Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)

1954-07-03 / 27. szám

Hírek a magyar népi demokráciából

29

..._______________________________________________________________

SZABÓ PÁL

Ky.u$.tatan étel

i-----------------;----------------------4

Minden igazi író, tehát aki ismeri a világot és mestersége eszközeit, előbb-utóbb vallatóra fogja a saját életét is. Miután ezerféle módon beleadta műveibe élettapasztalatát, ábrázolt hősöket és sorsokat, feldolgozta emlékeit és formálta álmait — egyszer megírja önmagát első személyben. Ügy szólván minden írástudó szembekerül ezzel a feladattal, s a világirodalom legizgalmasabb olvasmányai közé tartoznak az írói önvallomások.

Szabó Pál nemrég betöltött hatvanadik évében érezte elodázhatatlanul szükségesnek, hogy „önmagával is törődjön egy kötetnyit... hogy megnézze saját magát, honnan jött, mit akart elvégezni, mit végzett el, mit hagyott abba, minek nem érkezett el még csak a kezdetéhez sem“. Előttünk az eredmény, a „Nyugtalan élet“ első kötete, a „Gyermekkor“.

Minden önéletleírás annyit ér, amennyivel többet ad az író életművénél, amennyi újat találunk benne a művekhez képest. Szabó Pál ezzel az igénnyel fordul, vissza gyermekéveihez: gyakran csak utal arra, amit egyik-másik regényében feldolgozott, s tudatosan keresi a még kibányászatlan emlék- és élményanyagot. Ez is végtelen sok, hiszen az író éppen fogékonyságával — s korai fogékonyságával! — tűnik ki mások közül.

Az emlékek, élmények pedig áradnak, olyan bőséggel és parttalanul, hogy az olvasónak az az érzése, mintha egy ültőhely ében írta volna az egészet, azon a délelőttön és ott a verandán, amelyről az első oldalon szól. Ez a közvetlenség Szabó Pál minden művének egyik legfőbb értéke. A benne élő kép. akár megfigyelés, akár emlék: megtalálja közvetlen nyelvi kifejezését, s így lesz

az olvasónak is élményévé, önéletleírásában, úgy látszik, tudatosan lemondott a szerkesztésről és szinte a szabad képzettársítás törvényeitől vezetteti a tollát. „Hiába erőltetem vissza a legkisebb gyermekkoromra az eszem, az értelem tengerré tágul az emlékezés küszöbén“ — írja, s ez nála nemcsak a legkisebb gyermekkor ősköd-állapotára vonatkozik. Később is az emlékezés tengerén ring és ringat bennünket, úgyszólván minden ábrázolt helyzet, esemény a régmúltnak és a távoli jövőnek csomópontja, a hullámok torlódnak és szétterülnek — a tengerár törvényei szerint,

Olykor hiányát érezzük ebben az önéle tleír ásban a rendszerezésnek, szeretnénk egy-egy lélekzetv ételre akár a kronológián megpihenni, hogy azután újra nyomon követhessük a fogékony gyermeki lélek előtt táguló világ kanyargós útjait. Máskor — és legtöbbször — jóleső örömmel olvassuk a múltbeli emlékek megtetézését mai reflexiókkal. Mint ezekben a sorokban: „A szomorúság egyszerre csak rászakadt az emberre, és valami fáj, valami nagyon fáj és ez mégis jó. Ez az a szép szomorúság, amit annyira hiányolok én mostani művészetünkből. Szomorúság nélkül nem lehet öröm, öröm nélkül nem lehet élet az élet...“

Sok szép gondolat állít meg a könyvben. De Szabó Pál mégis az ábrázolásban ad a legtöbbet. Erőteljes képeket látunk a falú életéből, arról, hogy a vézna és forrószívű gyerek részese lesz a sok szomorúságnak és kevés örömnek, a keserves munkának, töméntelen küszködésnek — mindennek, ami akkor a falusi életet jelentette. S milyen életet? Egyetlen szívettépö vallomás tanúskodik róla: .. mindent, még a

halált is inkább, de a régi életet, azt az életet nem!“.

Szabó Pál ír. hogy soha többé ne legyen olyan az élet amilyen az ő gyerekkorában volt. Ezért mutatta meg már annyi ember életét, s most a magáét.

Gyenes István