számos idegen nyelvre is lefordították.

Nem, ő változatlanul kedves, nyílt és egyszerű s tüstént rááll, hogy az új regényéről beszéljen.

— Tudod — mondja hozzám hajolva, mintha valami titkot árulna el — azt hiszem, most jutottam el oda. hogy már mindent elmondhatok.

— Vagyis... — szeretnék feltenni egy kérdést, de ő egy mozdulattal elhallgattat és tovább beszél.

— Nem mintha eddig nem lett volna kedvem úgy, és azt és annyit elmondani... hanem mert erőm nem volt hozzá. Ehhez el kell jutni a bölcsességnek, a tisztánlátásnak, az emberszeretetnek bizonyos fokára.

Itt egy pillanatra megáll, mintha tulajdon kifejezése fogva tartaná, aztán hirtelen feloldódva s örömteljesen felkiált.

— Ha himnuszt akarnék írni s nem regényt — ez lenne az emberszeretet himnusza! — Majd némileg mérsékeltebben, higgadtabban hozzáteszi: — Tudod, a betegség bármely pillanatban elbánhat velem. Szükségét érzem, hogy Valami szépet, igazat, emberit írjak.

— Mintha eddig nem azt írtál volna! — akarom helyreigazítani, de tiltó mozdulatával megint csak közbevág.

— Ügy értem, ez a könyv nem kísérlet többé a szép, az igaz, az emberi megírására, hanem: e program végrehajtása. Miről is szól hát ez a könyv, pontosabban ez a készülő, ez a leendő könyv?.. ..

A Titán űrhajó több mint százfőnyi utasával eltéved az űrben. Végül is laszállnak egy óriás csillagon, amelyen emberforma lények élnek, de körülbelül a kőbalta korszakában. Minthogy a tudósok egyelőre nem térhetnek vissza a földre, letelepszenek az ismeretlen csillagon és kidolgozzák az izgalmas tervet: ezeket az őskezdet fokán tengődő emberszabású lényeket elvezetik az emberi társadalom leghaladottabb fokára — a közbeeső történelmi korszakok, buktatók, nemzeti katasztrófák, háborús viszályok nélkül.

— Utópisztikus regény? — kérdem félig-meddig tréfásan. De Rideg most nagyon komolyan megrázza a fejét.

— Miért lenne utópisztikus regény? Mert hősei az űrbe utaznak? De hiszen az űrutazás még a mi nemzedékünk számára megvalósul. Vagy talán azért, mert az én szerencsés csillaglakóim hosszú küzdelmek nélkül jutnak el egy fejlett, békés és boldog társadalomba? De hiszen ... van már ilyen társadalom.

Igen, van már ilyen társadalom s egyszerre megértem, hogy Rideg, aki nem egészséges, nem is fiatal, akit jócskán megtáncoltatott az élet — most, közel a hatvanhoz, rakoncátlankodó szívével — megírja élete legderűRideg Sándor forrásmunkát tanulmányoz készüld regényéhez

(Novotta Ferenc felvételei)

sebb történetét. Most írói-emberi érettsége teljében, egyszercsak nem a régi küzdelmekről ír többé, hanem arról, ami van és még inkább arról, ami lesz ... Vagyis a háborúkat, e „történelmi szükségszerűségeket”, játékos-bölcsen „kivonja a forgalomból” s az ő természetes, közvetlen modorában egy egész óriásbolygónyi új-világra szóló érvénnyel a zászlóra írja: Munka, békesség, emberszeretet.

— Lehet hogy ezt nem én találtam k'f— mondja tűnődve —, lehet hogy erről már sokan írtak. De ilyen formában talán én írók róla először. És különben is — csattan fel hirtelen, s öklével szenvedélyesen koppint a meghitt bútordarabra, mintha legalábbis valaki vitába szállna vele — különben is, ezt nem lehet elégszer elmondani, nem lehet elégszer megírni. — S bizalmasan még közelebb hajol, úgy suttogja: — Mert ez a legfontosabb.

SOOS MAGDA

* CpíóX VtrVJ&ESTx

Szigorú egyszerűséggel igyekszem leírni Tölinayék történetét, úgy, ahogyan ők elmondták. Bármilyen nehezemre esik, nem fűzöm hozzá szubjektív érzéseimet, gondolataimat. Minek is tenném? A tényék beszélnek.

*

Tolnay Lajos győri lakos, nyugdíjas műszaki vasúti főellenőr feleségével együtt — kétévi töprengés, vitatkozás után — minden ingóságukat értékesítette, és I960, február 18-án repülőgépen elhagyta Magyarországot.

Nehezen szánták rá magukat erre a lépésre, de hát egyetlen lányuk, aki férjével és két gyermekével, 13 éves fiával és 15 éves kislányával 1956-ban új hazát választott, évek óta hívta őket. Fényképek érkeztek a lakásról, autóról, s a levelekből a szülők iránti

Tolnay Lajosné

tisztelet, szeretet és kötelességérzet megnyilvánulásait olvashatták ... “-Megérdemlik, hogy bearanyozzuk öreg napjaikat...« »-Egyiküknek sem kell dolgozni, anya majd tesz-vesz a háztartásban, apa meg mást se csinál egész nap, legfeljebb figyeli a frigidért, jól hűl-e az ital...«

A fogadtatás igazán nagyszerű volt, mindannyian kinit várták őket a melboume-i repülőtéren, még győri ismerősöket i® toboroztak üdvözlésükre.

Néhány hétig jól is ment minden...

... Aztán teltek a hetek, a hónapok... Tolnay Lajos korántsem a »frigidért figyelte-«, hogy »jól hűl-e az ital«, hanem zsákhordásra kényszerült. Am akármilyen erős, egészséges ember volt látszólag, hatvanon túl mégsem

bírta a zsákolást, könnyebb munkát keresett. Merőben szokatlan munkatempót követeltek tőle, noha örülhetett, hogy Győrből odatelepedett magyar honfitársak biztosítottak száméra munkalehetőséget.

Tolnaynénak meg a keze sebesedett ki, s inkább házakhoz járt takarítani, mintsem hogy egy háromszázharminc személyes étterem megszámlálhatatlan mennyiségű tányérját mosogassa napestig, hónapokon át.

Mert ez lett a valóság, s lelepleződött sok egyéb is. Többek között: a négytagú család élete a legkevésbé sem rózsás. Az autó, a frigider, a berendezés részletei busás kamatok és kezelési költségek kíséretében a közvetítő társasághoz vándorolnak — még vagy tiz éven át. Az autószerelő vő kévéséit minden

Tolnay Lajos (Novotta Ferenc felvételei)

pénzt, amit az öregek hazaadtak s naponta zúdultak a szemrehányások az idős szülők fejére a gyakori fürdés, a villanyfogyasztás, az étkezés miatt.

»Ennyiért nem tarthatjuk magukat.«

»Nekünk is elég volt ebből. Hazamegyünk!«

»Azt hiszik, hogy van visszaút?«

»Majd megmutatom, hogy lesz!«

Tolnay Lajosék 1961 januárjában elköltöztek a lányuktól. Kétszobás, majd egyszobás lakást béreltek, takarékkönyvet vásároltak és szorgalmasan gyűjtötték a hazautazás költségeit. Nappal dolgoztak, éjjel felriadtak s számolták a heteket, a napokat. Sírva gondoltak az itthoni 1360 forint nyugdíjra, a »felégetett« lakásra, az elkótyavetyélt bútorra, és összeszorult szívvel a tőlük elidegenedett lányukra, unokáikra.

... A tizenegy hónapi keserves munkával gyűjtögetett pénz végre együtt volt, elérkezett az indulás napja, haza, Magyarországra. Egyik győri ismerősük üzent Tolnayék lányának: ha idoljára akarja látni szüleit, menjen ki búcsúzni a hajóállomásra.

1961. december 14-én négy és öt óra között azonban hiába reménykedtek, nem búcsúzott tőlük a családból senki.

•

Harmincöt napi utazás után, 1962. január 20-án, vasárnap hajnalban érkeztek meg a Déli pályaudvarra. Váraiüanul zörögitek be rokonaikhoz egy pestújhelyi kis házba, az őrjárat utca 26-ba. Megértéssel, szeretettel fogadták be Tolnayékat, amíg lakáshoz nem jutnak.

Az idős házaspár most újra kezdi itthon az életet. Zsákot hordani nem kell, sem vendéglőben mosogatni, ha akarnak, majd vállalnak valamilyen könnyű munkát, ha nem, a kis nyugdíjból, amelyet ismét folyósítanak számukra, csendben éldegélnek tovább. Nincs is más kívánságuk.

Ígéretekkel és reményekkel gazdagon mentek el itthonról — és ha mással nem is: szomorú tapasztalatokkal meggazdagodva jöttek vissza. Mint mondották, megismertek egy furcsa világot. Egy olyan világot, amelynek nemcsak az éghajlata egészségtelen, hanem ahol a boldogulásért folyó hajsza némelyek szívéből kiirtja a legtermészetesebb érzéseket: a szülői tiszteletet, szeretetet és kötelességérzetet is. Hernádi Magda