Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-01-26 / 4. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL A MÚLT VISSZAJÁR... VESZPRÉMI EMLÉKE írta: MAKÁR JÁNOS Az emberi élet alkonyán már jó elmerengeni a múlt kedves emlékein, ilyen emlékek jutnak eszembe. A bécsi Protestáns Teológiai Fakultáson tanulmányaimat befejezve, 1931 szeptemberében kerültem Veszprémbe, Demjén Márton tb. esperes mellé segédlelkésznek. Őszintén szólva, nekem nagyon tetszett ez a patinás, ősi város s szívesen róttam utcáit — hegyre fel, völgybe le — látogatva a híveket. Ez a fel-lejárás bizony eleinte nagyon nehezen ment, pedig csak 23 éves voltam. Mindjárt ottlétem elején történt — ha jól emlékszem a Jókai utcából, a völgyből mentem fel a Jeruzsálem hegyre, hol a református templom és parókia állott. Előttem az emelkedőn egy 70 év körüli, idős asszony haladt. Meg kellett gyorsítani lépéseimet, hogy utolérjem, mi sikerült is s mikor elértem, nagy lihegve kérdeztem: „Mondja nénikém, hogy tud maga ilyen gyorsan felfelé menni ezen a hegyen?” Megállt s csodálkozva rámnézett s csak ennyit mondott: „Hja, kérem, én itt születtem! Megszoktam! Félév múlva már én is úgy mentem fel a hegyre, mintha egyenesen mentem volna. □ □□ A vasútállomásról egy bizonyos idő múlva lefelé megy az út a város centrumába. A lejtős utca bal oldalán van az evangélikus templom, parókia s nem messze a sarkon az Elit kávéház, vele átellenben az öreg városháza. Ez a kávéház az akkori úri élet találkozóhelye volt s egyben az aranyifjúság mulatóhelye. Dr. Szabó János és Steindl Emil meg mások voltak a törzsvendégek. Az aranyifjúság cigányzene mellett mulatott s éjfél után, mikor a hangulat tetőfokára hágott s mikor felcsendült a hegedűkön: Megúgrattak Hortobágyon a karámból egy csikót... Steind Emilben feltört egy fájdalmas emlék keserűsége s csörömpölve hullottak a kávéház metszett tükrei a parkettra. Az úri-muri nagy számlafizetéssel végződött. □ □□ Kutasi Kovács Lajos egyik cikkében irt Csekő fűszeres boltjáról. Ez nemcsak délszaki gyümölcseiről volt nevezetes, de arról is, hogy a bejárati ajtó felett egy borjú nagyságú kiselefánt volt. Az aranyifjuság egy kávéházi mulatás után elvetődött arra s történetesen az elefánt alatt álltak meg szellőztetni fejüket. Valakinek egy gonosz ötlete támadt s felvetette a kérdést: „Ki meri meglovagolni az elefántot?” Dr. Szabó János vállalkozott rá. Meglovagolta, de az elefánttal együtt lebukott kb. 4 méter magasságból a járdára. Térdkalács törést szenvedett, a kórházba került. Kórházi beteglátogatásam alkalmával a kórágyon láttam viszont s akkor mesélte el a történteket. Ez a Dr. Szabó egy kiváló ügyvéd lett volna, de az alkohol tönkretette pályáját s magát is. □ □□ Jókai mondta egykor: öreg ember nem vén ember. Dr. Cseresznyés József a Gyermekmenhely igazgató főorvosa volt, egy jovális, jókedélyű, puritán ember, ki a magyar élet visszásságait tudva, mindig segített, ahol tudott. Egy alkalommal találkoztam vele az utcán s elkísértem hazáig. Az Elit kávéház előtt szembejött velünk egy csinos hölgy. Az öreg úr úgy látszik szemügyre vette, mert ezt a megjegyzést tette: „Hű, de piros megybe harapott ez a hölgy!” □ □□ Veszprémnek akkor egy nagyon szép, modern színháza volt. A Református Ifjúság rendezett színdarabbal egybekötött bált. Az egyik rendezőnek volt egy ideálja s mivel szép volt, igen kapós volt a táncban az ifjak között, olyannyira, hogy barátom alig táncolhatott vele. Rávett, hogy kérjem vissza többször. Bár nem táncoltam, de kedvéért megtettem. Nemsokára, az én táncszünetemben — két karpaszományos zászlós jelent meg előttem, kihívtak a mellékterembe és közölték, hogy X. Y. segédei és kihívnak párbajra, válasszak: kard vagy pisztoly. Mire én így szóltam: „Uraim, én református lelkész vagyok, nem párbajozom. De ha a sértett fél elégtételt akar, megadom a veszprémi Helyőrség parancsnoka előtt.” Mondanom sem kell, hogy a két zászlós úr azonnal elkotródott. □ □□ A veszprémi kórház jó hírnévben állt, kiváló orvosai voltak. Minden hétfőn délután látogattam a betegeket. Az egyik különszobában Füredi Döme híres cigányprímást találtam. Hosszan időztem nála, mert dióhéjban elmondta: mily sok külföldi országban járt, mennyi sikere volt s azt is közölte, hogy egy angol lord felesége elvált, vele jött Magyarországra s most az ő felesége. Úgy tudom, szívbeteg volt. Úgy látszik, megnyertem a tetszését, mert kezébe vette hegedűjét és eljátszotta: Lehúllott a rezgő nyárfa ezüst színű levele... Hattyúdala volt ez, nemsokára meghalt. □ □□ Demjén Márton esperes jóval a hetvenen felül volt, mikor hozzákerültem segédlelkésznek. Az öreg úr nagyon rideg, barátságtalan ember volt. Egy alkalommal mégis, úgy láttam, hogy lehet vele beszélni. Megkérdeztem: „Nagytiszteletű uram, mondja már meg, hogy lehet ilyen szép, idős kort egészségesen elérni?” Az öreg megállt velem szemben s nyomatékos hangon ezt mondta: „Öcsémuram, korán kell lefeküdni és korán kell kelni!” A SZERETET SZAVA (Folytatás a 14. oldalról) Mint a’ Korinti-szőlő — A’ czukoros kalácson: — Úgy bársonyollik, olly szép, — Olly édes, egy kerekded — Szeplőcske LILLA’ mellyén.” Azt hitte szegény, hogy a bevezető nagy bőbeszéd, a szép szavaknak álja: boróka, hó rózsa, szőlő, cukor, bársony majd kellőn elrejti a szakasz végére bútt disznóságot: melly. Pláne egy megnevezett s illy módon ki is pellengérezett hölgy, Lilla, szóban forgó részének parlagi kifejezését. Valami ilyesmire vetemedik, gondolom, mindjárt a műsorvezető is — persze manapság illy trágárnak csengő szó kimondására — ha kénytelen neki ekkora feneket keríteni: — Ki merem mondani a szót:..... De lehet az is, hogy valakinek, valakiknek, néven nevezetteknek, talán egy egész társadalomnak készül a szemébe vágni halált megvetőn — utána az özönvíz, legföljebb nem eresztik többé tévékamerák elé — készül a tialommal dacoló szóval a nézők fejére olvasni egy bűnüket, egy mulasztásukat, amin rajtakapta őket, amin rajtakapott valamennyiünket. Elvégre, aki televízióban beszél, bízvást föltételezheti, hogy az ország nyilvánosságához beszél, mindahányunkhoz. Sőt, most már bizonyos vagyok benne, hogy nem trágár szó lesz, amit mindjárt ki fog mondani, hanem számonkérő szó. Figyelmeztető, emlékeztető, felhívó szó lesz, talán parancsszó lesz, mindnyájunkra vonatkozó, mindnyájunkat kötelező előírás valamihez, amit úgy látszik, rendszeresen elmulasztunk teljesíteni nemtörődömségből, feledékenységből, restségből, trehányságból, közönyből, felelőtlenségből, önzésből. Vagy egyszerűen csak azért, mert a fogalom, amit a szó jelöl, valahogy kiölődött belőlünk, esetleg divatjamúlt, tehát már nem illik élni vele. Most már biztos, hogy a szó, amit mindjárt kimond, nemcsak merész lesz, nemcsak ritka, hanem követelő is. Valami olyasmit fogalmaz majd meg, ami szükséglet, ami nélkül valamit nem lehet teljesíteni, elvégezni, ami nélkül, ha jól sejtem, voltaképpen nem is lehet meglenni, de, úgy látszik, hogy nincs. Vagy ha van is, eltűnőben van, fogytán van, a végét járja. Mert eszembe villan most már nőttön-növő, egyre feszültebb várakozásomban a végre kimondandó szóra, mit is mondott a műsorvezető közvetlenül az előtt, hogy odáig ért: „... ki merem mondani a szót”? Ezt mondta: „kell hozzá”. Mondatkezdése, amelynek a befejezésére most ilyen izgalommal várok, igy hangzott: — Kell hozzá, ki merem mondani a szót:.... Mi kell hozzá? Úristen, mi kell nekünk, mi kell hozzá? Annyi minden kell, annyi minden kellene mindenhez, annyi minden, ami hiányzik hozzá! De az annyisok kellenékhez rendszerint hozzá szoktuk tenni, hogy lehet. „Lehet és kell” — „kell és lehet”, hányszor halljuk, hányszor írjuk le, hányszor mondjuk a kettőt együtt: lehet és kell! Amit pedig lehet, annak a kimondásához nem kell különösebb bátorság. Azt nem kell igy bevezetni: — kell hozzá, ki merem mondani a szót..... Nagyon merész lesz hát a szó, amit mindjárt hallani fogok, tilos lesz úgy látszik a szó, amivel valamennyien azonnal találkozni fogunk. Merész lett, ritka lett, kiveszőiéiben levő. Mégis világérvényes, világigényű szó. A tévéadás műsorának ez a része gyermekvárosról szóló riport volt. A műsorvezető teljes mondata pedig igy hangzott: — Kell hozzá, ki merem mondani a szót: szeretet. Akkor határoztam el, hogy később majd azokat a szavakat merem kimondani, azokat merem leimi, amelyeknek használatától korszerű korunk igyekszik eltiltani magát, s ezredvégünk jobb köreiben, választékosabb társaságaiban elpirulni szoktak. Aki pedig elég vakmerő mégis kiejteni őket, kigolyózzák maguk közül. Olyan szégyentelen szót, mint: lélek. Trágárat, mint: szellem. Ódivatút, mint: szív. Pornográf at, mint: érzés. Mindezt bizony merészen kimondom és leirom, melléjük pedig ráadásul odagondolom mindazoknak hosszú sorát, amelyeket kimondani, kivált meg leimi nem merek. Sőt elhatároztam, hogy később majd szemérmetlenül és felhörditően, merőben régimódin, felvilágosult, tárgyilagos és tudományos-technikai évszázadomból végképp kikopva, érezni is merek érzéseket. Esetleg vakmerőbb indulatokat is. Dehát csak a szeretetig merészkedtem. Mátrai-Betegh Béla I
