Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-12-15 / 24. szám

ITalahol egy vonat robog. „Ott leszek mindemképpen * — mondta a fiú. — Lehet, hogy már reggel, de

egkésőbb délelőtt, amilyen korán csak tehetem. Ne félj jemmit, Zizi: apámmal kell elintéznem mindent, anyám íztán már könnyen megy, én mind a kettővel a mai lapon megbirkózom, nehogy azt hidd ám, hogy ilyen ímberevő az anyám, csak nagyon meg van riadva. Melyik anya ne lenne megriadva, amikor arról van szó, hogy elveszti a fiát, méghozzá ilyen fiatalon? De a mai napon, legkésőbb a mai . estén én mindent elintézek, anyám aztán majd sírdogál, de végül csak beadja a derekát. Holnap délelőtt pedig, de mondom, én azt hiszem, még reggel, amint csak össze tudok csomagolni, és el tudom hitetni velük, hogy egyenesen Pestre megyek, és sehol ki se szállók, ott leszek nálad. Aztán azt már igazán nem tudják ellenőrizni, hogy én meddig megyek, meddig váltom a jegyet, még azt sem, hogy busszal megyek-e, vagy vonattal, mert apus bent van az irodában,

tus segít, ez a frigy létre nem jöhet!... Ami, elismerem, nagy bárgyúság, akárki mondja, de persze, meg lehet érteni az anyámat, és el lehet neki nézni sokat, volt elég gondja az életben az apámmal, aki többet volt mindig máshol, mint otthon, és amikor éppen kezdett volna neki valahogy felvirradni,' autó, miegymás, takarékbetét, akkor otthagyni a villát a Rózsadombon, leköltözni ide, ebbe a kis sárfészekbe, mert akármilyen Békeváros is, kis fészek ez, sárfészek, akárhogy is, de anyámnak sincs itt meg az a társasága, ami megvolt, és nincs is olyan egészségben, amilyen egészségben volt, az igazat megvallva, én azt hiszem, végül is, már az utolsó években megunta, amit apám csinál, és megvolt neki is a maga érzelmi vigasztalása, én ugyan kölyök voltam ezt megítélni, de úgy láttam, így van, és az dobja rá az első követ, aki ezért megróná azt az asszonyt, akinek olyan élete volt, mint amilyen neki volt, egy ilyen ember mellett, s no persze, a leköltözéssel ennek mindnek vége kellett, hogy szakadjon, azt mondom, mindnek, hát minden jónak, ami anyuskának jó volt, de minden rossz megmaradt persze, mert apuska, nyugodt lehetsz, hogy most is csak utazik és kiveszi a részét mindenből, de én őt nem féltem, azt mondja otthon, amit mondani akar, ilyen kongresszus, meg a külföldi utazás ennyi meg ennyi napig tartott, közben semmit se tud anyuska ellenőrizni, és nemhogy valaki bizalmasa lehetne, semmi mása nincs, mint pár rosszakaró vidéki mérnökfeleség. Anyunak tulajdonképpen én lettem az egyetlen bizalmasa az utóbbi időkben, és annyira rámszorul, annyira megvadítja az, hogy Pestre írattak, a TF-re, de persze oda is ők írattak, csak ők olyanok és most már olyanok is maradnak, azt megbánják, hogy úgy mondjam, a másik kézzel. De még ezt csak kibírta

közben felöltözve, nem pongyolában, hogy ezzel is mutassa, mennyire feszülten várta a hazatérésemet, apu3 természetesen ki tudja, hol volt, aludt talán a belső szobában, vagy egyáltalán nem is volt otthon, és megkezdődött a prédikáció. Ideadta a vacsorát, hiszen annak az ürügyén maradt fenn, de a vacsora csak előétel volt ahhoz, ami utána szavakban, sírásokban, kérdésekben és szemrehányásokban, borzalmas detektívmunkában következett. És te nem tudtad, mi van velem, és hiába is kérdezted, de én olyan lettem lassanként, mint a mindennap vallatott rab, aki mindennap megkapja ugyanazokat a kérdéseket, tudja, hogy másnap ‘is meg fogja kapni őket, és ha valamelyikre nem válaszol megfelelően, ott várja az harmadnap is, kikérdezőjének következetes, el nem fáradó szájában. És lassan nem lett több hamuka, kivett anyuka s éppen belőlem mindent, még azt is, amit csak gondoltam, de meg soha nem tettem volna, még azt is, amit csak ő gondolt, de én sohasem gondoltam volna. És amikor már előbb másoktól, aztán a prédikáoiós éjszakák után tőlem, eleget megtudott rólad meg rólam, akkor utazott el, abban az időben többször is Kútra, de nem hogy veled vagy a szüléiddel beszéljen, amit ón tettem volna az ő helyében, hanem hogy tovább nyomozzon, hogy egyesítse, ahogy a regényekben írják, a nyomozati anyag egyes szálait. És amikor azokat is egyesítette, akkor egy éjszaka, amikor már aludtam, lámpát gyújtott és arra ébredtem, hogy ég az asztali lámpa, belesüt a szemembe, nem értettem semmit, és akkor lassan-lassan rájöttem, hogy ott áll, ez alkalommal zilált pongyolában, szétkócolt hajjal, véres szemekkel, megtántorodva és belekapaszkodva

tőle búcsút veszek már kora reggel, anyu pedig előbb vagy utóbb, de inkább előbb, elmegy hazulról bevásárol, fogorvoshoz is délelőtt megy; egyszóval, várjál a lehető legkorábbi időpontra, nyolc óra hármas, nyolc óra harminoegyessel talán, vagy az egyik korai busszal, kilenc felé legkésőbb, gondolom. Ha szorulna a kapca, felülök a nyolc harmincegyes pesti gyorsra, ami megáll itt; itthon nagybúcsúzkodva felülök, nálatok meg leszállók róla, a koffert az állomáson hagyom, rohanok hozzád. De te buta, akkor se aggódj, ha nem vagyok ott már hajnalban: abban biztos lehetsz, azt aztán igazán nem kell mondanom se, hogy nem hagylak el ebben a mai állapotodban, hogy tudnunk kell, hányadán vagyunk, és velük akár hányadán vagyok, megmondom kereken, a szüleimmel, inkább otthagyom őket, lakom egyelőre legényszálláson, legalább együtt vagyunk, még ha te bejársz is a Békevárosba, de nem is sokáig járhatsz be most már, édes kis szívem, az a pár hónap még, aztán nem titok senki előtt sem, az állapotod miatt, és annál jobb, fenn hordjuk a fejünket. Itt máma délután, legkésőbb este, minden eldől: akármi lesz az eredmény, ott vagyok holnap reggel nálad, mindent megmondok, kisütjük, mi legyen, hogy legyen, az az egy biztos, hogy hiába írattak be Pestre, a Testnevelésibe, én fel csak úgy nem megyek, hogy csapot-papot, és főleg tégedet itthagyjalak, szó nélkül. Sírni igazán nincs miért és az lesz a vége, hogy felfázol itt, ezen a pádon, ebben a ronda, szemerkélő esőben. Szállj fel a buszra. Megvan a jegyed? Én holnap reggel, valószínűleg ugyaninnen indulok, biztos, hát persze, pontosan ott leszek, hogy elmondjak neked mindent. Ülj fel, ne sírj, Zizi, eredj, nehogy nálatok is baj legyen otthon. Mi lesz aztán ott, ha ők is megtudják!. Kivágom magam, ne félj, ott is meg itt is... Hallod, Zizi, azon meg aztán igazán ne bánkódj, hogy az anyám, ebben a felindultságában, meg ebben a tigrisanyaságában azt sem tudja mit csinál, azt sem tudja, mit mond, és fejedhez vág olyanokat, amiket persze nem lett volna szabad mondania, de egy gyerek elnézheti, ha az anyja, vagy ugyebár a jövendő anyósa egy kicsit kikel magából, elragadtatja magát, és mást mond, mint amit kéne, vagy mint amit megérdemel az a lány. Persze, az a buta könyörgés, amit ott neked produkált, nyilván a Kaméliás hölgyből merítve, hogy mondjál le, az én drága fiam csillagsorsa, végén az a köszönet-áradat, pedig te szegény, semmit se szóltál, csak álltái földbe gyökerezett lábbal és én, aki az ajtóm mögül lestem, az öklömet martam az idegességtől, nehogy a mamus túlmenjen a határokon, de azt nem tette: és nehogy azt higgyed, hogy ő a származásodat megvetné, vagy téged másnak látna, mint én látlak, csak azért, mert énbennem ugye ő a híres nagy mémökcsaládok ivadékát látja, benned meg esetleg ugye olyan politikai dolgokat sejt, amit ő nem nagyon szeret. Kértek szépen, még amikor mi azt se hittük volna, hogy ő egyáltalán tud arról, hogy te a világon vagy, vette magának azt a fáradságot, én egyáltalán nem tudtam róla, csak később szedtem ki belőle, épp tegnapelőtt éjszaka, a veszekedésnél, hogy kint jár kérlek szépen Sajókúton, sőt járt a házok táján is, valami ajánlólevéllel ment ő az ottani főmérnökhöz, így aztán tudja, hogy apád kommunista, hogy régi bányász, hogy anyád bent dolgozik az irodában, mindent tud: hanem veled éppúgy akart volna, azt hiszem, viselkedni, mint azelőtt viselkedett, ha én fel nem izgatom szegényt, de sajnos, nekem is megvan a magam vérmérséklete, és amikor elkezdte, hogy milyen korán volna ez, meg mekkora nyűg, meg hogy ne kössük egymást egymás nyakába, akkor én elkezdtem, elég marhán, elismerem, erősködni, hogy igenis, én téged nemcsak szeretlek, hanem él is foglak venni feleségül. Marhaság volt ezt mondani, mert láttad, milyen hatása lett. Szegény anyám teljesen megvadulit, és kezét tördelve jajveszókelt: amíg én élek. és amíg Kriszvolna szegény, hogy Pesten éljek és úgy tervezte, mivel a vonatközlekedés jó, hogy minden hét szombatján feljön hozzám, vagy minden második szombaton én megyek haza, bérlettel könnyebbségünk van, és csak a hálókocsi-jegy számít, amire ő már félretett eleget, hogy neki is, nekem is, ne okozhasson gondot egymás látogatása, de amikor megértette, hogy te meg én... Akkor valami egész különös változás állott be benne. Mert amikor még az elején csak arról volt szó, hogy „járok egy lánnyal”, ahhoz ő hozzá volt szokva, már nagyobb diák koromban Pesten is, és nem ellenezte itt sem, tudod, Jucival is jártunk, és tudod, hogy én mindent elmondtam, Klárival is hogyan történt, és ezek a lányok mások voltak, persze, mint a pesti lányok, de anyu pontosan látta, mit keresek én ezekben a lányokban, sohasem többet, mint amennyi található volt bennük, és tudta, hogy sohasem kozmálök le, mert ismerte a természetemet, olyan az, mondta, mint < az övé, sohasem melegszik fel igazán, de talán az ő természete sohasem melegedett fel igazán, még mostani korára se, és ha mérsékelten is, de örült, hogy Pestre fog járni, engemet látogatni a TF-en, hát inkább csak a változatosságnak, a játéknak, az utazás füst-szagának örült, mert ahhoz hozzászokott lánykorában, Anglia, Riviéra, Olaszország, meg örült Benedek bácsi apró kínzásának, mert azt hiszem, Benedek bácsi nem sokat kapott tőle az utóbbi időkben igazi érzelmet, sőt van egy gyanúm, hogy csak afféle ingyenvigasztalója volt neki Benedek bácsi, mert anyu igazán nem szeret fizetni, ezt az egyet el kel róla ismernem, í iha nem szeretett fizetni. És amikor megtudta, hogy te meg én hányadán álunk, és mi van közöttünk, de ezt persze nem egyszerre tudta meg, és először is nem éntőlem, mert vannak jóakarói az embernek, például, ha nem tudnád, a Juci mamája, aki telebeszélte a fejét, és egyszer ott volt Juci is nála, a drága barátnőd, amikor nem tudták, hogy én ott vagyok a kisszobában, bezárkóztak sustorékolni egész délutánra, no persze, amikor már látta, hogy ami te meg énköztem van, több kettőnél, és hogy amit én az együttjárásról meg csinosságodról mondok, az nagy semmi, mert más is van a dolog mögött, és az ő szerelmetes fia veszélybe került, ahogy ő mondta, akkor hozzáfogott és elkezdett prédikálni. Nem mondtam el neked, hogy prédikáigatott, de akkor minden este, amikor hazamentem, amikor elkísértelek Kútra, és utána, amikor, nem is olyan túl későn, de nem is túl karán soha, mert megittam egy fröccsöt, mondjuk, a restiben, minden este felöltözve, ébren várt. Ki volt támasztva pár ujjnyira az ő ajtaja, és amikor beléptem az előszobába, mindig, azt a pár ujjnyi rést láttam meg először, mint egy puska torkát, amibe bele kell nézni, és az a puska rám van irányozva, és minden este biztosan el is fog sülni. És kijött mindig úgy, ahogy volt, napaz asztal szélébe, le is sodorva onnan a könyveimet és a kis kínai szobrot, amit aputól kaptam, és azt mondta, .de olyan hangon, amilyen hangot én tőle még az életben nem hallottam: minden nap megmérgezem magam. Minden nap megmérgezem magam, mondotta tágranyílt szemmel és nézett rám, mintha megőrült volna. Amíg azzal a kis bányász-kócossal nem szakítasz, így mondta, de szinte önkívületben, addig minden nap, minden este mérget veszek be. Én felugrottam az ágyból, mert én is láttam, hogy nem babra megy a játék, és rohantam a telefonhoz, hívtam Knausz doktor bácsi számát, anyu pedig tágra nyitott szemmel nevetett, de egész halkan, mint az őrült: ma kimoshatják belőlem a Dorilotint. de a többit nem hagyom kimosni. Tántorgott, hangosan nevetett, lerántotta a hallban ^az egész fogast, felbukott, felvérezte az arcát. A kórházi kocsi elvitte, három napig bent volt, apunak azt mondta Krausz doktor bácsi, kisebb idegösszeroppanás és senki se beszélt a Dortotinokróü, apunak így volt jobb, azt. hiszem, őt a dolog egyáltalán nem nagyon érdekelte, de én meg tudtam, mi következhet iitt, és nagyon meg voltam ijedve. Nem teszi meg többet, reméljük, azt mondta Krausz doktor bácsi, de csak én tudtam, hogy nemhogy nem teszi többet, hanem igenis, pontosan be fogja váltani az ígéretét, ha hazajön, és nem fog várni sokat, vagyis a lehető legkevesebbet fog várni, hogy megint megtegye, merit anyu az a típus, aki ráteszi egy-egy célra teljesen az életét, és vagy meghal, vagy más hal belé, de neki úgy kell éreznie, hogy azt a feltett célt ő eléri. Hazajött: páran, Juci is köztük, meglátogatták, és megkérdezte egy délután tőlem: hát el akarod venni azt a lányt, máskor azt mondta: kócost, de most nem. És én azt mondtam, szeretem, és úgy állunk, ahogy állunk, nem sokat lehet várni, és a szülei is nagyon szigorúan tartották, és a többi: S én szeretem. Én téged nem tartottalak szigorúan? mondta, és nem szerettelek? Te szigorúan és jól tartottál, és szerettél. Anya. És mégis megteszed? És mégis megteszem, anya, mondtam. És aznap éjszaka, bár sokáig fennmaradtam, és többször is felriadtam, mert aznap éjszaka nagyon féltettem és vigyáztam, hajnal felé kiment a konyhába, bezárt ajtót, ablakot, eloltott minden fényt, és kinyitotta a butángázos palackot. Apám hajnalban jött és megtalálta. Akkor újra kezdődött az egész és két hét múlva borotvapengével vágta fel nem a csuklóját, hanem a nyakán próbálta az ereiket, ami szörnyű, és amiről te nem is tudsz, mert az egyetlen alkalommal, amikor láttad, már vége volt ennek, de hogy egy asszony, amikor egy asszony nem fél az ilyentől, hogy elcsúfítsa magát, mert ő még asszony, akkor már nagy elszántság van benne: te nem láthattál semmit, mert magasnyakú ruhát vett fél, bársonyszalaggal a nyakán, most már azt mondta, örökké ebben a ruhában

8