Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-08-01 / 15. szám
XIV. évfolyam, 15, szám. 1961. augusztus 1. Ára: 2 forint GONDOLATOK NÉGY TÉTELBEN A karmester felemeli pálcáját. Egy pillanatnyi csönd, azután a jelenlevőkön átremegnek az ismerős-borzongató hangok: a főmotívum kopogó ritmusa. Fülledt, nyári este, amelyet alig enyhít az egykori Brunswickkastély hatalmas fáinak ki lélegzése s a tó felől érkező fuvallat. Nem, enyhülésről szó sem lehet a robbanó feszültségű téma dübörgése közben, amely szinte a természeti erőkkel rokon. Holott csak figyelni kell, csak a hatást ellenőrizni lelkünk ujjongó emelkedésén, s világos, hogy Beethoven célja nem a vak természeti erők utánzása volt, nem, az ő célja egészen más volt: »-Szabadság és előrehaladás a végcél a művészet világában, akárcsak a természetben.« Szabadság, előrehaladás! Ezt mondta, s nemcsak szavakkal. Ezt sugallja az első ütemek kopogása, amely talán itt, a park ösvényein döbbent belé. Mert a sorsszerű hangok már az Apassionata első tételében is föltömek, azt pedig itt írta Martonvásáron, a Brunswick család vendégeként. A külső impreszsziók után nyomozó Czemy szerint madárfütty adta számára a lökést, s miért is ne, madarakban bizonyára nem volt hiány. De még sokkal inkább adhattak ösztönzést a Brunswick nővérek: Teréz és Josefin, akik csodálatos vendégüket a szerelembe moduláló barátsággal és megértéssel vették körül. A családot Mária Terézia telepítette — részben adományozás útján — a martonvásári birtokra, s az egykor török dúlta mocsaras terület nyájas kultúr hajlék lett, ahol a ház ura, II. József reformkísérleteinek híve, zenét hallgatott, Homéroszt olvasott, George Washingtonért rajongott, meg Benjamin Franklinért. Ebben a légkörben Beethoven otthonosan érezhette magát, s megírhatta az Apassionatát, életrajzírója, Schindler szerint — »egyhuzamban« ... S most itt ülök a martonvásári parkban, a szabadtéri hangversenyen és hallgatom az V. Szimfóniát, de egyáltalán nem »egyhuzamban«. Minduntalan csapongó gondolatok, régi és új élmények szakítják meg bennem a zene élményét. Sorsszimfóniának nevezik ezt az ötödiket, Beethoven maga mondta róla: »így zörget a sors az ajtón.« E leghitelesebb utaláson kívül kötetekre terjedő irodalom foglalkozik azzal, amit a rengeteg Beethoven-kutató beleérez, belemagyaráz. Ezen az estén én is »beleérzek« valamit. A szárba szökkenő gabonák sűrűjét, a sárgán ragyogó kalászokat, az izgalmas, tudományos kísérletezést. Lehunyt szemem mögött, s a disszonáns akkordtömbök lüktetése mögött feldereng a kastély, amelynek falai közt a Brunswick család arcképei, Beethoven medaillonba foglalt hajfürtjei, s a Josefinhez írt Beethoven-levelek szomszédságában jól megférnek a biokémiai és növényélettani laboratóriumok, készülékeikkel, mikroszkópjaikkal, s a martonvásári földiből begyűjtött magvakkal. Mert a Brunswiok-kastély, amely 1806-oan átmenetileg Beethoven otthona volt, ma a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutató Intézetének otthona. gy pillanatra ismét csend van, aztán a karmester jelt ad, kezdődik a második tétel. A Beethoven-irodalom szerint: küzdelem a sorssal, majd feszült várakozás, és hatalmas felkiáltássá fokozott könyörgés. Belemagyarázás? Beleérzés? Lehet. Nos, én is a hatalmas küzdelmet érzem, az évszázados küzdelmet, amely a Brunswickok haladónemesi köréből a huszadik századig, a kapitalista Dreherékig vezetett. Mert az övék lett a birtok, a park, az ő tulajdonukba került a kastély, őket szolgálták éhbérért a martonvásári parasztok. Zene? Szépség? Kultúra? Gazdag vetés és aratás? Nem, ezt a korszakot egészen íjjás jellemezte. 1927-ben, Beethoven halálának századik évfordulóján egy bizottság ünnepséget akart rendezni Martonvásáron, és Pásztor János terméskőből faragott óriás Beethoven-szobrának leleplezésére készült. Ám a sörgyáros nem engedélyezte, hogy birtokán efféle »cécót« csapjanak. A szobor leleplezésére sokkal később, 1954-ben kerülhetett csak sor, s ekkor a hajdani éhes zsellérek unokái, a község kisiskolásai borították el virágokkal a szobor talapzatát. S a szobor körül, a virágok körül, a park körül már nem a Dreher-birtok terül el, hanem a tudomány termőtalaja, a kísérletező kedv száz és száz parcellája. A parcellák között vezetett végig a koncert előtt Manninger István agronómus, és magyarázta el munkájuk lényegét: a hibridbúza - és kukoricatermesztés titká,t . A háború után Magyarországon Martonvásór volt az első kísérleti állomás, amely a kultúrnövények keresztezésével foglalkozott, itt érvényesítették elsőként azt az izgalmas felfedezést, hogyha a fajtáikat keresztezik, akkor nagyobb termést kapnak. Nagyobb termést! S a fanf árok és hegedűk a tétel végén ismét megszólaltaják a lüktető-kitörő főtémát. A III. tételről azt szokták mondani, hogy a mélység zenéje, és van benne valami kísérteties. Ez a jellemzés teljesen megegyezik azzal, amit én »beleérzek«. Mert vajon nincs valami kísérteties abban, ahogy az ember a mélységből előtörő csírákat szabályozza és erőteljesebb, duzzadóbb növekedésre kényszeríti? Kísérteties és nagyszerű! Amilyen kísérteties és nagyszerű az a művészi alkotómunka is, amely egy kis gondolatcsírából hatalmasra duzzasztotta ezt a szimfóniát. Ha valaki tanulmányozza a vázlatokat, ami leginkább megdöbbenti, az a szívósság, a türelem, az akarat, amely a semmiből létrehoz valamit, a kottasorok barázdáiba ültetve a hangjegyek apró magvait. S az intézetben folyó finom és bonyolult munkát is ugyanez a türelem, szívósság,,akaraterő viszi előre. Itt egy kalászcsoport, amelyből kivették a virágport és másik fajtából poroznak rá. Amott az üvegházban a betegség-ellen állás kifürkészéséhez mesterségesen lisztharmattal fertőzték meg a növényeket. A szomszéd parcella fölött reflektorok függenek, és éjszaka kigyulladva, a folyamatos fény hatásáról vallatják a búzafajtákat ... És a Soherzo-rész muzsikája, a hangnemek fantáziaszerű csapongása közben a napsütötte arcú agronómus szavai jutnak Kísérleti parcellák a Kutatóintézethez tartozó földeken (Vámos László felvételei) Beethoven terméskőből faragott hatalmas szobra. Pásztor János müve Beethoven-est Martonvásáron a Mezőgazdasági Kutatóintézet — az egykori Brunsvlckkastély — parkjában A teljesen rendbehozott kastély, amely ma a mezőgazdasági tudományos kutatásnak és a Beethoven Múzeumnak ad hajlékot eszembe a hosszú évek munkájáról, amely a művészi kompozícióihoz hasonlóan céltudatos és harmonikus, küzdelmes és példamutató. Az agronómus elkezdi a keresztezést — s három óv, amíg válogatásra alkalmas egyedek szökkennek szárba. Ha megtalálja a megfelelő típust, újabb három év, amíg a kísérletekhez szükséges elegendő vetőmagot tud produkálni. Ezekkel újabb háromévi munka a saját kísérleti területén. És ezután még mikor lesz olyan biztos a dolgában, s mikor terem meg a több ezer mázsa, hogy országos viszonylatban lehessen hozzáfogni a termesztéséhez? ... 4 fc rszágos viszonylatban, igen. Az országról, az egész népről van szó. Az egész nép fizikai és szellemi felemelkedéséről. A IV. tétel végérvényesen ezt sugalmazza, az emberi akarat diadalát harsogja. Mert — s ez a Beethoven-kutatók véleménye is — a Sorsszimfónia nem egy ember sorsának a küzdelme, hanem egy egész nép harcának, és végül felszabadulásának a megzenésítése. És a győzelmet zengő fináléhoz milyen, természetesen társul a hullámzó szántóföldek képzete, a szántóföldeké, amelyekről — immár az ország össztermő-területének 80 százalékán — a martonvásári tudományosan kíkísórletezett hibridfajtákat aratják. S micsoda bő aratási! Micsoda harmánikus, gazdag beérése a hosszú évek fáradságának, a muzsikáló magvak elvetésének! Az intézet Kossuth-díjas igazgatója, Rajki Sándor vezetésével a sikerért 90 ember töprengett, harcolt, dolgozott, s ime, az egykori holdanként! 18—20 mázsa helyett ma 35—40 mázsa terem. Az utolsó tétel fortisszimóban robogó, szinte véget érni nem akaró befejezését hallgatom. Vajon »belemagyarázás«, hogy a szimfóniát és a mi termőföldjeinket egymás hasonlatává teszem? Vajon a zened felfokozás nem fejezi ki tökéletesen vágyaink, terveink felfokozását, amely egy egész ország, egy egész nép felemelésére irányul? Vajon Beethoven nem örült volna azoknak a parasztoknak, akik a falu cukrászdájában megszólítottak: »Az esti koncéntre jött? No, akkor találkozunk, mi is ott leszünk.« És olt voltak csakugyan, a fővárosból "érkező hallgatóság és a világ minden tájáról érkező hallgatóság sorai között. Az egykori Brunswickkastély ismét a haladás hajléka lett, csak éppen kilépett kecses-barokk zártságából, s országos méretűvé tágult. Akkorává, hogy befogadhatja Beethoven emlékét és a laboratóriumokat is, a szárnyaló dallamokat s a szárnyaló, tudományos eszméket is. Akkorává, hogy teljes összhangban jelképezi a harcok után a békés alkotó életet... akár a Sorsszimfónia. Soós Magda
