Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-06-15 / 12. szám
Tábori Jenő, akiről e történet szól: nyomdász. A Pegazushoz úgy lett tehát köze, hogy fürgén mozgó ujjaival lekopogtatja gépén az újságok, irodalmi folyóiratok, könyvek szövegét. Az emigráns Pegazust pedig Londonban nyergelték néhányan azok közül az írók közül, akik úgy vélték, jobb odakint. Nem tudnám eldönteni, melyik volt a nagyobb út: odajutni-e, vagy onnan vissza? Mégis, azt hiszem, az utóbbi. Menjünk azonban sorjában. Budapesten, a Horváth Mihály téren laktak. (És laknak ma is, a 2. szám alatt.) Fia, aki ma 26 esztendős, de kisiskolásként élte át a második világháborút, beteges félelmet érez, ha lőnek, robbantanak. Az ellenforradalom vihara ott zúgott a környékükön. Emberi dolog félni, emberi dolog tévedni. Ök rettegtek attól, hogy bekövetkezik, amit az egyik nyugati rádióadó sugárzott akkoriban: hogy új háború söpörhet végig az ország felett. Tévedtek pedig akkor, amikor nem hittek a szocializmus alkotó erejében, a konszolidációban. Linzer György, Sydneyben élő üzemtulajdonos, rokonlátogatóban járt Budapesten Mr. Linzer kenyeret vásárol egy Wesselényi utcai Csemegeboltban Természetesen egy-két üveg magyar bor sem maradhat el ...no, és még egy kis édesség (Vámos László felvételei) A feleség és anya itthon maradt. A két férfi elment, kiröppentek a fészekből. 1956 decemberében lépték át a határt. Mindössze három hétig maradtak az ausztriai, eisenstadti láger „vendégei”, addigra megnyitották előttük az angol határt a testvérkezek. A disszidenst ugyanis Tábori Jenőnek hívták és féltestvére az elismert emigráns írónak, Tábori Pálnak. Akkoriban sok nyugatra vándorolt magyar csalódott keservesen rokonaiban. Tábori Pál azonban jó testvérnek bizonyult. Fivérét, unokaöccsét, Angliába vitette, s nem hagyta őket cserben azután sem. A fiúval kevés gond akadt, ö szobor-cizellőr és ennek a szakmának ismét felfelé ível az útja. Az apa a Barker áruházban helyezkedett el, szállítómunkásként. Szerencsére, nem sokáig; nehéz és rosszul fizetett munka volt. Tábori Jenő, feleségével, a Horváth Mihály tért otthonukban (Novotta Ferenc felvétele) Működött Londonban egy segélyszerv. Hungarian Relief Found-nak hívták. Egykori és tényleges arisztokraták, dúsgazdag bankárok hozták létre. Ennek lett abban az időben elnöke Tábori Pál. Ide került hát Tábori Jenő is adminisztrátornak, a Magyarországra irányított csomagok osztályára. Heti 8 font fizetést kapott ezért. Közben megalakult a „Magyar Írók Szövetsége Külföldön” elnevezésű szerv és megtervezték lapját is, „Irodalmi lüjság” néven. Tábori Jenőnek — akkor úgy tűnt — szerencsét hozott ez az alakulás. Persze, nem akkorát, mint bizonyos „író-nagyságok”-nak, hanem csak kis szerencsét, olyan munkásembemek valót. A lapot a Waverley Press Ltd nyomdában nyomták, itt kapott gépszedői állást. Fizetése ettől fogva 50 százalékkal emelkedett, heti 12—13 fontra. A többit ő maga így mondja el: „Hónapok, sőt, évek kellettek hozzá, hogy világosan lássak. Megcsömörlöttem a sorstársak, elsősorban az írók civódásaitól. Nem véletlenül hangoztatta féltestvérem: 25 éve vagyok angol író, még nem vesztem össze senkivel, de ezekkel feltétlenül! Bár csak szedtem a lapot és nem írtam, észre kellett vennem, hogy "ami ott történik, az nemzetellenes politika és nem irodalom. Szerettem volna szabadulni, de féltem a kenyértelenségtől. Mit is kezdhettem volna az angol nyelvvel, melynek 180 000 szavát és a gramatikáját tökéletesen kell a nyomdásznak ismernie? 1 í! -Mégis, amikor 1961 végén a marakodás kettétépte az „Irodalmi 'Üjság”-ot és a megmaradt részleg Párizsba települt át — végre —, a sarkamra álltam. A Waverley Press Ltd. nyomda átvette a Kéthly-féle „Népszava” előállítását. Ezt a munkát már nem vállaltam. Nem, semmi pénzért se! Két hónapon át állástalan voltam. Beadtam a hazatérési kérelmemet. A konzul nem sok jóval biztatott, pedig nagyon, nagyon vágytam haza. Annyira, hogy belebetegedtem az izgalomba: megbocsátanak-e? Hazaengednek-e? Még három hónapot kellett vámom. Ezalatt hol dolgoztam, hol nem volt munkám. Angol nyomdákban voltam kisegítő, egyegy beteg helyett. Az, hogy hazakészülök, az én titkom volt. Csak a fiam tudott róla, meg Pál, aki a maga bölcs, józan módján rám bízta a döntést. Aztán... 1962. április 24-én leszállt velem a gép Ferihegyen. Feleségem várt, örömmel, hűségesen. Meg a 87 esztendős, örökifjú, Janik Gyula bácsi, második apám, fiam keresztapja. Rövid ceremónia: vámvizsgálat, beváltottam a hozott fontjaimat. S már vitt is a taxi az új Valéria-telepen át (ismertem a régit is, így megdobogtatta a szívemet az új, a pompás) haza, az elhagyott, a sóvárgott, a megtalált otthonba. A feleségem három hétig nem engedett sehová, pihennem kellett. Akkor jelentkeztem régi munkahelyemen, a Zrínyi Nyomdában. Azonnal visszavettek. Gépszedő vagyok. Elszoktam a magyar klaviatúrától, s míg betanulok, átalánybérrel fizetnek. Tíz forint órabért kapok és — mert délután 3-tól este 11-ig dolgozom — éjszakai pótlékot. Ez havi 2500 forint körüli összeg, úgy számolom, ha visszazökkenek a régi kerékvágásba, ennél 25 százalékkal több lesz a keresetem. Feleségem is megtartja állását, melyet évek óta betölt. A Fedosz fehérneműkészítő szövetkezet reprezentatív boltjának szabásza és üzletvezető helyettese. Fiamnak szeretnék üzenni még. Amikor elindultam Londonból — ő kint maradt —, megállapodtunk abban, hogy ha itthon veszélybe jutnék (hiszen odakint rengeteg a rémhír), titkos jelzést teszek a leveleimbe. Nos, erre nincs szükség. S csak azt sajnálom, hogy nem előbb tettem meg a hazafelé vezető utat.” SZABÓ MIKLÓS Ha csak egy kicsit is kiszínezzük a történetet, megkönnyeztető, érzelmes cikket lehetne kanyarítani belőle. De semmi szükség ott mesterségesen fokozni az érzelmeket, ahol maga az egyszerű valóság meggyőzőbb minden Írói igyekezetnél. Nagyítás, színezés és kommentár nélkül, álljon itt hát a történet. Zakariás József né, a Kispesti Textilgyár dolgozója — kint is lakik Kispesten. Fia, Zakariás Jenő mindössze tizenöt esztendős volt, amikor a kalandvágy, a barátok és az ellenforradalom kínálta alkalom külföldre sodorták. Megszökött hazulról, de végül is, Ausztriánál messzebb nem ment. Ott iskolába járt, leérettségizett, de noha ügyes, élelmes, tehetséges fiú, nem tanult tovább, hanem munkát keresett — olyat, ami akadt. Volt pincér, segédmunkás, és így tovább. Kalandos természete mindig másfelé sodorta, pedig anyja minden levelében intette, hogy keressen magának komoly, állandó munkát. Aztán egyszerre elmaradtak a levelek — a fiú nem írt többet. Egymás után mentek Kispestről a mind kétségbeesettebb, aggódó anyai sorok, üzenetek, levelek a bécsi címre, válasz nem érkezett. Múltak a hónapok, a némaság már kezdett baljós lenni, ijesztőbb, mint egy anya elviselni bírná. Zakariásné elhatározta, hogy megkeresi fiát. Útlevelet kért és kérelmében természetesen előadta utazásának célját. Néhány hét múlva megkapta az útlevelet és elutazott Bécsbe. Az osztrák fővárosban egy idős, távoli rokonánál szállt meg, aki igyekezett segítségére lenni — már amennyire kora engedte. Bolyongásai közben néhány félreértés alkalmával a saját bőrén is tapasztalta, mi az, számkivetettnek lenni. Zakariásné nem tud németül, a város nagy, idegen és ismeretlen volt — de ő a fiát kereste. Kutatását a fiú utolsó címén kezdte, de az ott talált fiatalemberek mindössze annyit tudtak, hogy Jenő néhány más barátjával Svájcba indult — megkíséreltek oda írni utána, de válasz nem érkezett. Múltak a napok, hiába. Elment a rádióhoz és feladott egy kereső közleményt, — válasz, életjel erre sem érkezett. Ekkor a rendőrséghez fordult. Az osztrák hatóságok rendkívül segítőkészek voltak, sajnos, azonban eredményre így sem jutottak. Zakariásné elment abba a Bécs melletti táborba is, ahol még nagyobb csoportban disszidensek élnek, hátha talál valakit, aki hírt tud adni... De nem talált mást, csak elvadult, eltompult embereket, nyomorúságos állapotokat. Múltak a napok, a hetek, s már-már kezdett beletörődni, hogy hiába járt. A fiúkat kereső anyáknak azonban van védőangyaluk, ha más nem, a véletlen. Azok a pajtások, akik korábban együtt laktak a Zakariás-fiúval, összetalálkoztak az utcán egy olyan társukkal, aki találkozott Jenővel az ország másik végében, s tudták a címét is. Hetek hiábavaló már reménytvesztett kutatásai után, íme, egyszerre pontos cím.., hihet-e neki? Késő este volt már, de nyitott postát keresett és feladott egy táviratot. Azután csak ült, ült otthon és várt — míg másnap megszólalt a telefon, s egy hang messziről: — Anya ... Bregenz az ország legtávolibb városa, mégis, estére megérkezett. Az asszony futott a lassító vonat ablakai mellett és megszólított egy ismerősnek vélt arcot, de az idegenül nézett rá. Azután valahonnan előkerült egy hatalmas, erős, vidám fiú és megölelte. Persze, hiszen tizenötesztendős gyerek volt, amikor elment, s most húszéves felnőtt... És a vidám fiú ott zokogott anyja karjában. Járták a várost, beszéltek, nézelődtek — újra ismerkedtek egymással. A fiú elmondta kalandjait — s miért nem írt? — Féltem, hogy haragudni tetszik, mert megint helyet változtattam... — Lám, ilyenek a fiúk, távolról is félik szülőjüket, de közben feledik, hogy így talán még több aggodalmat keltenek. — Pedig itthon volna a helye... — mondja az asszony a kispesti lakásban. Amikor elment, nem tagadom, voltak gondjaink, s hihette, hogy nehezen neveljük, de azóta jobban élünk, keresünk, mindenünk megvan, s neki is meglenne... Neki itthon volna a helye. És most megint elmaradoznak a levelei. -.. — ip —
