Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-01-26 / 4. szám
16. OLDAL MAGYAR WKAUO ÓHAZAI ARCOK A SZÁZÉVES EMBER BUDAPEST, december hó... Útközben azon morfondírozok, érdemes-e száz évig élni. örmény hegyipásztorként, mikor e nevezetes születésnapon épp harmadjára nősül az ember, minden bizonnyal; de mifelénk, ebben a korán öregedő Európában... nem is tudom. Gyermekkoromban nyolcvan évről ábrándoztam, ma bízvást kiegyeznék a hatvanban is. Aztán ott fenn, a vároldalban, Losoncziék meghitt lakásában kiderül, hogy Ferenc bácsi nem is egészen százesztendős. 1878. december 3-án, Ferenc napon született — magyarázza az ünnepelt fia, a házigazda, miközben lesegiti kabátomat —, tehát most töltötte be a kilencvenkilencet. De egyúttal el is kezdte a századikat, s jövő ilyenkor már jubilál. Csak el ne kiabáljuk... A szobában arcok úsznak jobbra-balra, színes pulóverek, farmernadrágok, szigorú zárt kosztümök: a család. Üvegek, poharak, sütemények. A százéves ember — nevezzük már csak igy — a belső szobában üldögél három kardigánba, felöltőbe, plédbe bugyolálva, fején puha kalap, s nemigen érti a sürgés-forgást. — Megjött a barátom, az újságíró — harsogja fülébe a házigazda (noha most lát életében először), s kidagadnak nyakán az erek. Majd hozzám fordul, mentegetőzve: — Tetszik tudni, kicsit nagyot hall szegény, a jobb fülére megsüketült az első háborúban. Az öregurat átsegítik a nagyszobába, ott újból rákerül a nagykabát, a pokróc; kezébe likőröspoharat nyomnak. — Szabad innia? — csodálkozom. — Minden reggel megiszik ' egy kupicával. Húszéves kora óta. Ez a csöpp nem árthat. Ismerkedem az elmúlt évszázaddal. Töpörödött emberke, arca beesett, de bajusza roppant kiackiásan áll, s kék szeme is virgoncán forog a fejfedő alatt. Lám, lám — mondom magamnak —, most hallhatsz Kossuth és Rákóczi hazatéréséről, Doberdóról, meg Przemyslről, a forradalomról és Horthy bevonulásáról, meg a németek kitakarodásáról és a személyi kultuszról. S mindezt egyvalaki mondja el neked, mmt saját élményét: a százéves ember. — Meséljen a gyerekkoráról, papa — bömböli a fiú. — Merre lakott? Az első szavakat nem értem. Ferenc bácsi motyog, nehezen nyitja a száját. S közben valaki mindig közbeszól, fordítják az öreg szavait. Azt is, amit nem mond... Később megszokom a hangzavart, s megértem a kedves öregembert. — ...igen, édesapám paraszt volt, cselédféle, a legerősebb ember a faluban, Tiszalökön. Én is ott születtem, ott is éltem mindég, ezelőtt négy hónappal hozott föl a fiam... — Azt mondja, papa, amikor besorozták! — ...szóval ott éltem, magam is paraszt lettem. Napszámba jártam, ötven krajcárt kaptam aratáskor, csépléskor valamivel többet. Szüleim hamar elhaltak, árván maradtam az öt testvéremmel. — Amikor besorozták, papa!... — A házigazda tölt, kortyint egyet az ünnepelt is. — Rossz kunyhóban éltünk, de 89-ben összejött némi pénz, építkeztünk. Nádfödeles, vert falu házat emeltünk, de az nagyon szép ház vót. Ott laktam még akkor is, mikor megnősültem, állami szolgálatba léptem. — Papa, a katonaságot! — a poharak összekocódnak az asztalon. — Mit mondasz, fiam? Ja, igen. 1899-ben behívtak a káuká seregbe, Boszniába kerültem. Szarajevóba, aztán Belgrádba, mit tudom én hova. Hamar csicskás lettem, tisztiszolga, nem vót rossz dolgom, igazán. Hajdú lett a szolgabiróságon, aztán hivatalsegéd. Büszkén magyarázza, milyen nehéz sora volt, hajnalban kelt, késő estére végezte be a dolgát, öt gyereke született, kettő korán elhalt, de hármat sikerült szépen fölnevelnie. Kettő közülük még ma is él. — S a háborúban nem vett részt? — ezt én kérdezem. — Az első világháborúban? — Nem, mert megsüketítem és alkalmatlan lettem a fegyveres szolgálatra. Újabb vendégek jönnek, hosszú hajú fiatalember pálinkát ad át Ferenc bácsinak. Az öreg először lánynak nézi az ajándékozót, aztán megnyugszik: mégiscsak fiú... A házigazda kedveskedni akar az apjának. — Mondjon valami jó adomát, papa, tudja azt, amikor... A papa nem mond. Inkább a likőrét szopogatja. — Énekeljen valamit! S a százéves ember, akár a kisgyerek, engedelmesen dalolni kezd. A falak visszaverik reszketeg, finom hangját: Lekaszálták már a rétet, nem hajt többé virágot... Szendvics kerül az asztalra, de ő nem eszik. Süteményt sem kér. Csak a poharat szorítja erősen, abból gyűjti az erőt. Mert nehéz nap ez a mai. — A Balatonon járt-e, papa? — ...áldott asszony volt a feleségem, csak tizenhat évig feküdt betegen, nekem kellett ápolnom, etetnem szegényt. Közben felneveltem a fiaimat, diplomát adtam a kezébe mindháromnak. — A Balatont, papa! Én is megkockáztatok egy kérdést: — Hány éves koráig dolgozott? — Hatvanöt évesen mentem nyugdíjba, mint altiszt. Utána: marad egy kis főd, azt műveltem. Beléptem a csoportba, közösbe adtam azt a pár holdat, de bejártam dolgozni, SOPRON, Győr-Sopron megye — Sistereg a kávéfőző gép, nyílik, csapódik az ajtó, csörren az aprópénz az üvegtálon. Alig múlt dél. Hoffmannék cukrászdájába megérkeznek a soproni és a külföldi Ínyencek, ebéd utáni gesztenyepürére, tortára. A soproni cukrászdinasztia története igy kezdődött: meghalt a múlt század utolsó negyedében a soproni Schwarz és Weisz-féle cukorgyár öreg mestere. A tulajdonosok helyettest kerestek, és Bécsben találtak rá Hoffmann Ödönre, a jelenlegi mester nagyapjára. Elhívták magukhoz, s a család is Magyarországra költözött. Később a gyár csődbe jutott. Hoffmann Ödön önállósult és: „Miután az 1884. VII. törvénycikk által előirt kellékekkel igazolta azt, hogy ezen ipar űzésére jogosult, Hoffmann Ödön urat A 35—732—1888. szám alatt bejegyeztük és mig bírtam. Tiz éve még vígan kapáltam. Az a legfontosabb, hogy mozogjon az ember, akkor sokáig elél. Reggel kis pálinka, jó evés, rendes viselkedés. — Mi volt a legnagyobb öröme az életben? — Nekem semmi. Ugyan, mi lett vóna? A család nevet, hehe, milyen jópofa is a papa, méghogy semmi öröme nem volt. Pedig a nyáron elvitték a Balatonhoz is. — Emlékszik, papa? Meg a Velencei-tóhoz. — Nem emlékszek én. Kezd kifáradni. Csak akkor villanyozódik fel, mikor a menye szép zöld koszorúval és négy lobogó gyertyával lép a szobába. — Hát ez mi? — kíváncsiskodik. — A lakók küldték, papa. A születésnapjára. — Koszorút? Mi az, hát azt hiszik, hogy már elpatkoltam? Szemöldöke összerándul, ajka elfehéredik. A rokonok kacagnak, emelik poharukat. A százéves ember fáradtan hátradől, nem, ő nem iszik, köszöni szépen. Egy régi református imát mormol, azt mondja, ezt még a konfirmációjára tanulta, 1892- ben. Rég volt? Mintha tegnap lett volna... — s boldog mosolyra húzódik a szája. részére ezen igazolványt kiadtuk.” Az „ezen ipar” a cukrászat; a ,,bejegyeztük”-et a soproni rendőrfőkapitány irta alá. Az igazolván ma is az üzlet falán függ, sok-sok kitűntető oklevél társaságában. Ezeket már az unoka, a mai idősb. Hoffmann Ödön kapta. Egyik az 1938-as soproni kézműipari kiállításon elnyert aranyéremről szól, a másik tiz évvel később kelt, a felszabadulás utáni első ipari kiállítás zsűrije adományozta a mesternek. De kapott oklevelet a soproni ünnepi heteken kivívott sikereiért is. s most a legutóbbival a hétszáz éves város tanácsa tisztelte meg. — A minőség! — hangoztatja állandóan Hoffmann Ö- dön. Igen, ez az aranyfedezete a kitüntetéseknek, a csaknem évszázados, három nemzedéket foglalkoztató cukrászkodás hírnevének — a minőség! És még valami: a kézügyesség, a rajzkészség. A mester két papirtölcsért tart a kezében. Egyikben fehér, a másikban barna krém. Egy kicsi dobozból előre kiöntött tejforma hullik a zsirpapirra. Pillanatok alatt angyal, ördög, betyár, hattyú elevenedik meg és galamb — szinte elröppen, olyan kecses, olyan könnyed. Régebben nemcsak tortákat készítettek a cukrászok. Hoffmanéknál voltak különleges cukorkák, habok, karácsonyi és húsvéti diszfigurák, mézeskalácsszivek, huszárok. Hoffmann Ödön ma is három szóval nevezi meg mesterségét és igy mutatkozik be: cukrász, cukorkakészitő és mézeskalácsos. Az utóbbi kettő már csak szakmai rang; valamikor szalon- és likörös karikák, különleges habfigurák, mézes készítmények és a hires fodormente cukorka adták tudtára a soproni édességkedvelőknek, hogy Hoffmann Ödön ezeknek az elkészítését is örökölte nagyapjától, apjától. Hajdanán a cukrászda pultja mögötti falon egy szekrényke függött — megbámult régi szerszámok törpe múzeuma. Ma lakásdisz. Néhány darab — ipartörténeti értékük vitathatatlan. Több volt belőlük, de negyven éve egy műgyűjtő iparfeíügyelő elkönyörögte őket. A szerszámok — a Hoffmann mesterek saját kezű faragásai. Hoffmann Ödön is emlékszik még arra, hogy édesapjával együtt faragott néhány mintát. A fát azonban a 18. század óta felváltotta a gipsz... Hoffmannék is csak mutatóba faragtak. — Azért még otthon, a padláson körül lehetne nézni, akadna valami. És nagyon érdekes receptgyűjteményem is van — meséli a mester, miközben szaporán jár kezében a papirtölcsér, s egy uj figura fejére felkerül a pörge kalap, majd táncra kél a krémbetyár... Rácz Zoltán EMLÉKEZÉS BALATONRÄCSA — A Magyar Földrajzi Társaság elnöksége megkoszorúzta Lóczy Lajos sírját a balatonarácsi temetőben és Széchenyi Béla szarkofágját Nagycenken abból az alkalomból, hogy száz évvel ezelőtt, 1877. december 4-éir indult el legjelentősebb Ázsiakutató expedíció. < Bálint B. András SOPRONI SZÍNFOLTOK A Hoffmann cukrászdinasztia
