Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-06-15 / 12. szám

1961. október 12. Oxfordban az első élményem II. Károly király hálóinge volt. Az állomásról egyenesen a Bodley könyvtárba hajtottunk, mert azt mindenáron szerettem volna látni és vendéglátóim attól féltek, hogy bezár. Szeretteim volna magukat a könyveket megnézni és egy kicsit elveszni a könyvtárban, de a kiállítási terembe tereltek. Arcomról nem ríhatott le a lelkesedés, mert kísérőm engesztelésül felajánlotta, hogy megmutatja kedvenc szögletét ebben a nagy teremben. Elvitt egy üvegfedelű tárlóhoz, egyelőre nem láttam benne egyebet, csak egy csomó régi sárgás papírlapot, szemmelláthatóan kitépték valahonnan, vagy lehasították egy nagyobb árkusról.

„Tudja, nálunk az a szokás, magyarázta, hogy unalmas értekezleteken a részvevők cédulákat küldözgetnek egymásnak. Nem tudom, van-e ilyesmi Maguknál?”

,JJálunk értekezletek sincsenek” feleltem és szemem oly kevéssé rebbent, hogy kísérőm elnevette magát.

„Értem. Akkor olvassa el ezeket a lapokat,”

II. Károly király írta a titkos tanács ülésén miniszterének, Clarendonnak; „Szívesen meglátogatnám húgomat Cambridgeben.” Szép, olvasható, választékos, nem cikomyás a háromszázéves kézírás. Clarendon más színű tintát használt, betűi apróbbak, de kiírottabbak. Hiába a kancellárnak többet kellett körmölnie, mint a királynak. A cédula ideoda vándorolt köztük, az államügyek intézése alatt. Clarendonnak kifogásai voltak az utazás ellen, a király eloszlatta őket. Clarendon beadta a derekát. A király még megnyugtatja: „Nem viszek mást magammal, csak a hálóingemet...”

Később oxfordi professzorokkal és diákokkal ebédeltem.

Az egyik felállt a sajtnál: értekezletre kell sietnie. Nagy sikerem volt II. Károly és Clarendon értekezletének történetével. Kiderült, hogy egyikük sem ismeri. De ha már értekezletről volt szó, meghívtak a híres oxfordi diáklap, az Isis szerkesztőségi értekezletére. A címnek aligha van köze az egyiptomi istennőhöz, a Themset hívját az oxfordiak Isis ”-nek, amit természetesen Eiszisz-nek ejtenek.

Átsétáltunk a szerkesztőségbe, amely a nyomda félemeletén van, üvegketrecben, mint annyi kis magyar nyomdában. Kezembe adták az Isist, elfüttyentettem magam. Nem szokszorosított szerény diáklap, hanem felnőtt folyóirat, gazdag magazin. Belelapoztam, megnéztem a képeket, a nem éppen szemérmes rajzokat és karikatúrákat, azután gratuláltam nekik. Merev képpel fogadták.

„Rossz a lap” — mondta egy MacDonald nevű, a szerkesztő.

„Unalmas”, tromf olt rá egy másik.

„Tudniillik a világ unalmas”, mondta egy angyalarcú felnőtt csecsemő, fekete klott diák-köntösének két szárnyát úgy fogta össze, mint a garabonciás. „Irigylem a franciákat, azok legalább robbanthatnak vagy verekedhetnek a robbantókkal. A magyarokat is irigylem.”

Megjegyeztem, hogy ha robbantani akar, ránk ne száMtson, mire az angyal széteresztette köntösének szárnyait, aztán megbillentette és úgy mondta: „Tudom, nem arra gondoltam.”

Sohasem tudtam meg, mire gondolt, mert a többiek nekiestek ... Miket is mondok. Estek? Veszteg maradtak, ki az asztal széléhez támaszkodva, ki felülve rá, ki a szoba túlsó sarkában és csak halk, csípős megjegyzésekkel csatáznak.

„A világ mindig unalmas. Ez az érdekes benne.” Ezt egy zömök fiú

mondja, olyan konya-bajusza van, mint Veres Péternek, csak még nem ősz. Nálunk már azt felelnék neki: „Hülye vagy”, vagy ellenkezőleg, és ez még rosszabb: „Jó fej vagy, nem mondom”, de Oxfordban egy harmadik, szemüveges, könyvmolyforma fiú így válaszol neki:

„Attól tartok, tévedsz. A világ sohasétn unalmas. Ti csak szerepet játsztok, azért mondjátok. A világ mindjárt érdekes, ha az ember követ dob az állóvízébe.”

„És maguk dobnak?” — kérdeztem.

Az ifjú MacDonald válaszképpen kinyitotta az Isis egyik régebbi számát és rábökött egy oldalra. Első pillanatban azt hittem, hirdetés, sok a fehér folt, a szöveget akkora betűkkel szedték, keresztbe az oldalon, mint a híres oxfordi narancsjamhirdetéseket. De ez az oldal üres, a hirdetések szokásos kerete is hiányzik. A szöveg ennyi: „A proctorok cenzúrázták.” A proctorok az egyetemi kollégiumok felügyelő hatósága, afféle fegyelmi szerv. A szerkesztő, az angyalarcú, a könyvmoly és a konya-bajszú olyan büszkék erre a cenzúrázott oldalra, mint a márciusi ifjak lehettek az első cenzurázatlan ívre a Länderer és Haeckenast nyomdában. Az Isis ugyanis néhány számmal ennek előtte bevezette a fontosabb egyetemi előadások rövid ismertetését és alig valamivel hoszszabb bírálatát. Ez utóbbit felkapta a szenzációhajhászó sajtó és ez ellen léptek fel az egyetemi hatóságok.

„Kár volt bírálni” — mondta az angyal.

„Nem volt kár” — tiltakozott a konya-bajszú.

„Cambridgeben azt írták, hogy kár volt, tehát nem volt kár”, tette le a garast a könyvmoly.

Elnevettem magam és megkérdeztem, hol állnak és hogyan gondolkoznak voltaképen, amikor nem ezen a diákos madárnyelven beszélnek.

„Sehol” — felelte az angyal.

„Mindenütt”, mondta a zömök.

Már mindnyájan nevettek. „A középtől balra”, mondta kis szünet után MacDonald és láttam, hogy most már nem. tréfál.

Külföldi útjain az ember kénytelen tájékozatlanabbnak mutatni önmagát, mint amilyen úgyis, hogy jobb válaszokat kapjon. Ezért megkérdeztem: „Mi az?”

Jól válaszoltak: a lapjukkal. Legfőbb cikkírójuk Anthony Arblaster írásából olvasnak fel: „Minden észszerű és haladó politika lényege az a hit, hogy a társadalmakat az ember hozta létre és az ember változtathatja meg és ellenőrizheti őket... A baj az, hogy Angliában túlságosan sok ember van még mindig átitatva szinte elképzelhetetlen tisztelettel a fennálló rend iránt.

Rámnéztek mind, mit szólok hozzá.

„És?”, kérdeztem.

„Hogy-hogy és?”

„És ha már kevésbé tisztelik, akkor mit tesznek?” kérdeztem.

A fiúk összenéztek. Tenni? Tenni semmit sem akarnak. Nem az ő dolguk. Az eszméket megváltoztatni: ez inkább. A legtöbbet azon vitatkoznak, mit helyezzenek a nemzeti érzés helyébe.

„Helyébe?” — csodálkoztam. „Hiszen akkor maguk baloldali elhajlók.”

Ismerik ezt a nyelvjárást, jól mulatnak rajta. Nem is megszüntetni akarják a nemzeti érzést, hanem tágítani. Az angyal szeretne eljönni valamelyik népi demokráciába, hogy tanulmányozza miképpen működik — az ő szavait használom — a szocialista szolidaritás. Mindannyian egyetértenek abban, hogy meg kel-Sós Endre, a MIOI elnöke, a Magyarok Világszövetsége elnökségének tagja, Mr. Klein-nel a kórbíz előtt

Negyven évi távoliét után — két évvel ezelőtt — felesége társaságában már járt Budapesten Mr. Joseph Klein, Cleveland-ből. S most ismét a Gellért szálló halijában beszélget magyar ismerőseivel.

— Szenvedélyes fotós vagyok, legutóbb ezerkétszáz láb színes filméit készítettem Budapest nevezetességeiről, a Margitszigetről, a budai hegyekről. Clevelandi magyar barátaim nagy érdeklődéssel fogadták a felvételeket s elutazásom előtt lelkemre kötötték: még több és változatosabb felvételt készítsek. Amíg leutaztam szülőfalumba, Kunmadarasra, sokszor kattant a masinám. Ezzel kapcsolatban, hadd mondjam el, hogy kicsit 'büszke vagyak magamra. Minden útszakaszra pontosan emlékszem, még a negyven év előtti házakra is, igaz, a régi ismerős tanyák megváltoztak, modern településekké fejlődtek, baromfi- és állattenyészetekké, ezeket is remélem sikerült megörökítenem.

Azután a két év óta észlelt változásokról beszél amerikai vendégünk.

— Én inkább meg tudom állapítani, mint önök, akik állandóan itt élnek. Jó szemem van. Hogy csak egyetlen példát említsek: változatosabb az árúellátás, narancsot és más gyarmatárút tavalyelőtt nem láttam Pesten, most tele van velük a város. De persze nem ez a legfontosabb. Jártam kint a József Attila-lakótelepi építkezésen, az egykori Mária Valéria-telepen. Nagyon impozáns. És mindenütt építkezés, útjavítás, tatarozás ... Ami viszont előttem még mindig érthetetlen: nálunk Clevelanöban, és tudom, másutt is, sokan kétkedéssel fogadják, vagy egyszerűen nem hisznek azoknak, akik Magyarországról visszatérve, beszélnek az eredményekről. Szerintem többet kellene foglalkozni lapjukban ezzel a kérdéssel. A rémhírterjesztök sokakat elriasztanak, olyanokat, akik saját szemükkel akarnak mindenről meggyőződni. Kivételek persze vannak, hiszen mi másodszor vagyunk itt és remélem, még többször eljöhetünk. Pedig, higyje el, én ezt jobban tudom, sokan jönnének haza látogatóba. Igaz, hogy túlságosan költséges mulatság egy ilyen magyarországi látogatás, de hála istennek, én megtehetem és remélem, nemsokára a szerényebb jövedelmű magyar honfitársak is itt tölthetik a szabadságukat. Feleségemmel együtt, nagyszerűen érezzük magunkat és szavakban ki sem tudom fejezni mindazt, amit érzek — mondja végül Mir. Klein, a tárgyilagos nyilatkozat után meghatottsággal hangjában...

Amikor e sorokat írom, amerikai vendégeink már útban vannak hazafelé. Ezért hadd fejezzem be ezt a kis írást, néhány szubjektív mondattal. Üdvözlöm a távolból, a szőke és elragadóan kedves Mrs. Kleint. Feledhetetlen volt, amint a Gellért szálló teraszán, miskolci földijével, lánykori barátnőjével társalogva vissza-visszapillantgatott a múltba, tizenhat éves énjére, az első udvarlásra, a határszéli sétákra ... Viszontlátásra, kedves Mrs. Klein, a mielőbbi viszontlátásra! Hernádi Magda

Mr. J. Klein a Dohány utcai izraelita templomkert temetöbejárata előtt

Vendégünk látogatást tett a Magyar Izraeliták Országos Irodája által fenntartott szeretetkórházban

Mrs. J. Klein és Mr. J. Klein clevelandi vendégeink Magyarországon élő rokonukkal a Gellért Szálló halijában

(Vámos László és Novotta Ferenc felvételei)

lene nézni, hogyan csinálják a vasfüggönyön túl. Ezt a szót idézőjelben használják, de nem vághattam hozzá nagyon megelégedett képet, mert egyszerre azt magyarázták, hogy csak az egyszerűbb kifejezés kedvéért teszik.

„Ha szocialista országot mondanánk”, védekezik az angyal, „akkor Angliára is lehetne gondolni. Nálunk szocialista társadalom van, konzervatív kormánnyal."

Gyerekes örömmel lesik a hatást: hát ehhez mit fogok szólni. Szigorú arcot vágtam, mintha először hallottam volna, pedig mondták is már nekem Angliában, olvastam is.

„Ezt paradoxonnak szánták?” — kérdeztem.

„Annak se rossz”, mondta az angyal.

„Akkor én is mondok egyet: Angliában sok embernek jut egy kevés szocializmus és kevés embernek sok kapitalizmus.”

„Hű” — mondta az angyal, a konya-bajszú, a könyvmoly és a szerkesztő. „Most gyorsan menjünk át egy pub-ba és igyunk valamit.”

Sajnos én nem voltam olyan előrelátó, mint II. Károly király és ezért a hosszú vita után aznap éjjel a nappali ingemben aludtam Oxfordban.

i.v.y.v

&mm

m