Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-10-15 / 20. szám
Vili A© ASSZONYA, EMELD FEL SZAVAD Négyszögletes kartonlap fekszik előttem, bal felső sarkában finom apró 'betűkkel egy vereszak: „Világ asszonya, emeld fel szavad, vívd az életért tiszta harcodat, kiáltsd világgá: többé már soha nem törhet ránk a gyilkosok kora.” Ha picit összehunyorítom a szemem, akkor az arányok mértéktelenül1 megnőnek, a fehér lap síkja hatalmas térséggé tágul, amelyen, a betűk és sorok sűrű tömeggé elevenedve nyüzsögnek, s fennhangon kiáltják: „Vívd az életért tiszta harcodat!” ... A verssorokat Várnai Zseni írta, a kartonlap pedig meghívó. Hová? Nőgyűlésre, amelyet a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség tanácsülésén részvevő külföldi delegációk tiszteletére rendez a Magyar Nők Budapesti Tanácsa. Forgatom a meghívót, s tetőtől talpig eláraszt a melegség. Nemcsak a haxsonázó verssoroktól, nem, legalább annyira — vagy talán még inkább — a puritánul kimért meghívó-szövegtől, amelynek hűvös tárgyilagossága mögül forrón törnek elő a tények: asszonyok iillnek össze tanácskozni a világ legégetőbb dolgairól.,. s ezek a ládyk és madam e-ok, segniorák és pánik, mara-k és kvinná-k... a magyar asszonyok vendégei. Közel száz országból' jöttek ennek a mintegy kétszázmillió tagot számláló szövetségnek izzó lelkű képviselői. Van köztük halvány arcú és sötét bőrű, idős és fiatal, de valamenynyiüket egyetlen közös hajtóerő hozta ide: a felelősségérzet Valamikor az a kedélyes és elnéző közfelfogás uralkodott a nőkről, hogy a férfiakkal ellentétben — milyen elavult ma már nálunk az ilyen mechanikus szembeállítás! — szóval a férfiakkal ellentétben könnyelműek és kicsit megbízhatatlanok, gyönge válluk nem komoly és súlyos problémák viselésére termett. S lám a világ asszonyait összefogó hatalmas szervezet képviselői illetékeseknek érzik magukat a legjelentősebb, világméretű kérdések megvitatására. S vajon nem illletékesek-e valóban, méghozzá évezredek óta? Vajon asszony! voltukkal nem hordozzák-e magukban szinte ösztönösen a másokért való felelősséget, s a sajátosan fejlett készséget a gondoskodásra? S ha e gyöngéd természeti adottság az értelem, a tudatosság és a szervezettség fokán cselekvő erővé válik — nem különösen alkalmasak-e vajon a nők, hogy a béke ügyével foglalkozzanak? S talán nem elfogultság, ha úgy érzem, a magyar nők kiváltképen megfelelőek arra, hogy a világ haladó asszonyainak mozgalmában a maguk munka^adagját és szeretet-részét vállalják. Hogy miért? Mert az óriási közösségnek úgyszólván minden megnyilatkozását közelről érzik, értik, a nagy organizmus minden rezdüléséhez közük van. A magyar asszonyok olyan helyzetben vannak, hogy számukra semmilyen gond, semmilyen öröm nem idegen. Nekik nem mond újat az a néger aszszony, aki a gyarmati nők, anyák, gyermekek, kétségbeejtő sorsáról beszél, nem egzotikum ez az olyanok fülének, akik valamikor Valéria telepi kilakoltatott anyák karján csecsemők sírását hallották. A múltukra ismernék benne, s ezt a múltat nem akarják vissza a magyar nők, amikor a békéért harcolnak, hiszen a háború megint csak mérhetetlen nyomorúságot zúdíthatna rájuk, s gyermekeikre. De nem mond számukra különösen újat az a kecses, finom szövetkosztümös nyugati országból érkezett társnőjük sem, aki a nők társadalmi helyzetét elemezve, egy csiszolt és gazdag világ levegőjét árasztja maga körüL Nem, ez sem újdonság, ma már nem amerikai filmek csodavilága a fridzsider, a porszívó, padTó-kefélő, ott van minden háztartásban, a magyar asszonyok is megismerték a technikailag fejlettebb, könnyebb, gazdagabb élet Hehetőségeit. Ez is közel áll hozzájuk, a jelenükre ismernek benne, ezt a jelent féltik, ezt nem aikarják elveszíteni, amikor a békére szavaznak a világ összes asszonyaival A békére igen! Mert a béke jelenti a magyar nőknek végre felépített otthonaik biztonságát, a béke jelenti a gyerekeik játékát az óvodában, szeindergését a kiságyban, fiaik és lányaik emberré serdülését a gimnáziumokban', az egyetemeken, a béke jelenti számukra a derűs és felelősségteljes egyenjogúságot, a részvételt a közéletiben, a felelős posztot a gyárakban, termelőszövetkezetekben, a tudományos területeken ... A béke jelenti az alkotómunkát, a béke jelenti a sétát a Váci utcában, a béke jelenti a külföldi utazásokat, 3 látókörük tágulását és a csinos jersey-ruhákat, meg egy kis csevegést a barátnővel az espressóban, munka után.... mert hiszen, mégis csak nőkről van szó, magyar nőkről, pesti nőkről S a magyar nők ott ülnek most a tanácsteremben, az Elefántcsont partról meg Norvégiából Franciaországból meg Haitiből Kubából meg a Szovjetunióból, Japánból meg Argentínából idesereglett társnőik között és azt vizsgálják, hogyan vehetik ki részüket az általános és teljes leszerelésért, a népek békés egymásmelleit éléséért folytatott küzdelemből A nők, a „könnyelmű”, a „hamar fejüket vesztő”, a „semmi komoly dologra nem alkalmas” nők, a „gyengébb nem” tagjai, férfias megfontoltsággal hirdetik: békét akarunk! A fallak kitágulnak... A nagyvilág csípős szelte áramlik be a Dunára nyíló ablakokon. A nők sajátos természeti adottsága, a gondoskodás ösztöne — társadalmi erővé érik. Az anya felelősségérzete a gyermekért, a családért, most az emberekért, a népekért érzett felelősségé növekszik. S a világ minden színét, divatját, frizuráját és kultúráját hordozó nők, házigazdáikkal, a magyar nőkkel együtt, visszavonhatatlanul érzik: az egyéni-magánéletet többé nem lehet elválasztani a politikai-társadalmitól. Anyai kötelességüket és aggódó törődésüket 'az emberiségre kell kiterjeszteni. Soós Magda
