Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-01-26 / 4. szám
14. OLDAL MAUYAR HÍRADÓ HALLGASSUNK MEG MÁSOKAT! írta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA „Hallgatni arany”, mondja a közmondás. De én most nem ilyenfajta hallgatásra célzok. Hiszen nem bűn beszédesnek lenni. Sőt, társaságban főleg azok a kedveltek, akiknek sok a mondanivalójuk és a többiek érdeklődve hallgatják őket. Egy jó szónok képes megfordítani egy egész embertömeg hangulatát, felfogását, mint ahogyan Shakespeare mutatja Julius Caesarjában, ahol Antonius kiáll egy dühöngő, lázadó, forrongó, bosszúálló tömeg elé és néhány perc alatt nemcsak lecsendesíti, de egyenesen átállítja azt a saját oldalára. Én arról a hallgatásról, vagyis inkább „meghallgatásról” szeretnék írni, amikor valaki lelkét fájdalom, kín, félelem, bánat szorongatja és szeretné azt feltárni valaki előtt, akinek kedve, türelme és jóindulata lenne arra, hogy végighallgassa. Hányszor van az, hogy a szívünk megtelik keserűséggel és úgy érezzük, ha valaki előtt feltárhatnánk bánatunkat, megvígasztalódhatnánk. Már azáltal, hogy beszélünk róla, egészen más megvilágításba kerülne a helyzet. Ha ilyenkor összetalálkozunk egy barátunkkal és az odaszól gépiesen, „hogy vagy?”, azt feleljük ugyan, hogy „köszönöm, jól”, de titokban abban reménykedünk, hogy majd megáll és alkalmat ad rá, hogy beszélhessünk. De ő vállat von, oda se figyel és már siet is tovább, hiszen valószínűleg neki is megvan a maga baja és legkisebb gondja is nagyobb annál, semmint hogy a mienkkel törődjön. Tapasztalatból tudom, hányszor kellett a múltban végighallgatnom valakit, aki tele volt keserűséggel és csak beszélt, beszélt, sokszor órákon át. Néha megpróbáltam közbeszólni, valami tanácsot adni, de ő észre se vette, hanem tovább beszélt és láttam, hogy csak zavarja a közbeszólás, mivel még nem jutott el arra a fokra, hogy képes legyen más valaki véleményét megszívlelni. Ilyenkor legjobb hallgatni és várni, hogy kibeszélje magát és megkönnyebbüljön. így gyógyítanak a pszichiáterek is. Legtöbbször hagyják, hogy az illető beszéljen, hogy elpanaszolhassa, mi nyomja a lelkét és csak azután, ha elhallgat, tesznek egy megjegyzést vagy észrevételt. Frank A. Kostyu író és lelkész ezt mondja: „Valamennyiünknek volt már olyan tapasztalatunk, hogy valaki, akivel éppen társalogtunk, egyszerűen lekaszált bennünket saját nézeteivel, meg se hallgatva, mi lenne a mi mondanivlónk... Ha valaki beszél hozzánk, próbáljuk meg» figyelmesen végighallgatni. Ha egy pillanatra abbahagyja a beszédet és kísértésbe esünk, hogy más tárgyra térjünk át, emlékezzünk arra, hogy ha valami mást akarunk mondani, mint ami kapcsolatban van az ő tapasztalataival, minden szavunk értéktelenné válik számára. Hallgassuk hát végig és legyünk nagyon óvatosak, ha tanácsot akarunk osztogatni. Nagyban segítségére lehetünk valakinek problémájának elviselésénél csupán jelenlétünkkel és figyelmes hallgatásunkkal.” Taylor Caldwell Listener című regényében egy épületről ír, amelyben százával tódulnak, azaz inkább zarándokolnak az emberek, akiknek lelkét nagy fáj-A SZERETET SZAVA Egy tévéadásban a műsorvezető igy kezdett egy mondatot: — Ki merem mondani a szót:.... ...az élőbeszédben a kettőspontot jelentő hangemelés és a szó között, amelyet ki mert mondani, természetesen nem telt el annyi idő, amennyi most eltelni fog, amig a szót majd le merem Írni. Élőbeszéd volt, emberi szájon gyorsabban peregnek a szavak, mint papírra Írva. De a kiejtett szavak közti, lélekzetvételnyi szünet elég volt ahhoz, hogy átvillanjon bennem egy gondolatsor, ahogyan majd itt leirva következik. Persze nem ilyen kereken, megfogalmazottan vülant át, mégis benne volt mindaz, amit itt leírni fogok, mert a gondolat irama gyorsabb az élőszónál. Olyasfélén villámsebes, mint az álombéli képzeleté, mely egy pillanat alatt hosszú történeteket tud, ezeregy éjszaka meséit tudja elpergetni a hunyt szemhélyak alatt. Sok minden kérdést-feleletet, emléket, tapasztalatot, kételyt, haragot, kíváncsiságot indított el bennem a műsorvezető kettőspontot jelző mondata: — Ki merem mondani a szót:.... Mi lehet az a szó, amihez ilyen nekidurálás szükséges? Milyen vakmerő szó, milyen nyílt, egyenes, milyen kihívó szó? Milyen ritka, vagy éppenséggel milyen olcsó, amelynek kimondása előtt igy szabadkozni kell, igy pironkodni? Netán valamilyen trágár szó, amit nem illik a televízió nyilvánossága előtt kiejteni, legföljebb színpadon vagy könyvben illendő manapság mind sűrűbben alkalmazni, hogy kitetsszék, minő egy modern, minő egy felszabadult ember is az, aki használja? Igen, bizonyára trágár szó, hogy ezt a lélekzetvételnyi kis szünetet tartja a műsorvezető, mielőtt ki meri mondani. dalom nyomja, míg egy titkos ajtó megnyílik és sorban, egyenként bebocsátja őket egy belső szobába, ahol egy titokzatos egyénnek, aki sűrű függöny mögött rejtőzik, elmondhatják, mi terheli a lelkűket. Nem látnak semmiféle élő személyt, minden gépiesen történik, az ajtó megnyílása és becsukódása, mire a belépő szinte áhítattal helyezkedik el egy széken a behúzott függönnyel szemben, elkezd beszélni, sorban elmondja minden panaszát, feltárja lelkét az ismeretlen hallgató előtt, akiről nem tudhatja, ki lehet. Valami pap talán, vagy orvos, gyógyító, ügyvéd, vagy akármilyen irgalmas lélek, aki megsegíti a szenvedőt azáltal, hogy alkalmat ad neki arra, hogy bizalmasan kibeszélhessemagát. Csodálatos módon mindenki, aki innen eltávozott, mosolygott és úgy érezte, megkönnyebbült és odabent hagyta a nagy terhet, mely már csaknem fojtogatta. Egy alkalommal egy keserű, haragos, lázadozó férfi lépett ebbe a titokzatos szentélybe. Dacolt az egész világgal. Annyi bántódás érte, hogy még Istent is megtagadta. Arra is képtelen volt, hogy megalázza magát azáltal, hogy valakinek így formálisan meggyónjon, akiről nem is tudta, hogy kicsoda. Azért odarohant a függönyhöz és egy erélyes mozdulattá félretépte azt. A következő percben szinte kővé váltan bámult egy hatalmas keresztre, melyen az tír Jézus megfeszített életnagyságú szobra függött. Olyan élethű volt, az Úr arcán annyi fájdalom, könyörület és megbocsátó szeretet áradt el, hogy a keserű férfi zokogva rogyott a kereszt lábához és megfogadta, hogy ezentúl új emberré válik felülemelkedik keserűségén és bűnbánattal könyörgött Isten kegyelméért. Bár korizlés szerint változik, melyik szó ildomos, s melyikre ülik jobb körökben irulni-pirulni. Volt idő, melyben a melly helyett ajánlatosabb volt kebelről szólni férfiajaknak, ha nagymerészen mégis szóbahozta eme tilalmas tájat valamely titkosabb s szeméremtelen órácskán. Nyilván e tilos szó szégyentelen emlitése is golyózta ki választékosabb társaságokból s keverte pornográf poéta hírébe Csokonait — noha ő is csak ötőlve-hatolva, egy egész versszaknyi előkészítés után merte kibökni a strófa végén a felhörditő trágárságot, ekként: „Mint egy megérti boróka, — Melly tiszta hóra hullott; — Mint a’ delin fejérlő — Rózsába bútt bogárka: — (Folytatás a 15. oldalon) Az Illés Szekerén Az Úr Illisként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek. Az Illés-nép Ég felé rohan S megáll ott, hol a tél örök, A Himaláják jégcsúcsain Porzik szekerük és zörög. Ég s Föld között, bús-hazátlanul Hajtja őket a Sors szele. Gonosz, hűvös szépségek felé Száguld az Illés szekere. Szívük izzik, agyuk jégcsapos, A Föld reájuk fölkacag S jég-útjukat szánva szórja be Hideg gyémántporral a Nap. Ady Endre
