Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-06-15 / 12. szám
i 2 3 „A zene nem csupán akusztikus tünemény, hanem humanisztikus tünemény is” ... Ez nem valami klasszikus idézet, noha az is lehetne. Nem jelmondat egy konzervatórium tantermének falán, noha bizonyára oda illene. Ez a nagyon kész, nagyon kerek és főleg nagyon mélyről fakadt mondat viszonylag könnyed beszélgetés közben, feketekávé mellett hangzott el, mintegy véletlenül. De vajon csakugyan véletlenül? Nem, az ilyen mondat tudatos szellemi érlelés terméke, az ilyen mondat mögött szilárd életszemlélet áll. S valóban, minél többet tudok meg Kozma Tibor életéről, annál erősebb bennem a bizonyosság, hogy véletlen fogalmazásról az ő esetében szó sem lehet. Ellenkezőleg, mindannak, ami az életútján érte, amit ő magának életútként választott, annak ez a mondat szabatos és tömör foglalata. Mert nem véletlen az sem, hanem logikus eseményláncolat, hogy miután fivérei az első világháború kis poklát megjárták, ő nem kért a nagyobb pokolból, a másodikból. ÍDe nem kért már az előzményből, a Horthy-rendszerből sem. Nem mintha politizált volna, csak ösztönösen tiltakozott minden durvaság és embertelenség ellen. Tiltakozásának az ereje túlrepítette az ország határain, sőt Európa határain is. Először a drezdai Operában talált új otthont, a következő állomás a brünni Német Színház főzeneigazgatói posztja volt... Aztán elhagyta az öreg kontinenst. Az equadori kormány meghívására Quitóban telepedett le, s a szegény, de gyönyörű vidék egzotikus flóráját új színnel gazdagította: az Andesek platójának csendjéből — kicsíráztatta a zenét. Amerikai misszionáriusoknak volt ott egy rádióállomásuk, meg egy iskolájuk: csak zenekaruk nem volt. Nos, Kozma zenekart szervezett, zeneigazgató lett, s hogy élethivatását, a zenét, ezt a „humanisztikus tüneményt” végülls az Óceánon túl, 3000 méter magasságban gyakorolhatta csak, miközben itt dúlt a háború ... van ebben valami szimbolikus. De az idillt zajosabb élet váltotta fel. Kozma az Egyesült Államokba került, a Broadway egyik operett színházában vezényelt, s ez — mint mondja — „jót tett a bankutalványának, de nagyon rosszat a lelkének”. És a lelkére hallgatott — azaz a lelkében élő zenére, ami nála egyet jelent — midőn elfogadta a Metropolitan anyagilag jóval kedvezőtlenebb ajánlatát: karmester-asszisztens lett New York egyetlen operaházában. Ott ismerkedett meg a vezénylés mestereivel, mindenekelőtt Bruno Walterrel, akivel tanítványi és emberi közelségbe került. „Tőle tanultam meg igazán a Varázsfuvolát” — mondja. Az asszisztensből hamarosan a Metropolitan karmestere lett, s maradt kilenc, sikerben, munkában gazdag esztendeig. Ekkor — egyesek számára talán nem egészen érthető módon, de jelmondatához hűségesen — új megbízatást vállalt: Indiana államban az opera, az egyetem zenei fakultása és a filharmóniai zenekar vezetését. Hogy miért cserélte fel erre, a látszólag kecsegtetőbb és csillogóbb new-yorki pozíciót? Mert úgy érezte, hogy itt ismét „valami újat lehet teremteni” ... Kozma Tibor Erről mesél most a feketekávé mellett a Royal Szálló halijában, meg arról, hogy mit kapott második hazájától: megbecsülést, sok élményt, ismeretet, s mindenek előtt a feleségét, egy amerikai asszonyt, egy csodálatos, megértő élettársat a magyar karmester oldalán. Mert mindennek ellenére — és itt szenvedélyes, belülről izzó beszédmódja csendesebbé, fojtottabbá válik — no igen ... mert ő magyar karmester maradt. Hét nyelven tanult meg, de magyarul 35 évi távoliét után is tökéletesen beszél... s ámbár az élet különös tréfájának tűnik, hogy éppen a budapesti Operaházban már deresedő fejjel debütál... de ez az első hazai fellépése mérhetetlenül boldoggá teszi. — Most, hogy csak látogatóba jöttem, sokkal otthonosabban érzem magam Magyarországon, mint régen, amikor itt éltem. Akkor idegennek éreztem magam és elmentem. Most, ha meghívnak, boldogan jövök és — itthon érzem magam. A hazai levegő öröme mellett itt is legfőbb öröm számára a munka. Estéi a magyar zenei élet megismerésével, napjai az előadásokra való készüléssel, próbákkal telnek, s mintha nem a világ nagy operaházaiban vezényelte volna már a legjobb zenekarokat, oly rokonszenves-aggodalmasan s töprengőn beszél arról, hogy vajon sikerülni fog-e vezényletével a Varázsfuvola előadás? Mert ez a Mozart-mű aztán igazán nemcsak „akusztikus tünemény”, hanem „humanisztikus tünemény”, az emberség, a jóság és a kiharcolt boldogság zenéje. Nos, éppen azért: sikerült! Azt hiszem, amerikai és magyar barátai egyformán örülnek mindkettőnek: személyes sikerének is, no és a megálmodott — s meg is valósítható — emberség és boldogság sikerének. Soós Magda Désiré Ligeti, azaz Ligeti Dezső amerikai vendégművészünkkel a tizenhetedik hiábavaló telefonhívás után végre sikerült beszélni — s azonnyomban elismerésemet kifejezni pompás magyar beszédéért. Előlegképpen — hálából — kedves storyval ajándékozott meg. — Huszonkét és fél éve nem voltam Magyarországon. Jelenleg Texasban élek, a dentoni egyetem ének- és operatanszakán tanítok, New Yorkba csak Időnként látogatok be. Az ilyen látogatások alkalmával — immár tizenhat éve — szeretteim volna egyszer hosszasabban elbeszélgetni a félig magyar származású André Mertens-sel, a Columbia Artists Management neves impresszáriójával. Nem sikerült. Valahogy úgy adódott hogy sem ő, sem én nem értünk rá s csak percekre futottunk össze. S most figyeljen jóL Tudja kivel diskuráltam tegnap éjszaka két és fél órát? Vele. Mertenssel. Itt Pesten. Közölte, hogy többször hallott énekelni Amerikában, s mostani budapesti vendégszereplésemen Is. Hát nem fantasztikus? Hogy milyen kicsi a világ! Ligeti Dezső Amerikai turisták, angol üzletemberek, olaszok, svédek.,. Egy csepp nagyvilág zsúfolódott össze a Körúton, a pálmaligetté kiképzett Royal Szálló halijában, s szinte furcsának tűnt az amerikai művész magyar nyelvű bocsánatkérése a néhány perces késésért. Előző este későn feküdt le, reggel interurbánokkal bajlódott. — Tiszta bolondokháza — nevet boldogan. — Mondják ezt még maguknál? Kisfiús vidámság a legjellemzőbb az első percekben Ligeti Dezsőre, hangjában sok a forte, de a pianisszimók. a lélek apró rezdülései is átszövik. Ilyen lelki forték és pianók között beszéli el életét, menekvését a fasizmus barbársága elől, amely a pesti Operától Európa országain át Idegen világrészbe kergette, a Fülöp-szigetekig, majd San Franciscóig (itt 13 évig az opera egyik vezető énekese Mólt), egészen Texasig, a dentoni egyetemi tanszékig. Hatvannyolc különböző zenekarral énekelt az USA-ban és Dél-Amerikában, s amire a legbüszkébb, amerikai közönségnek ő mutatta be először Kodály Háry János énekszámait és Bartók Kékszakállú hercegét. (Hozzánk, mint Marke király jött el a Trisztánból és mint Hermann őrgróf a Tannhauserből.) — Európai vendégszereplésem első állomása Budapest. Utána Nürnberg, Amsterdam, London következik. Örültem, hogy ennyi idő után végre hazajövök és féltem is. Féltem, hogy egy olyan országba érkezem, amelyik számomra már teljesen idegen. Hegyeshalomnál azon tűnődtem, uram, istenem, vajon lesz-e, aki kezet szőrit velem. (Most forte következik, sok forte.) Hát tévedtem. Alaposan tévedtem. S bizonyára rossz hasonlattal élnék, ha azt mondanám, hogy testvéri fogadtatásban volt részem. Sokkal több volt ez annál. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki, mivel és hogyan viszonozzam. Hiszen én tulajdonképpen elhagytam a hazámat ... (Az utolsó pianók után ismét feltör a hangja.) — Amióta itthon vagyok, valami furcsa, lázas hangulatban élek. Mintha állandóan kicsit spicces lennék. Igen... ez a forró, pesti légkör, a remek koncertek, a pezsgő zenei élet, s a staggionekhez szokott énekes számára a legnagyszerűbb felfedezés: két állandó opera! Milyen lehetőségek a művészi fejlődésre! Igen, úgy látszik, ez hat rám, ez kavar fel: ennek az országnak elpusztíthatatlan vitalitása. Legyenek rá büszkék, nagyon büszkék! fen is az vagyok!... (hernádi) Leslie Chabay A képlet egyszerű: 1938, Magyarország, a fasizmus, a faji előítéletek, az egzisztenciális harcok fojtogató légköre — s egy tehetséges fiatalember, aki a fojtogató érzéseket különösen rosszul bírja, ugyanis torkából szélesen, s szabadon szeretné felszárny altatni szép lírai tenorját. Csakhogy sem a budapesti Operaház, sem a Városi Színház színpadán nincs számára hely. Nos, effy-két deszkát kihúzhatnak alóla, ám 6 rendelkezik valamivel, amitől nem tudják megfosztani: a hangjával és a hitével, hogy énekelnie kell. Ezt a kettőt szerves egységként magában hordozza, s nem csak magában: Csabay László, azaz Leslie Chabay hamarosan kitárulkozik a nagyvilág közönsége előtt. Először egy híres amerikai menedzser vette gondjaiba, s vitte magával. Később Svájcba került a zürichi Stadt- T heatherhoz. Ebből az időszakból leg mar adandóbb emléke, hogy első ottani szólókoncertjén a kiváló Solti György — ma a londoni Operaház zeneigazgatója — volt a kísérője. 1946- ban a New York-i Metropolitan tagja lett. Gyakran énekelt San Franciscóban és Los Angelesben. Ám igazi művészi kielégülést azóta érez, amióta a Saint Louis (Missouri) Washington-egyetem tanára, s az ottani zenei élet egyik — a szó igaz értelmében — hangadója. Most itthon vendégszerepei. Hangversenyt ad a Bartókteremben, a Varázsfuvola Taminóját énekli az Operában, a Don Juan-t az Erkel Színházban. A kérdésekre azonban nem a színpadon élő, önmutogató művész, inkább az egyetemi ember, a professzor megfontoltságával válaszol. — Talán különösnek tűnik, hogy egy 180 milliós nemzetnek egyetlen állandóan működő operaháza van. Amerikában a komoly kultúrélet és zenei élet az egyetemeken folyik. Sok magyar barátom és kollégám ragadta meg ezt a lehetőséget, amely módot nyújt rá, hogy legfőbb gondunk ne a kenyérkereset, hanem a művészi színvonal legyen. Most már olyan generáció nő fel ezeken az egyetemeken, amely komolyan értékeli a zenét, s ebben — szerénytelenség nélkül mondhatom — részük van a magyaroknak is. Persze — teszi hozzá mosolyogva —, olyan arányban, amilyenben ott vagyunk. Eddigi magyarországi tapasztalatairól szólva, tanáros megfontoltságába, mintha a művész érzékenysége vegyülne, a lírai tenor az élő beszédben is lággyá, gyengéddé válik. — Nehéz röviden összefoglalni a sok impressziót. Forgószínpad-szerűen kavarognak bennem a mindennapi élet, s a zenei világ hatásai. Nos, úgy látom, ma az emberek Magyarországon, kiegyensúlyozottabbak, mint valaha. 1960-ban jártam itt, azóta óriási a fejlődés. Ami a zenét illeti, meglepő, hogy milyen sok az új tehetség, milyen ígéretteljes az énekes-utánpótlás. No és a régiek! Székely Mihályt hallottam a Rózsalovagban, erre nincs más szó, egyszerűen... csodálatos. Láttam az új magyar operát, a C’est la guerre-t. Nagyon szép, nagyon mély, nagyon drámai. Hirtelen előveszi a tárcáját, egy képet húz elő. Bizonyára a kint élő család — gondolom, s mosolyogva nyúlok utána. De a képre pillantva megdöbbenek, a dolog váratlanul ér. A meghitt, simogató mozdulattal megmutatott kép — egy ismeretlen Bartók-portré. Odakint készült, két évvel a halála előtt. S az arca, ez az egyedülálló, finom, átszellemült arc, már nagyon fájdalmas, nagyon szenvedő, de nem is a betegség, hanem valami határtalan lelki kin tükröződik a vonásain. Néhány pillanatig mindketten hallgatunk. Aztán elteszi a képet, nem tudni, milyen bonyolult eszmetársitás révén, hirtelen megszólal. A hangja most nem a tanáré és nem a művészé, hanem az egyszerű pesti ember hangja, akinek 38-ban el kellett mennie innen. — Szeretném, ha a fiatalok megértenék, milyen nagy dolog az, hogy ha elvégezték az Akadémiát, itt élhetnek, itt énekelhetnek. S. M. Baráti beszélgetés a Magyar Sajtó Házában: Kozma Tibor, Ligeti Dezső, LesUe Chabay és Horváth Győző riporter (Novotta Ferenc felvételei)
