Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)
1954-05-22 / 21. szám
Hírek a magyar népi demokráciából 19 A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj! Tudjad: már él a kis sakál mely afrikai sírodon tíz körmével kapál, Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved a mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, hogy élsz ... Valahol... És ha máshol nem is, Testvéreid szivében élsz... Nem... rossz álom ez is! Mert hallod a dörgő panaszt: Testvért testvér elad! S egy hang aléltan közbeszól: Ne szóljon ajakad!... Egy másik nyög: Nehogy ki távol sír a nemzeten ... Még egy hörög: megútálni is kénytelen legyen... Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitől, miért? Vagy rosszabb voltam, mint ezek? Magyar voltál! Ezért! És szerb voltál, litván, román. Most hallgass és fizess! Kimúltak az aztékok is. Lesz majd hát, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós mint avar leletet. A rádióaktív hamu mindent betemet... Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen! Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben! Tűrd, hogy Isten tűri ezt, s a vad tajtékos ég! Nem kell villámot gyújtani, hasznos a bölcseség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, S ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad! Szorongasd még rongyaid, a bugyrodat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt... Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted A Mikó-utca gesztenyefáit, mind a hetet... És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet... És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet... És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk... Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk: íme, pór és hamu vagyunk. Tamási Áron válasza Kedves Márai Sándor! Te ama írók közé tartozol, akik nagyon jól tudják, hogy az irodalomnak is megvan a maga szellemi rendje. Ezen a renden sem népszerűség, sem mellőzés nem tud változtatni. Bizonyára ennek a szellemi „nehézkedési törvénynek“ köszönhetem, hogy elhangzott versedre éppen én válaszolok. Borongás, fájdalom és lemondás ül az írásodon. E vigasztalan szellem ellen belőlem melegítve parázslik a magyarság izzó sorsának parazsa. Ezt a melegítő tüzet jó és illendő volna nekem is a vers formájába szorítanom., Mivel azonban az irodalmi anyakönyv engemet egészen a kötetlen beszéd emberének ismer, abból az értékes figyelemből, amely rövid válaszomat kísérheti, semmit sem akarnék általengedni egy ilyen kísérlet számára. Versed, miközben hallgattam, egyre jobban a hit és az egészség hullámait verte fel bennem a te nyomasztó igéid ellen. Aztán, midőn már csendesedtek ezek a hullámok, az értelem mérlegére tettem a nagy kérdést, melyet írásod meg szaggatott. A nagy kérdést, mely nemcsak a mienk, akik ma magyarul bárhol
