Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-01-15 / 2. szám
Ezt a három szót ritkán írja le egymás mellé az ember. Én például nem tettem soha. Éhhez a sorrendhez — nem éltem hiába — nemcsak visszapillantás kell egy elment élet távolából, hanem megrendülés is, a léleknek az a sejtelmes remegése, amikor kitárulkozunk. S kell hozzá egy örvénylés Is, az érzelmek rejtélyes áradása, amelyben visszanézünk a múltra... hogyan is történt.,. mit tettem... miért is éltem én?... S ezt a három magyar szót — nem éltem hiába — nem Budapesten vagy Hódmezővásárhelyen írta le valaki, hanem az afrikai Marokkóban fogalmazta meg egy furcsa zengésű név tulajdonosa, Madame van den Bussche, aki a rabati avenue Mohammed V. 294. számú házában lakik. De mit rejt a magyarok számára Madame Bussche? Miféle üzenetet küld? És milyen mondanivalót? És nemcsak a kilométereknek, hanem az egész életnek a hervadó távolából, hiszen Madame Bussche, amint írja, »hetvenhét éves«. Ez már a tető. Egy élet orma. Miféle kötelék fűzi Bussche asszonyt Magyarországhoz? Álomittas, gyönyörű, eltéphetetlen kötelék, amelyet csak a halál szakíthat meg, vagy még az sem. Bussche asszony költő. Magyar poéta. Mi azt Írjuk, azt tanítjuk a huszadik század magyar irodalmáról, hogy a bölcsője Váradon volt, ahol 1908. szeptember 6-án egy sárgafedelű kis könyv jelent meg Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Ernőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka verseivel, a hétmagyarok kötetét Antal Sándor szerkesztette, s ez az alig hetven példányban elkelt könyvecske volt a kezdete valaminek, amelyet Ady úgy fogalmazott meg, hogy »Másképpen lesz holnap ...« A Holnap című forradalmi gyűjtemény megjelenése óta ötvenhárom év telt el, a holnapból ma lett, aztán lassan tegnap, sőt, tegnapelőtt, Ady meghalt, Babits sem él, Juhász öngyilkos lett, Ernőd már huszonhárom éve a váradi temetőben pihen, Balázs Béla a második világháború után Alma Atából jött haza meghalni, Antal Sándort Pozsonyban ölték meg Hitler bevonuló katonái. Miklós Jutka valamikor Párizsba ment, eltűnt, elveszett. S úgy tartottuk számon, hogy a hétmagyarak közt már csak Dutka Ákos él Máriaremetén, a minap ünnepelte nyolcvanadik születése napját az ország. És most palackposta merül fel a tengerekből, üzen a másik élő holnapos, Madame Bussche, akit valamikor Miklós Jutkának hívtak Váradon. Egy messzi rokonának írt Pestre, a megrendült levél elmeséli, hogy nagyon régen vándorolt ki Párizsba, onnan Marokkóba költözött, családja van, hajlott korú, de még dolgozik, harminc éve kozmetikai szalonja van Rabatban. S vajon mit csinál minden szabad órájában ez az idős dáma, aki elment innen már több mint egy fél évszázad óta? Aki már régen elfelejtette a bihari füzek zúgását; akinek soha sem bólongat az aranyjánosi epería lombja; akinek egész ifjúságát májpára lepte be; aki talán már vissza sem tudna emlékezni a Körős-pai'tra, a Kálvária-dombra, a Kanoncksorra, a Bunyitay-ligetre. vagy Pollák-mama bodegájára, ahol azt húzta a holnaposok fülébe Vak Gyula. Ady cigánya, hogy »Vedd fel, pajtás, a vas vesszőt, Verd meg véle a temetőt!« • Mit csinál az öreg hölgy Rabatban? Mi az élete fénye, szenvedélye? A hűséget szolgálja hetvenkét éve. Mert a Madame van den Bussche név csak egy cégtáblán ragyog, az otthon rejtekében már Miklós Jutka él, ír, könnyezik, emlékezik, kesereg, derül. Itt bent már egy másik vérkör lüktet és élteti őt. Minden szabad idejében — már évtizedek óta — Ady, Babits és Dutka-verseket fordít franciára. »Ha sikerül kiadót találni«, írja most, több mint ötven év után Pestre, »nem éltem hiába«. 0 Ebből az országból sok ember elment, sokakat elvittek, sokan elszakadtak okkal, vagy anélkül, s k> merne pálcát törni azok felett, akiket valaha a föld» telenség kergetett ki, vagy egy furcsa forgószél, amely elkapott és sodort-sodort... Ezekről az elment, elszakadt, elsodort hazánkfiairól sokféle történetet jegyzett már fel az emberi sorsokat megörökítő krónika. Tudok egy volt pesti gyógyszerészről, aki egy másik világrészben él, környezetében nincs egyetlen magyarul beszélő élőlény sem, a gyógyszerész néhány éve egy pulit hozatott Magyarországról, hogy legyen, aki érti, ha egymagában magyarul beszél. Hallottam olyan hazánkfiáról, aki hatvan éve ment el, teljesen elfelejtett magyarul, felesége holland, gyerekei, unokái egy szót sem tudnak már magyarul, s csodálkozva ébrednek néha éjjel, mert nagyapjuk álmában valamely furcsa, idegen nyelven kiabál. Egy kaliforniai magyar csak a minap rendelt egy magnetofonszallagot pesti rokonaitól. Azt kérte tőlük, vegyék fel neki a pesti utcazajt, amint csörömpöl a körúton a hatos — azt szeretné hallani a világ másik felében, karácsony este. Egy pulikutyáról is tudok, amelyet valamikor Svájcba adtak el. a puli néhány hét múlva csatakosan, csontsoványan, lázas-égő bogárszemekkel gurult vissza arra a békési tanyára, amelynek sarából vétetett. Mr. Heyes, egy amerikai öregember néhány éve több mint tízezer kilométernyi utat tett meg két bedőlt sír miatt. Azt kei-este, a szüleit, a Nyírben. Ehhez az eltéphetetlen lánchoz fűztük hozzá Madame Bussche gyöngyszemét. Elválaszthatnak minket határok, tengerek, emlékek, gyerekek és unokák, de valamennyien együtt élhetünk abban a tág hazában, amelynek anyanyelv a neve. Madame Bussche hű maradt ahhoz a nyelvhez, amelyen Bei-zsenyi borzongott; amelyen egy Jókai mesélt; amelyen a szelíd Arany regélt; amelyen Ady mennydörgőit; amelyen Kosztolányi zenélt. Ismerős és ismeretlen, kedves jó Miklós Jutka, ön nem élt hiába. Mert hű maradt. Ezt az évtizedeken átívelő erős, forró, időtlen szerelmet csak a csendes, hallgatag Dunánkhoz hasonlíthatom. »Honunk könnye«, ahogy Eötvös nevezte valamikor, fellázadt néhány éve, áttörte gátjait, kifáradt, rohant. A geológusok vették észre, hogy az évszázadok óta elhagyott és betemetett régi medrét keresi. A volt otthont eltemetheti az idő. De a franciára ültetett Ady-sorok vagy az álmainkban kiabált magyar szavak mindig azt a régi medret, azt a régi eperfát, azt a régi házat keresik. Ruf fa Pétef Kodály Zoltán 79. születésnapja alkalmából, a húszéves budapesti kórus — ünnepi hangversenye után — ünnepli a Mestert' A new-yorkl magyar vonósnégyes tagjai magyarországi vendégszereplésük eiótt meglátogatták Bartók Béla özvegyét. A képen Magyar Gábor, Kuttner Mihály, Székely Zoltán, Bartók Béláné és Koromzay Dénes Színházi őrjáratunk első állomása a Vígszínházba vezetett, ahol Hethes Sándor, Sulyok Mária és BiUcsi Tivadar O'Caesy -Az ezüstkupa« cimü darabját próbálják, Innen a József Attila Színházba látogattunk el: itt éppen két fiatal művész, Kállai Ilona és Bodrogi Gyula Irwin Shaw a »Szelíd emberek« című darabját próbálják. (Alsó kép) A régi pesti levéltárat a II. világháncrú alatt a bombázások elől a Bazilika pincéjében helyezték el. Közel kétévtizedes kényszerű pinceraktározás után most a Fővárosi Tanács központjában, korszerű körülmények között tekinthetik meg a tudósok és kutatók a nagyértékű gyűjteményt Baloldali kép: Részlet az irattár boltíves folyosóiról Felső kép: II. Ulászló király hatalmas viaszpecsétje az egyik céh részére szóló kiváltságlevélen A gyárudvarra fehér szőnyeget terített a hó, de a kis szobában meleg van, a téma is vidít, a tanulóévekről beszélgetünk. Elszálltak — mondja Fischer Laci, ez a tömzsi, nevető szemű fiatalember és emlékezőn hozzáfűzi: — Szép volt az a három év a Váci úti ipari tanuló-intézetben. Pédig nem úgy indult. Laci jól rajzolt, mindig is öröme tellett a rajzolásban. A nyolcadik általános után gondolta, beiratkozik a képzőművészeti gimnáziumba. De a felvételi vizsga kemény diónak bizonyult. Ügy látszik, voltak, akik még nála is jobban rajzoltak. Ezért Fischer nagyapa — egy életet töltött el a szerszámkészítő mesterségben — azt tanácsolta, kövesse őt: így lett Laci szerszámkészítő tanuló a Váci úton. — Már az első hetekben is kedveltem a szakmát — mondja —, aztán mindinkább megszerettem... — S mesélni kezd az ínasévekről, a tanműhelyről, ahol huszonhatodmagával két mester keze alatt tanulta a szakma »rejtelmeit«, a reszelés tudományát, az illesztést, készítette az első egyszerű francia szerszámokat és másodévesként — nem lehet elfelejteni a napot! — az első »igazi« szerszámot, egy kivágó-lyukasztó szerkezetet, olyat, amely már nem iskolai példány volt, hanem üzembe került, rendelésre, a Vadásztölfénygyárba. Érezni az alkotás ízét, tudni, hogy ezt a kis blokkszerszámot majd présbe illesztik és dolgozni fog, olyan öröm ez, hogy még a ráemlékezés is derűt fakaszt. Fischer Laci akkor jegyezte el magát végleg a mesterséggel. Pedig még nehéz évek következtek, mert nem adják könnyen a segédlevelet. Naponta nyolc óra a műhelyben vagy a könyv fölött. Történelem, magyar, számtan, szakrajz, anyagismeret... még elsorolni is sok. S végül a szabadulási »remek«, egy excenter pöttömnyi, pontos mása, amelyet a kis Sörével együtt készített, négy éjszakán át »titokban« még a műhelyben is bennmaradtak, hogy szépen sikerüljön. Sikerült is. S tavaly májusban — éppen az orgona virágzott akkor a Rákospatak partján — túláradó boldogsággal kiáltotta: »Segéd lettem!« A kis közösségből, amelynek Lévai Bandi bácsi, a nevelő, meg Bognár Béla, a Pedagógiai Főiskolát végzett szerszámkészítő voltak a vezeitői, egy nagyobbá került, a Danuviába, ebbe az Európa-szerte becsült zuglói nagyüzembe. Most a szerszámjavító részlegben dolgozik, az »ifiműhelyben« ahogy Itt mondják, mert az átlagos életkor huszonnégy év alatt van. Ezerkétszáz forint körül keres és ha délutánonként leteszi a szerszámot, birkózni megy, vagy a színjátszókhoz. De hallotta, alakrajzot is lehet tanulni a Török Pál utcában. Talán újra rajzolni kezd. S Klemm János, Csatári Lajos, Zsubori Attila, Tibik Ferenc útja is egyenesen ide vezetett az iparitanuló-intézetből — a Danuviába. Nem kellett protekció, nem ácsorgott egyik sem a gyárkapu előtt munkára várva, mint egykor Sere János bácsi, alkl Itt Ül1 közöttünk, s hallgatja a fiatalok szavát. Kocsit se húztak, fát se vágtak a mester feleségének, mint ő tette, aki szinte csak lopva leshette el mestersége förtélyaá.t és amikor nagy nehezen végre kezébe vette a segédlevelet, mehetett kerékpáros kifutónak, meg kalauznak — örülni kellett ennek is —, mert nem volt munka. Régi történet ez, s úgy hat ma már, mint a mese. Meri Fischer Laci és barátai már csak az iparitanuló-intézet jól felszerelt műhelyét Ismerték, ahol még a munkaruhát is az állam adta, nem beszélve az évi tíz forintért juttatott könyvekről, az egy forintért felszolgált jóízű ebédekről, meg a szakmai gyarapodástól függő fizetésről, ami a harmadik évben már négyszázhúsz forintra is felment. E fiúk mindegyikére negyvenezer forintot költött három esztendő alatt az állam, hogy jó szakmunkás váljék belőlük. Nem kis összeg, de a fáradság nem volt hiábavaló. Mert mindnyájan megállják a helyüket. Fischer Laci egyike a legjobbaknak, a jövő hónapban már órabér-emelésre számít, Klemm Jancsi meg Tibák Ferenc szocialista brigádban dolgozik. Nagy szó ez, hiszen csak 8—10 ilyen brigád van az egész gyárban, és igen nagy a becsületük. A »Felszabadulás« brigád most is második a gyári versenyben, és Jancsi a legfiatalabb tagja, tizenkilenc éves. Nem tehertétel, egyenrangú a többiekkel. Tavaly megszerezte a »Szakma ifjú mestere« büszke címét, hatszáz forint pénzjutalom és harmincfilléres órabéremelés Is együtt járt veie. Jancsi azonban nyughatatlan természet, nem elégszik meg ennyivel. Most a Bánki Donát Technikum levelező hallgatója. Együtt jár Csatári Lajossal. De mindez nem újság a Danuviában, ahol jól képzett törzsgárdát akarnak verbúválni az ifjúságból. Csak a vasipari technikumba majdnem ötvenen iratkoztak be. Jövőre talán Tibák Feri is technikumba megy, Zsubori Attila meg reméli — ő érettségizett —, felveszik az egyetemre, gépészmérnök szeretne lenni. A gyár már megígérte, segíti: hatszáz forint ösztöndíjat kap majd havonta, és az egyetem után visszatér — mérnöknek. Tervezgetnek és a tervek — hiszen tőlük függ — sorra megvalósulnak. Előttük az élet minden pröme, tudása, szépsége. Ifjú szakmunkások ők, 1961-ben, Budapesten. Csatár Imre Három Ifjúmunkás: Fischer László, Csatár Lajos, Tibák Ferenc (Novotta Ferenc felvétele)
