Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-05-01 / 9. szám
A^&fc ^/rj* -&*«? í>iWe^^ Í f dt/ y^<fí.. cu J<juep/i>x*>^4 faht,tcva,ye-r^- chi ^cuu^ccj ^ c**' Jábrvjbri'€<*. ^ Ip bcU*&* &o ^Jtsi.^bufn tehene JueJu '&?fvS&«JL- fU% h id^zLcU * fiL'(iiJte*** **% & Jk> /uaJ^Ú^ itWÄA^f ^ UM>ht 4, J&Ä (]b€f6u /& Mr. H. Krausz A legkedvesebb ruövér — Olga asszony Tizennégy napig volt Budapesten, s mint minden külföldi, elismerően bólogatott ... Építkezések... Gazdag választék... Elegánsan öltözködö asszonyok ... Aztán napirendre tért a látottak felett — londoni lakos számára nem újdonság —, és Olga nővére Szépvölgyi úti villalakásának ragyogó kis konyhájában zsörtölődött. — Ne fordulj el mindig. Ügy kavard a rántást, hogy lássalak! (Szerelmes beszél így a kedveséhez, félt minden pillanatot, hogy meglopják...!) Majd sétára indult. A sírkő az óbudai temetőben, amely alatt Mr. H. Krausz örök ilm&t alussza (Novotta Ferenc felvételei) a Szépvölgyi úti kis villában és szá-. molják a heteket — távolban. Negyven hét... Harminc... Húsz, már csak tíz, a macskaköves óbudai utcáig... De soká lesz május megint. * Mr. H. Krausz betartotta a szavát. Azaz.. nem májusban, — előbb érkezett 1961. február 23-án, délután fél kettőkor a Ferihegyi repülőtérre szállt le a gép. Megjött. Tölgyfakoporsóban, 12 rézverettel, mirtuszkoszorúval. Utolsó kívánsága szerint itt nyugszik az óbudai temetőben, porrávált szülei sirhantja alatt. A sírkőre angolul vésik majd a nevét, hogy 60 évet élt és Londonban hunyt el — hiszen angol állampolgár. Magyarul meg ezt: Végtelenül jó fiú, áldozatos testvér és hűséges hazafi. Mert végső soron ez volt, még ha 40 évig volt is távol a szülőföldtől. Hernádi Magda Egyedül, mindig egyedül, így akart bolyongani. Amikor vörös szemekkel hazatért, Olga kitalálta: A gyermekkorát járta végig ismét a testvér, Óbudán, szülőháza előtt, a Lajos utca 143. számú földszintes kis ház előtt álldogált, majd rótta tovább a macskaköves kis utcákat, igen, ez a Tavasz utca, itt volt a grund, »a futballpálya«... a játszótársak, vajon ki, merre jár. ót is elsodorta az élet, 40 év idegenben, a fasizmus alatt évekig cseh bányák mélyén, s 45-ben néhány hétre szomorú botorkálásra itthoni romok közé, majd vissza munkahelyére, tervezőasztala mellé. Aztán London az új otthon, idegenből idegenbe kerül a vándor, angol textilgyár a munkahely. A szűkebb család sem beszéli a nyelvét, hát magyarul álmodik, testvérei s szülőföldje iránti szeretetét magyarul veti papírra: Olgához, a legkedvesebb nővérhez hetenként háromszor kopogtat a postás. Aztán lesik a naptárt. Lesik itthon, "Drága jó Olgám. Már öt napja, hogy visszaérkeztem, de nehezen találom meg a megszokott kerékvágást. Mindannyian, de különösen a Ti kedves és barátságos vendégszeretetetek mély hatással voltak rám és ezért is igen nehéz újra beilleszkedni a régi sablonos munkámba. De sebaj, kb. 40 hét múlva újra viszontlátlak benneteket, mert ha a jó Isten megsegít, már május végén utazunk...« Tavalyi, magyarországi látogatása után írta e sorokat Mr. H. Krausz divattervező, angol állampolgár, nővéréhez, Olga asszonyhoz. SARKADI IHRE ÍRÓ MEGHALT Űjra gyásza van a magyar irodalomnak. Meghalt Sarkad! Imre, a felszabadulás után Jelentkező magyar prózairógárda egyik legtehetségesebb tagja. Sarkadi Imrét elsősorban a felszabadult és újjáalakuló falu témái, lelki és társadalmi változásai foglalkoztatták. Példaképe Móricz Zsigmond volt, akitől nemcsak az alkotói technika fogásait tanulta* hanem a nép szeretetét, s a »gyalogolni jó« vándorló kedvét is. De látta Sarkadi Imre azt is, hogy az a valóság, amely őt vallomásra készteti, más kor, mint a Móriczé volt. »Évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy Móricz, ha él, miket tudott volna megírni az igazi boldog emberről — így vall regénye előszavában — a felszabadult parasztról, akinek a boldogsága már nem annyiból áll, hogy erős kedéllyel viseli el az élet sanyarú megpróbáltatásait... hanem abban, hogy új, soha nem remélt lehetőségek tárulnak ki előtte, új emberré válhat.« Sarkadi Imre arra a feladatra vállalkozott, hogy elkísérje ezen az úton a magyar parasztságot. Az élet megajándékozta az Igazi író éleslátásával, magasrendű formaérzékkel, de megtagadta tőle azt az emberi és művészi egyensúlyt, amely az alkotásnak elengedhetetlen feltétele. Tragikus hirtelenségű halála jelentős tehetségtől fosztotta meg irodalmunkat. S az irodalom gyászában osztoznak az olvasók tömegei, az egyszerű emberek, akik ismerték és kedvelték Sarkadi Imre Írásait. Mi az emberi élet célját Mi az emberi cselekvések mozgató rugója? Mi az örök hajtóerő, hogy az emberek véghez vigyenek valamit? — ezek a sok ezer év óba sok ezerszer feltett kérdések motoszkáltak a napokban egy beszélgetés közben bennem is. Pedig a beszélgetés egészen hétköznapi és egyszerű tárgykörben mozgott, mondhatnám prózai, Bőt száraz témáról volt szó... Az újpesti bőrgyár főmérnökével. Érdi Pállal beszélgettünk az idei nyereségrészesedésről, vagyis: az ez évi haszonról. Nyereség... haszon... Bizonyos fennkölt magaslatról szemlélve Igazán közönséges fogalmak, engem azonban egészen más régiókba ragadtak és... egyszeresek az emberi élet értelméről kezdtem elmélkedni. Hogyan? Miért? Nos, azt hiszem, maradjunk egyelőre a főmérnöknél meg a bőrgyárnál s talán a végén valahogy kiderül, miképpen lyukadtam ki a filozófiára. Az újpesti bőrgyár dolgozói az idén háromheti fizetésüket kapták meg nyereségrészesedés gyanánt. S én az iránt érdeklődtem, ml része van ebben Érdi főmérnöknek. Tüstént be kellett látnom, hogy bakot lőttem. Minden kérdést, amely a személyére irányult, csöndesen, de határozottan elhárít. Még ki is nevet érte. — Az én részem? Ugyan kérem. De hiszen a nyereségrészesedés nem egy emberen múlik. A nyereség a gazdaságos termelés eredménye. A gazdaságos termelés pedig az egész gyár ügye, minden egyes emberé. — És ezt valóban minden egyes ember átérzi? A főmérnök hangját s tekintetét állandó belső izzás hevíti. — Atérzi bizony, ha megfelelően adjuk ki a munkát. Nagyon fontos, hogy minden ember tisztán lássa annak a műveletnek, amelyet elvégez az egész gyártási folyamattal való összefüggését. Mi több: a népgazdasággal való összefüggését. — Például? — Például... ha azt mondom egy embernek: itt van ez a bőr, ezt és ezt kell csinálni vele — nem érdekli. De ha azt mondom: kétszázezer pár cipőt tudunk exportálni, ha ezt így és így csinálja, akkor egyszer csak izgatni kezdi a feladat. Széles körben kell tájékoztatni az embereket, hogy a cserző műhelyből, a festő, a vasaló, a préselő üzemből, kilássanak az egész országra. A nagy összefüggések ismertetését mint alapvető munkamódszert alkalmazzuk. — Ügylátszik a módszer bevált. Igazán szép nyereségrészesedést kaptak. Érdi elmosolyodik. — Pedig tudja, még soha nem indultunk olyan satnya reményekkel, mint a 01-es esztendőben. Tavaly ugyanis állandó emelkedés volt a termelésben s úgy véltük, elértük a »plafont«. De vajon lehetséges-e a maximumot túlteljesíteni? Lehetséges-e a tető fölé emelkedni? Mondhatom, ez jócskán aggasztott bennünket. Önkéntelenül elnevettem magam. — Szóval a saját eredményeikre voltak féltékenyek? Irigyen sandítottak a tulajdon teljesítményeikre s féltek, hogy nem sikerül lepipálniuk önmagukat? — Körülbelül ez volt a helyzet. Dehát nálunk széltében-hosszában ez a helyzet, nálunk senki sem a »konkurrens céget« akarja lepipálni. Versenyben lenni önmagunkkal, többet, jobbat adni, mint eddig adtunk... ez a szocializmusban a hajtóerő. — Szóval végül ás sikerült. Feleslegesen aggódtak. — Feleslegesen? Ezt nem mondanám. Nagyon is ösztökélő és termékeny aggodalom volt. Valóban többet, jobbat és olcsóbban termeltünk mint tavaly. Hogyan csináltuk? Nem is különösen rejtélyes módon. Megnéztük az előző évi eredményeket és felbontottuk azokra a tényezőkre, amelyek a nyereségrészesedést befolyásolják, minden egyes gyártmánynál és minden egyes embernél. A teendőket aztán megbeszéltük termelési értekezleteken a dolgozókkal, a dolgozók pedig újabb ötletekkel tették a tervet teljessé. Szóval az egész gyár kollektívája nekigyűrkőzött és harcolt a nyereségrészesedésért. Ez volt az a pont, ahol éreztem, hogy gondolataim a hétköznapi berkekből egyszer csak nyugtalanul távolabbi szférákba ruccannak át. — De hiszen — kockáztattam meg — az imént azt mondta, hogy a hajtóerő: »többet adni, mint eddig adtak«. Most meg: harc a nyereségrészesedésért..., vagyis... »többet kapni, mint eddig kaptak«. Ez lenne tehát a hajtóerő? Érdi főmérnök elmosolyodott, miközben tekintetében egy pillanatig sem szűnt a belső lobogás. Ezzel a tekintettel hajolhat az íróasztala fölé, amikor kidolgozza az egész gyárra, minden egyes emberre a »harci« teendőket. — Szóval azt hiszi, hogy most rajta csípett? Valami ellentmondást süthet rám? Szerintem nincs itt semmiféle ellentmondás. Hogy mi hajtja az embereket? A nyereség vagy a munka? Nos, tudja, én úgy gondolom: az emberek nem különösen kapzsik, de szeretik, ha munkájuk arányában megfizetik őket. Nem is különösen önzetlenek, de szeretnek a fizetésért nyújtani valamit. A jó életet is szeretik... meg a munkát is szeretik... Azazhogy... a jó élethez a munka öröme szervesen hozzátartozik. És ekkor a hétköznapi társalgásból nyakig pottyantam a filozófiába. Már nemcsak a főmérnök szeme izzott, hanem úgy éreztem, az enyém is. Űj felfedezések és megállapítások születtek bennem, például: hogy a fogalmak is megszépülhetnek. Mert az olyan szavaknak, mint nyereség, meg haszon, valamikor alkati tulajdonságuk volt — akár a ragadozó állatoké —, hogy mások bekebelezéséből élnek, növekszenek. Nos, a haszon, a nyereség természetrajza nálunk már régen megváltozott. S most egyszer csak úgy érzem, nem is száraz és prózai szavak többé... Mélyebb értelmük, muzsikájuk van. Ha növelik, akkor a maguk jólétét, az életörömüket növelik az emberek. És ez talán elfogadható válasz arra is, hogy mi az életben az örök hajtóerő. Soós Magda
