Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-01-15 / 2. szám
ScUveuter a pesti utcán (Vámos László felvételei) ... egy pesti lakásban Szol a zene A féhány hónapig nem voltam idehaza, s úgy érkez-'/ V tem, hogy éjjel hajtottam be a városba megint. Ha Nyugat felől érkezik az ember s a pesti oldalon lakik, akkor mielőtt hazaér, áthajt a Dunán, át a Lánchídon — utána engem a József Attila utcán s a Népköztársaság útján visz tovább az utam. Elérkeztem most is az Oktogonra, a November 7 térre, ahol a Népköztársaság útját a Nagykörút szeli — hát akkor láttam, hogy amíg külföldön odavoltam, az a kétsoros gyönyörű ostomyeles neonfény közben már elhagyta az Oktogont, elindult a Népköztársaság útján, a néhai Andrássy úton tovább, a Liget felé. Megint, mint tavaly, tavalyelőtt, mint mindanynyiszor, megint szép meglepetéssel fogadsz, szülővárosom. Így volt például ezelőtt négy esztendővel is. Párizsban, a Boulevard de Clichyn láttam akkor először éjszakai neonvilágítást az utcán — s alig értem haza, neonfény árasztott el Pesten is már egy jókora körúti szakaszt. Azóta egyre-másra gyúl ki Pesten egyebütt is, mindenfelé a neon, hovatovább kiszorítja a régi ívlámpákat, városszerte mindenütt. De mégis, ahányszor újra meg újra hazaérkezem, egy-egy újabb pesti fény-fasor mindig újság, ajándék nekem. Én még mindig nem szoktam meg, minden este megörülök neki, nem is tudok közömbös lélekkel végigmenni rajta. Ha nem volnék felnőtt pesti ember, ha nem szolgálna a memóriám, talán könnyebb volna. S könnyebb volna tán, ha nem egy olyan Nyugat-Európából érkeztem volna most haza, ahol a mesterségesen szított háborús hisztéria, épp ama néhány hónapon át, mit ott töltöttem el, szinte meg-megreszkettette már szépséges városainak szikrázó neonfényeit. CU>)e felnőtt pesti ember vagyok, s meg sem kell erőli—' tetnem a memóriám, hogy eszembe jusson a lámpagyújtogató ember, aki végigment az utcán, a Körúton, az Andrássy úton is, vállán a hosszú lámpagyújtó botja, abban lakott a prometheusi láng, avval felnyúlt a gázlámpák búrájába, pöccintett benne valamit, attól kigyúlt a lámpa, attól lett világos az utca, a Körút. No, persze, égtek azért közben már az ívlámpák is, azok a sugár, gyönyörű oszlopokon, ívelt nyakon fénylő fehér gömbök, amelyekből akad azért Pesten itt-ott még ma is. De már csak ezért is képtelenség számomra csak úgy tudomásul venni az új neonfényben fürdő Budapestet, már csak ezért is képtelen bennem még mindig megszokássá válni az öröm, mely minden este újjászületik, alig tudok betelni vele. S hiszen utóvégre annak, hogy Budapesten egyáltalán közvilágítás van, alig több mint száz esztendeje. Annakelőtte lámpát hordtak magukkal, lóbálták maguk előtt az emberek; a gazdag embertmeg éppen arról lehetett megismerni, hogy ő nem maga vitte a lámpát, hanem szolgalegény hordozta előtte. Mégpedig meglehetősen markos szolgalegény, aki szükség esetén nemcsak lámpahordással, hanem öklével is szolgálta a gazdáját — mert, mondom, olyan sötét volt az utcán. Olyan sötét volt a világon. Egy pohár pezsgő l/Dizony, nem is olyan régen, alig múlt száz esztenf'O deje. Még korábban pedig még sötétebb volt. Dante kortársáról és költőtánsáról, Cecco Angiolieriről például feljegyezték, hogy egyszer odahaza, Sienában pénzbírságot is róttak ki reá, mert — szószerint így szól az egykorú, középkorvégi krónika — „lámpaoltás után az utcán kószált”. Vagy emlékszik-é még az olvasó az elsötétítéses éjszakákra? Amikor az éj sötét volt, végképpen sötét, csupa veszedelem, ijedelem, tilalom? Engem a háború kitörése harminckilenc őszén Párizsban ért, ott bújtam először életemben óvóhelyre, ott értem meg először elsötétítéses éjszakát. Soha, mint a sötét, az éji, villanytalan Párizs, soha olyan gyönyörűt! Ilyen gyönyörű csak az a város tudott lenni éji bársonyában, amely máskor, éji diadémjában is, a Fény városaként is a leggyönyörűbb. Borzalmas volt mégis az a szépség, az a magány, az az éj, ahogy a sötét téren, a kiszedett ablaküvegű Notre Dame-on ki-bejárt a szél, a Cité szigetére leszállt, visszaszállt a középkor, talán már az ókor: Iulianus Apostata, a római császár visszatalált volna oda, kihűlt tábortüzéhez. Csak egy szót kellett kimondani, csak hadiállapotot bejelenteni — s ezer esztendők civilizációjának legott, máris vége volt. Máris hajdankori, rettegő kis emberi település lett Párizs, London, Budapest; máris egycsapásra visszalépett úgynevezett jogaiba az a világ, amelyben lámpaoltás után az utcán járni veszélyes volt és tilos, s amelyben az ember fényes nappal is karddal az oldalán közlekedett. (Legalább amennyiben nemes ember volt; mert a többinek nem dukált, a többi préda volt.) Szaktudósok a megmondhatói, mekkora esemény s mily lassú folyamat volt az, amíg az ősember aprödonként két lábra emelkedett: amíg megszületett az ember. Nos, hát legalább ekkora esemény s legalább ily lassú folyamat volt az is, amíg megszületett az emberből a kultúrember: amíg szabad lett, majd lehetséges lett éjjel is járni az utcán, amíg aztán a közösség gondoskodott hatósági úton a közvilágításról, amíg a civil ember oldaláról lekerült a kard, azaz előbb csak dekoratív kis spádé lett belőle, majd végképp eltűnt, a zakón már nem volt helye sem. Képzeljék el, kérem: még csak százéves ez az egész, ez az új és kulturáltabb állapot! könnyű még innen visszalökni az embert, vagy legalább is ezért látszik könnyűnek — de ezért is kell vigyázni, hogy ne sikerüljön, vigyázni minden népnek ezerszeresen. Hisz’ még csak kezdődőben van — s nem is mindenütt — az emberiség igazi története! 1/ öszönöm, pesti ostornyeles neonfény, hogy hazard térőben most is ezzel a tanítással fogadtál, hogy mindezt minden este újra meg újra elmémben s szívemben felidézed. Idegesen rezgett körülöttem odakünn lámpa, ember és világ — itt Pesten szilárd, rezzenetlen fény fogadott, új hódításával, megint. Soha többé, sehol ki ne aludjék! Van, aki vigyázzon reá. Ezt üzenik a rezzenetlen, szilárd fények Pestről is, a világ minden városának békés éji szikrázásával egyetlen közös fénykoszorúban fogódzkodva össze. jp Boldog újévet!
