Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-04-20 / 16. szám
to. OLDAL MAOYAK HÍRADÓ „MAX UND MÓRITZ" írta: HALÁSZ PÉTER Nemrég a német lapokban cikkek, tárcák emlékeztek Wilhelm Busch-ra, a költőre, festőművészre, illusztrátorra, halálának hetvenedik évfordulója alkalmából. Busch ‘1908-ban hunyt el Mechtshausenben, röviddel azelőtt, hogy betölthette volna hetvenhatodik esztendejét. Münchennek Busch külön büszkesége, minthogy ,,Max und Moritz”-ot, hét fejezetből — hét gonosz csinyből — álló, világszerte népszerűvé lett gyermekhistóriáját a müncheni Kaspar Braun kiadónak küldte el 1865 február havában, tehát 113 esztendővel ezelőtt, a következő levél kíséretében: „Mellékelten küldöm önnek Max és Moritz történetét színes illusztrációkkal, amelyet saját kedvtelésemre Írtam és rajzoltam. Kérem, hogy fogadja szívesen s ha lehet, itt-ott mosolyodjék el olvasása közben.” A ,,Max und Moritz” még abban az esztendőben megjelent Münchenben, egy harminc esztendővel későbbi, 1897-bőtl származó kiadás tépett és egyes oldalakon összefirkált példánya itt fekszik most előttem az íróasztalon: ,,Max und Moritz, eine Bubengeschichte in sieben Streichen”. Ezt a példányt a fiam vásárolta évekkel ezelőtt egy heidelbergi antiquáriumban, amikor ott volt diák. A tépések és firkálások tehát a korábbi tulajdonos (vagy tualjdonosok) vétkei. Azért vásárolta meg, mert neki is, a lányomnak is jónéhányszor elmeséltem hajdanán ,,Max und Moritz” kalandjait, a mesékből egy hétre futotta, egy-egy este: egy-egy csinytevés története, aztán valamivel később a nagy sikerre való tekintettel ismét műsorra tűztem. A könyv azonban nem volt a birtokomban s mivel Busch rajzai utánozhatatlan humorral, megjelenítő- és jellemző-erővel ábrázolják a két gonosz kölyköt és komiszságuk áldozatait, az én Max und Moritz estéim halvány másolatai sem lehettek annak az élménynek, amit a vékony, 53-oldalas könyvecske olvasása és böngészése és ujra-olvasása nyújt. Böngészése, igen, mert négy-öt-hat esztendős koromban órák hosszat nézegettem egy-egy illusztrációt és valahányszor fölnyitottam a könyvet mindig uj volt és izgalmas és soha meg nem untam és nem untam meg máig sem. Bolté asszonyt, akinek négy szép, kövér tyúkját Max és Moritz körmönfont módon elpusztítja és amikor a szegény özvegy, hogy mentse, ami menthető, megsüti a tyúkokat, a két fiú furfangosan, a kéményen leeresztett horoggal, azoktól is megrabolja. Böck szabómestert, akit a gézengúzok a patak fölött átvezető pallóra csalnak, de előzőleg félig átfűrészelik a pallót, beszakad Böck mester alatt, a patakba pottyan a szegény szabó, jó ég tudja, mi lenne vele, ha két lúd ki nem húzná, szörnyűséges hasgörcsét jó hitvese gyógyitgatja forró vasalóval. Lampel tanítót, akinek csibukjába puskaport szórnak a zsiványok, mig ő a vasárnapi misén orgonán kiséri a jámbor gyülekezet énekét, hazatér, karosszékébe ül pihenni meghitten duruzsoló vaskályhája mellé, rágyújt hosszuszáru tajtékpipájára, boldogság ömlik el arcán, ,,Ach!” — spricht er — „die grösste Freud’ — Ist doch die Zufriedenheit!” Vagyis hogy nincs nagyobb boldogság a békés megelégedettségnél és a . következő pillanatban bumm! — felrobban a pipa, a szoba, leég Lampel tanítónak minden hajaszála... és igy tovább Onkel Fritz és Mecke gazda, gonosz csínyek jámbor áldozatai, nemcsak jó és közeli ismerősei, de részesei voltak gyerekkoromnak, ugyanúgy hozzátartoztak, mint Gréte, a német kisasszony, a fraulein”, akit vagy három esztendőn keresztül, hétéves koromig, nevelőnőnek fogadtak mellém a szüleim, hogy megtanuljak németül. Gréte osztrák volt, linzi lány, erre máig emlékszem és bár idestova félszáz esztendeje annak, hogy utoljára láttam, az arcára is, a hangjára is. Gréte nem volt se szép, se csúnya,szőke lány volt, szürkén egyszerű, de azért leültek mellé fiatalemberek a padra, amikor tavaszi, nyári, őszi délutánokon levitt az Erzsébet-térre, a Muzeumkertbe, vagy föl a Gellérthegyre, s mig én rolleromon a park, a kert sétányain száguldoztam, ő illedelmes beszélgetésbe bocsátkozott velük. Nem figyeltem oda arra, hogy milyen nyelven beszélgetnek, tényként fogadtam el, hogy Gréte egyetlen szót sem tud magyarul, vele kizárólag németül lehet beszélni. Ez fontos követelmény volt, „ha a gyerek tudja, hogy a fraulein ért magyarul, akkor ugyan rá nem veszed arra, hogy a némettel erőlködjék”, ennek a bölcs meggondolásnak alapján a szülők csakis olyan kisasszonyt fogadtak föl, aki nem tudott magyarul, ennél fogva mind azzal jelentkezett, hogy ő még annyit sem tud magyarul: „jónapot!”, de valójában kitűnően beszélték a magyar nyelvet. Grétéről is kiderült, de már csak évekkel később, amikor nem volt jelentősége. (És egyébként lett volna? kérdezem most magamtól. Gréte mellett kitűnően megtanultam osztrákul, annyira minden akcentus nélkül, hogy amikor hatéves koromban a szüleimmel Tirolban nyaraltam, a szállodában született osztrák gyereknek hittek. Ennek tulajdoníthatóan a gimnázium első osztályától a német tankönyvhöz hozzá sem nyúltam. Minek tanuljak, amikor én már „tudok”? Gréte mellett azonban úgy sajátítottam el — akkori szókincsemhez mérve — a németet, ahogyan anyanyelvét tanulja meg a gyerek. Hibátlanul beszéltem, de a nyelvtan szabályairól nem tudtam semmit. Aztán lassan felejteni kezdtem, „kinőttem” a szókincsemet, a kiejtésem romlott, hetedik gimnazista koromig elvergődtem valahogy, akkor németből Szondy pótvizsgára buktatott. Kerek tiz év alatt odáig jutót a „született osztrák gyerek.”) (Folytatás a 11. oldalon) WASHINGTONI SZÍNFOLTOK Magasrangú külföldiek szálláshelye A Fehér Ház átellenében levő utcában van az úgynevezett Blair House, ahol a magas rangú külföldi látogatók szoktak megszállni. Ezt a négy szintes épületet a tizenkilencedik századi városházák mintájára építették. Az épület belsejében Paul Revere kézimunkájával kidolgozott ezüstedények, elegáns száz éves porcelánok vannak, és a fogadási szoba falát kézi festésű kínai tapéta borítja, amely virágzó ágakon ülő madarakat ábrázol. Az épület fürdőszobáit nemrég bírálták, mivel tapétáinak színe és stílusa nem vág össze a mellette levő szobákéval. A Blair House egyik vezetője mondta, hogy a fürdőszobák talán nem eléggé elegánsak, de tervek vannak arra nézve, hogy bizonyos pénzügyi támogatás megszerzése után változtatásokat eszközöljenek. A kormány háztartás ügynöksége, a General Services Administration évi 147,000 dolláros költséggel tartja fenn a vendégházat. Ezen kívül a Külügyminisztérium körülbelül ugyanennyit költ arra, hogy a házat ellássa a különféle szolgáltatásokkal, igy élelemmel, takarítással, telefonnal, íróeszközökkel, térképekkel és postai levelezőlapokkal. Az épületben két hatalmas ebédlőszoba van, és ha szükséges, akkor egy egész emeleti szint átalakítható egy száz személy befogadására képes szobává. Azt tanácsolják azonban legtöbbször, hogy nagyobb összejöveteleket a látogató saját nagykövetségi épületében rendezzenek. A házban 19 hálószoba található, mindegyik más-más díszítéssel. Az elnöki hálószobában például megtalálharó Dwight D„ Eisenhower egyik széke, kardja és két kis festménye. Az egyiken egy tehén látható, amint az utón halad lefelé; a másik meg egy kenuban utazó személyt mutat, amint a mocsaras vidéken halad. Mindkét festmény égboltozata különleges kombinációját képezi a vörös, sárga, zöld és kék színeknek. Amikor Amy Carter még nem költözött a Fehér Házba, akkor a Blair House-nak azt a szobáját választotta magának, amit a királynők személyi alkalmazottainak készítettek. Egy másik elnök leánya, Margaret Truman a sárga lakosztályt választotta, amit mostanában másodrangu egyéneknek szoktak rendelkezésre bocsátani. GÖRBE TÜKÖR KEVESEBB A DOHÁNYZÓ NYUGATON A dohányzás lényegesen csökken az Egyesült Államokban a felnőttek soraiban, akárcsak sok fejlett nyugati országban. De ugyanakkor emelkedik a harmadik ilághoz tartozó országokban. A Worldwatch Institute egyik tanulmánya közli, hogy amint Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában emelkedik az emberek jövedelme, ugyanúgy emelkedik a dohányzók száma is. A jelentést Erik Eckholm készítette és megjegyezte: „Ironikusan,- amikor a dohányzási szokás csökken a legjobban iskolázott és legjobb módban levő emberek soraiban Észak-Amerikában és Európában, a világ szegény országainak tanult és gazdagabb elitje vezet abban, hogy honfitársaikat is a dohányzás útjára térítsék. A cigarettaeladás emelkedik a harmadik világban, ami egyrészt a változó társadalmi szokásoknak, másrészt a cigaretta vállalatok erőteljes hirdetésének tulajdonítható." Az Egyesült Államokban például, amikor 1964-ben az egészségügyi miniszter figyelmeztetése megjelent a dohánytermékeken, dohányzási szokás kezdett aláhanyatlani. Abban az évben 53 százalék volt a dohányzók aránya, és 1975-ben ez lecsökkent 39 százalékra. A felnőtt nők soraiban szintén csökkent a dohányzó szokás 34 százalékról 29 százalékra. A Worldwatch uj jelentése aláhúzza azt a tényt, hogy a nemdohányzás és tanultság kapcsolatban van egymással. Ezt elsősorban az bizonyítja, hogy az egyetemi végzettségűek soraiban a valamikor dohányzók fele elhagyta a káros szenvedélyt. Halász Péter
