Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-01-15 / 2. szám
Tisztelt Kolléga Űr! Vitatkozni szeretnék önnel, noha a szó közvetlen értelmében nem is adott okot vitára — de éppen a hallgatása, vagy ha úgy tetszik, belenyugvása a dolgokba az, amit nehéz szó nélkül hagyni. Arról a bizonyos sajtóértekezletről beszélek, amelyet a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala hívott össze a napokban, s amelyen az Egyesült Államok különlegesen kiképzett katonai alakulataiból megszökött — egykor disszidált — magyar fiatalemberek számoltak be élményeikről. A többi között arról, hogyan készítették fel őket kém- és harci feladatokra saját hazájuk ellen. Nos, ezen az értekezleten egymás közelében ültünk, s nem tagadom, érdeklődve figyeltem, hogy ön, mint „túloldali”, hogyan reagál az elhangzókra. Mert igaz ugyan, hogy az újságíró kicsit diplomata is mindig, de azért mégsem kötik az illemszabályok annyira, hogy „faarccal” hallgasson végig neki nem tetsző dolgokat. Ha kedve és módja van, utat enged érzelmeinek. Mint ahogyan módja lett volna önnek is, hogy bosszankodjék, hitetlenkedjék, dühös legyen stb. ön azonban — ott, az értekezleten minden esetre — tárgyilagos maradt, figyelmesen hallgatta az elhangzó adatokat, tényeket, fel is jegyezte őket, s tárgyilagos kérdéseket is tett fel. Már azért is köszönetét kellene mondanom önnek, hogy megőrizte objektivitását — lám, hová jutottunk, hogy ami természetes volna, azért is köszönet a nyugati sajtóban. Nem kívántuk — nem is kívánhattuk — a részvevőktől, hogy valamennyien hívei legyenek a szocializmusnak és helyeseljék azt, amit mi teszünk. Mindössze azt kértük, hogy az igazat írják meg rólunk, hogy segítsenek eloszlatni azt a sok rágalmat, gyakran a komikumig torz képet, amelyet ellenségeink nem kevés eredménnyel terjesztenek. A konferenciák sikerrel jártak, s amennyire tudom, kollégáink derék munkát végeztek: általában elismerő, s ha nem is mindenben egyet értő, de tárgyilagos beszámolókat írtaik lapjukban. Talán emlékezik rá, Kállai Gyula, a Minisztertanács elnökhelyettese expozéjában utalt arra, hogy amikor Önöket meghívták, elterjedt, hogy a magyar kormány valamiféle szenzációs bejelentésekre készül. Örömmel közölte, hogy semmiféle szenzációval nem szolgálhatunk, örömmel, mert a szenzáció mindig valami változást, rendkívülit jelent, Magyarországon azonban nincs szükség, nincs ok semmiféle „rendkívülire": az élet normális mederben folyik, az emberek dolgoznak, tisztességgel dolgoznak és tisztességgel is élnek, s nem is rosszul dolgoznak, nem is rosszul élnek. A mi „szenzációnk” az, hogy erősödik a szocialista mezőgazdaság, vagy ha negatívum kell, hát az, hogy bármennyit építünk is, kevés a tanterem, mert a hajdani négy ellenében ma nyolc osztály elvégzése kötelező, s az iskolareform végrehajtása után tíz évi KQföldl és magyar újságírók a sajtótájékoztatón jár, de mindegy —, s igazán nem szép tőlem, hogy még ezzel a tárgyilagossággal is elégedetlen vagyok. Pedig így van. Az ön tárgyilagossága ugyanis nem csupán a tények elismerését fejezte ki, hanem belenyugvását is e tényékbe, valami olyasmit, hogy „jó, jó, persze, hogy csúnya dolgok ezek a diverziós, meg kém-ügyek, de hát ez van, hozzátartozik az életünkhöz, mit lehet itt tenni,, és főként, minek ennek olyan, nagy feneket keríteni?” Nagyon közönséges dolog volna, ha az ön felfogását most mint egyszerű szakmai cinizmust, mint a politikai boszorkánykonyhák közelében élő közönyét fognám csak fel és térnék is napirendre felette. Nem, Uram, mert még ha így volna is, az sem elegendő magyarázat és főként: nem adhat felmentést. Nem adhat felmentést sem a diverzióra, sem annak hallgatólagos tudomásulvételre. Nekünk igenis dobra kellett vernünk e nem éppen épületes históriákat, s hogy miért — nos, annak ön szintén fültanúja, szintén részt vevője volt. Csak néhány héttel előbb történt ugyanis hogy a Külügyminisztérium meghívására külföldi újságírók jártak nálunk és több tájékoztatón találkoztak magyar miniszterekkel, akik röviden vázolták azt a munkát, amelyet tárcájuk végez és részletesen válaszoltak minden feltett kérdésre. Szó esett ezeken a sajtókonferenciákon külpolitikánkról épp úgy mint tervgazdaságunkról, a szocialista mezőgazdaságról, mint az iskolareformról. Célja ezeknek a konferenciáknak az volt, hogy legalább valamelyest a valósághoz hűségesebb beszámolók jelenjenek meg hazánkrél, népünk életéről lesz a kötelező ingyenes tanulás. S amíg 1938-ban ötvenkétezren jártak középiskolába, az idén százhetvenezren iratkoztak be. Lettek volna többen is, de mint említettem, kevés, még mindig kevés a tanterem ... Ezek a sajtókonferenciák, talán az elmondottakból kitűnik, egy előre tervezett program — a kölcsönös megismerés, a békés egymás mellett élés programjának — részei voltak. A legutóbbi konferencia, a diverzióra kitanitott fiatalokkal, nem tartozott semmilyen programunkba, szívesen elengedtük volna, ön is tudja, hogy ránk kényszerítették már azzal is, hogy ezeket a fiatalembereket beszervezték. Más kérdés, hogy bennük az utolsó pillanatban felébredt a lelkiismeret, s leleplezték fel búj tóikat, aminek következtében a magyar törvények szerint büntetlenséget élveznek és valamennyien már elhelyezkedtek a polgári életben, dolgoznak. Nem „terveztük”, hogy megszólaltatjuk őket, mert mi azt sem terveztük, hogy kémeket faragjanak belőlük. De nem hallgathatunk róluk, noha szívesebben foglalkozunk az iskoláinkkal. És szívesebben vesszük, amit például a Combat című francia polgári újság tesz: négyoldalas mellékletet közölt Magyarországról, magyar tudósok, szakemberek, művészek cikkeivel — ha ön erre mondja majd, hogy „jó, jó, ez van, nem kell ebből nagy ügyet csinálni”, — akkor valóban nem lesz közöttünk vita még a tárgyilagosságról sem. De ahogyan ez az utóbbi eset örvendetes, de még nem mindennapos, nem magától értetődő, — egyelőre, úgy az előbbi, a kémeké sem lehet az —■ soha. Tisztelettel bogAti Péter A minap egy osztrák tudós járt Budapesten. A szokásos udvariassági ajándékok helyett valami különösen kellemes meglepetést akart szerezni magyar kollégáinak, s ezért huszonöt kiló kakaóport hozott magával. Bizonyára örülni fognak szegény éhezők, ki tudja, mikor láttak utoljára ilyesmit. Nos, a meglepetés ezúttal őt érte. Már akkor gyanút fogott, amikor egy kávéházban megreggelizett s asztalára, illetve a pultra nézett. Azután már nem tudta, mi kínosabb: ha üres kézzel megy barátaihoz, vagy ha átadja az »ajándékot«, s nevetségessé teszi magát vele? Mint említettük, az illető tudós volt, s így sikerült megoldania a fogas problémát. Becsülettel bevallotta, hogy őt bizony hazug, hamis hírek vezették félre, s kollégái elnézését kérte. A tudós csak áldozat volt. De mit mondhatunk azokról a kimért, elegáns sötétbe öltözött urakról, akik nem hírlapi kacsákból szerzik információikat, s mégis hasonlókat állítanak, méghozzá nem is ismerőseik, barátaik között csupán. Nem, ezek az urak a világ szószékén, az Egyesült Nemzetek színe előtt állítanak tudatosan valótlant egy tízmilliós népről, vezetőiről, életformájáról és életszínvonaláról. Mert lehetséges, hogy ezek az urak privátim nem sokat tudnak Magyarország történelméről, nyelvéről, irodalmáról, művészetéről, lakóinak szokásairól, érzéseiről és szándékairól. Hivatalból azonban tudniuk kell, hogy ebben az országban rend van, béke van, növekvő jólét van. Tudniuk kell, mert ez a foglalkozásukhoz tartozik. És mégis nyugodtan az ellenkezőjét állítják. Ez is a foglalkozásukhoz tartozna? Ok bizonyára úgy hiszik. Gondolják, a világ egy nagy kártyaparti, csak vigyázni kell, hogy senki se lásson a lapjukba. A világ azonban nem kártyaparti, és a lapok közül mind többet kell felfedni. A bécsi tanár urat még be lehetett csapni, s elhozta szegény — tengerbe víznek — a negyed mázsa kakaót, de a világ egyik legtekintélyesebb napilapját, a londoni Timest már nem: négy kurta sorban közölte mindössze, hogy az ENSZ-ben szó esett a »magyar kérdés«-ről. Közölte, mert ez is a tájékoztatáshoz, tehát feladatához tartozik, de több szót nem vesztegetett rá. Olyan ez, mintha papírzacskókat pufogtatnának. Nagyot durrannak — már persze. ha jól csapnak rájuk, különben még azt se —, de töltés nincs bennük, csak a levegő szól. Budapesten legfeljebb némi bosszúságot okozott az »ügy«, mert azt senki se szereti, ha a nevében hamis váltót hoznak forgalomba. A váltón annyira nyilvánvalóan hamis az aláírás, hogy egyre kevesebb rá az elfogadó. S ha mégis akad, annak a kakaója bánja. Meg a renoméja. Végül is Shakespeare óta tudott, hogy a nevetségesség öl... Lehet, hogy ezt a határozati javaslat szerkesztői nem tudják? Vagy tudják, de mégis csinálják? R. I. Czakó János a Sopiana Gépgyár fiatal főmérnöke az önműködő darálógép makettjével Az export egyik legérdekesebb gépe »1865-ben áll a gyár, egy-két géppel, kézzel hajtott esztergapaddal. Aztán növekedik és szőlőpréseket exportál Horvát-Szlavóniába s a déli tartományokba, 1876-ban már nyolclóerős gőzgép szolgáltatja a hajtóerőt, és munkásainak száma huszonötre megnő.« Ezt mesélik a pécsi levéltár megsárgult fóliánsai a százéves üzemről, a mai Sopiana Gépgyárról. És mit mesél maga a gyár a nagy évforduló idején? Az igazgató — Gerbecz Tivadar — harminchét esztendős, de már hét éve vezetője a Sopiana Gépgyárnak. Czakó János főmérnök most lépett a harminckettedik életévébe, huszonhat éves sem volt, amikor kinevezték főmérnöknek. Fiatalok a gépek is, s fiatal a gyár »profilja«: a húsipari gépek gyártása. Húskeverők, virsligyártó automaták, darálók és univerzális húsautomata gépiek indulnak innen világgá. Az első gép hat esztendővel ezelőtt gördült ki a gyárkapun, és Lengyelországban kötött ki. Ma már Európa egyik legszámottevőbb húsipari gépgyártó üzemévé lépett elő a Sopiana. Talán különösnek tűnik, hogy a húsipari gépek között az embernek vers jusson az eszébe... Nekem mégis ellenállhatatlanul Juhász Gyula soraira kellett gondolnom: A város régi, ó de örök ifjú Remények gazdag lombjai borítják, öreg kapukból fiatal hit indul. Ez jobb jövőbe lelkendezve hirt ád. Az öreg gyárban fiatal szív lüktet, s a Sopiana harmonikusan illeszkedik bele a patinás Pécs lüktető, modem életébe. g. Z. Szerelik a sertéskopasztó gépet. Jobbra: Vágóhídi sertéstovábbitó gép. Lent: a fogazó-maró gépen a dagasztó gép csigakerekét marja óvári József (Vámos László feléte'el) [jr___BJ 1 . ]
