Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)
1954-07-03 / 27. szám
Hírek a magyar népi demokráciából 28 lakbér fejében. Nem igen jöttek akkoriban a megbízások. Én ki is írtam az ajtómra, hogy „pénzt csak hozni lehet“. Móricz Zsiga azt írta alá, hogy „Akkor • ide sűrűn jövök!“ „Csináljanak egy jó művésztelepet...“ Olyan furcsa hangon mondta az utolját a hetvenhároméves mester, hogy nem tudom, megmosolyogja-e a régi nyomorúságot, vagy meg mindég csak szomorkodni tud rajta. — Végre elérkeztünk a mához. A süket fülek eltűntek mellőlünk ... Dehogy kell már a kilakoltatástól félni! — s most már tényleg mosolyog, ugyanazzal a fiatalos huncutsággal, amivel fogadott negyedórája a műteremajtóban. Leültet maga mellé. S amíg a test pihen, a szemem csodálkozva nézi végig a polcokon, állványokon, de még' a földön is pihenő kisebb-nagyobb szobrokat. — Ahol a mű beszél, az ember hallgasson — szólal meg. S csak nagysokára mutatja meg sorban őket s meséli el szobrainak történetét. Illő, hogy most már én is megszólaljak s megkérdezzem: mit vár egy idős szobrász, Kossuth-díjas nemzeti mesterünk a közeljövőtől. — Adjanak továbbra is jó megbízatásokat — válaszolja hamarosan. Idáig meg voltunk elégedve. Látom, mennyi szeretettel foglalkoznak velünk. Tovább is tartsanak meg jó emlékezetükben. De lenne egy észrevételem. Csináljanak egy jó művésztelepet a fiatalságnak is — akik hol ide hol, oda hurcolják a festékesiádát meg a mintázóasztalt. A Pasaréti-úton lenne jó, az a legszebb hely. Ezt a századosútit is odaszánták negyvenhárom éve, csak sajnálták rá a pénzt. Nem is lett belőle semmi. Odainvitál a műterem közepére, hogy nézzem még azt is, amin most dolgozik. Egy kétméteres női alak az, valami megmagyarázhatatlan erő és egyszerűség sugárzik belőle. — Milyen gondolatot fejez ki ez a szobor? — Énnálam sokkal jobban megmondta ezt még Móricz Zsigmond. Annyira megtetszett neki ez a gipszbe öntött női alak, annyira magyar szobornak tartotta, hogy elnevezte Debreceni Vénusznak ... Mivelhogy Debrecenből kerültem elő szobrásznak. Nagyon sajnáltam volna, ha ez a szobor a háború alatt elpusztul, mert ebből akarom megcsinálni életem legmonumentálisabb és legerőteljesebb szobrát. —- Eredetileg orvosnak készültem. El is végeztem itt Pesten az egyetemet, ledoktoráltam szerencsésen. Azután figyeltek fel rám és küldtek ki ösztöndíjjal Párizsba. „Képzőművészetünk is magyar legyen.“ — Még aról is essék szó: többet törődjünk azzal, hogy a mi képzőművészetünk magyar legyen. Mert ha van fejlődésképes irodalmunk, van magyar földből kicsírázott és világszerte ismert magyar zenénk és az egész világot bejáró népművészetünk, ki mondja azt, hogy ne lenne saját képzőművészetünk is? Itt, e földön éltek a Kolozsvári testvérek, a Szent György lovasszobor alkotói, vagy a korán elhunyt Izsó Miklós, a debreceni Csokonai-szobor formálója, vagy Faplrusz János, a kolozsvári Mátyás-szobor alkotója. Nem termékenyítették volna meg a helybeli szobrászok képzeletét? Dehogyisnem! — És a fiatalok? A jövő nemzedék? — Szeretnék róluk is tudni valamit. — Tetszenek. Felüdítenek. Hogy aztán én is felüdítem-e őkef azt már ők tudnák megmondani. Szeretem, hogy szeretnek faragni, mert szerintem ezen múlik, lesz-e belőlük igazi szobrász vagy sem. — Nem látott még Magyarország ekkora művészi fellendülést, mint amilyent most nekünk adatott megérnünk. Mi csak arra vigyázzunk most már, hogy igaz művészetet adjunk át az utánunk jövő nemzedéknek. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy új magyar reneszánsz kapujába jutottunk. Tóbiás Áron
