Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-08-25 / 35. szám
u. ou)al * MAGYAR hikado AMIKOR CSAPÁSBÓL ÁLDÁS VÁLIK Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnánviné Zachax Hona tizenkilencéves Csodálatos iróniája a sorsnak, hogy sokszor, amikor mindenünk megvan, kedvetlenek, deprimáltak vagyunk, nincs életcélunk, nem tudunk örülni semminek. Akkor jön egy csapás, ami által majdnem mindent elveszítünk és ilyenkor eszmélünk rá, hogy még mindig mennyi szépet nyújthat az élet. Uj erőre kapunk és belekapaszkodunk még a szalmaszálba is, hogy tovább folytathassuk ezt a földi utat. Ezt a nagy igazságot mutatja be egy különös film, melyet televízión bemutattak. Egy amerikai fiatalember már korában kivándorolt Dél-Amerikába és ott mint kávéültetvényes az őserdőben olyan buzgón dolgozott, hogy tizenöt év alatt egész vagyonra tett szert. Mindezt befektette abba, hogy a dzsungel legmélyén fényes, ragyogó palotát építtetett, fényűzően berendezve, bebutorozva. Ez a különös otthon minden kényelemmel el volt látva. Most már csak a feleség hiányzott, hogy családot alapíthasson. Hozatott hát magának Amerikából egy csodálatosan szép fiatalasszonyt, aki vállalkozott arra, hogy ismeretlenül is idejöjjön és itt letelepedjen. Mikor azonban megérkezett, noha mindketten kedvező benyomást tettek egymásra, mégse tudtak megegyezni, egymáshoz alkalmazkodni, egymást megérteni. A férfi a tizenöt évi kemény munka alatt megkérgesedett és fogalma se volt róla, hogy hogyan kell egy hölggyel bánni. Durva, nyers, követelő és mikor az asszony önérzetesen visszavág, megharagszik rá és noha lelke mélyén már vadul megkívánja és bele is szeretett, dühében mégis kijelenti, hogy másnap visszaküldi Amerikába, mert nem tudnak kijönni egymással. El is indulnak a nagy útra mivelhogy elhatározta, hogy ő is elkíséri a feleségét. Szomorú menet, mert voltaképpen mindketten szenvednek a válásra gondolva, de büszkeségük nem engedi, hogy megpróbálják megérteni egymást: Mikor azonban a folyópartra érnek, honnan még hosszú ut lenne elémiök a hajót, megdöbbenve látják, hogy a sátrak, melyek utjukba esnek, üresek. Sehol emberi lélek, sehol még egy állat sem az őserdőben. Akkor egyszercsak kiderítik a szörnyű valót. Az irtózatos hangyák raja vonult itt át, mely minden élőlényt menthetetlenül elpusztít útjában. Világos, hogy nem mehetnek tovább, hiszen ennek az útnak a végén már úgysem indul a hajó ilyen körülmények közt, inkább vissza kell sietniök, amiért a férfi elhatározza, hogy nem menekül, de inkább helytáll és megpróbálja megvédeni az otthonát a hangyákkal szemben. Az asszonynak viszont felajánlja, hogy kíséretet ad melléje és mig ideje van, induljon el egy ellentétes irányban, ahol elkerülheti az irtózatos rovarok pusztítását. De az asszony lelkében ennek a szörnyű veszedelemnek a hallatára felébred valami. Ráébred, hogy voltaképpen teljes szivével megszerette ezt a furcsa, rideg, kissé durva, nyers, de valójában bátor, nemeslelkű férfit és kijelenti, hogy UTAK Egyenesek, görbék, göröngyösek, virágosak... De sokfélék is voltak! Most, hogy már elkoptak a talpam alól, szeretek visszaemlékezni rájuk és még egyszer végigjárni gondolatban: jókat és rosszakat. Gyermekcipőm alatt a debreceni sárga homok nyiszorog. Minduntalan tele megy vele a szandálom, és ki kell önteni belőle azt a porzóba való sárga lisztet. Szeles időben recsegett tőle a fogam. Tavaszonként még az öreg akácok fehér virágzuhataga alatt róttam a Simonyi óbester útját a Dóczitól a Sestakertig. Összeszijazott kékboritós könyvek a kezemben, s a fejemben a der-die-das zűrzavara, táncórák élményeivel elegyítve. Nagyerdei ösvények virágos bodzabokrai között, a sárguló tölgyfák alatt de sokszor andalogtam az ifjúkori szerelmek idején! Utak, utak, poros, kedves utak, a gyermekkor s az ifjúság elfutó utjai... Az én időmben még nem rohantunk százkilométeres tempóban autósztrádán, hanem gyalog kóboroltunk, vázlatkönyvvel a hónunk alatt a budai hegyekben, mint művésznövendékek. Az erdők lombtaréjos álja röpítette a vitorlákat elérhetetlen célok felé, és ha a lassan döcögő omnibusz, végig az Andrássy utón, a Ligetbe vitt, mi vágyak és álmok között ringatóztunk messze a valóságtól. Kiváncsi voltam, élményszomjas. Szerettem magam felfedezni kis ösvényeket. Kerültem a kitaposott, széles utakat, melyeken a lármás tömeg hömpölygött. Szerettem kicsi, édes városkákra bukkani. Rejtőzködő titkos kerteket bejárni és sötét fenyvesekben bolyongani, ahol rugyanos a föld a sok lehullott tűlevéltől. Hogy szerettem az uttalan utakat az erdélyi havasokon! Az elbújt esztenákat, a kiszáradt patakmedreket, a tengerszemek partját, a Tátra kapaszkodóit. Helvécia glecserein a lábnyomnyi nyaktörő ösvényt, az alpesi rózsás lejtőket, s középkori városkák macskaköves sikátorait. Izgulva (Folytatás a 15. oldalon) vele marad, akármi árkot ásat az otthona körül, melyet megtölt a folyóból áradó vízzel, mivelhogy a hangyák nem tudnak úszni. Mikor azonban a rovarok óriási tömege nagy zümmögéssel megérkezik, belepve mindent úgy, hogy az egész környék elsötétül, kiderül, hogy fákon képesek átmászni. Erre a patakszerű árok mentén tüzeket rakat a férfi, rozsét éget, hogy igy tartsa fenn útjukban a hangyákat és mivel nem lehet hirtelenében elég fát gyűjteni, felégetteti valamennyi bútorát, minden értéket az otthonában. Majd az asszonnyal együtt dermedten figyeli, hogyan törnek át a hangyák mindenfelől, hogyan közelednek. Már csak egy lehetőség marad a megmenekülésre. Ha valaki átvágva a hangyákon, elérheti a folyót, felrobbantja a gátat és az mindent eláraszt vízzel. Akkor megfutnak a hangyák és ez elpusztítja ugyan az egész ültetvényt, de megmentheti az életüket. Ő magára vállalja ezt a rettenetes feladatot. Átvág a hangyákon, melyek ellepik és ő minden küzdelme ellenére is csak félholtan bir végre a patakba ugrani, mig végre eléri a gátat. Felrobbantja és igyekszik visszafelé. Akkor viszont a kitóduló szennyes hullámokkal kell megvívnia a csatát, úsznia kell a fatörzseken, bokrokon, gerendákon, át, melyeket a hirtelenében kirobbanó folyó magával sodor. A szennyes ár már ellepte a gyönyörű palotát is. Mindent leszakít, mindent, elsepert, csak a dombtetőn maradt épségben, biztonságban a forrón szeretett fiatal nő és néhány hűséges szolgája, kik az utolsóig kitartottak mellette. Mindent elveszített, amiért tizenöt évig küzdött, a folyó, melytől valamikor ezt a területet bitorolta, most mindent visszaragadott tőle, de mégis tudta, hogy ha a partot eléri, megmaradt az élete és megmaradt a felesége, aki a legnagyobb kincset jelenti számára a világon. Az asszony pedig egy sáros ruhában áll a romokon lesve, várva, és lelkében felviharzik az öröm, amint megpillantja férjét, aki épp akkor kapaszkodik a partra, kievickélve a habzó hullámokból. És azt érzi, övé lett az egeSz világ. IRTA: ILONA KISS (NEW YORK) Szemmel is lehet már tüzet gyújtani, Édes csókokkal a meleget fokozni, Gyengédséggel pedig parazsat tartani, Durvasággal gyorsan mind ezt kioltani. Lehet csókos szájjal szerelmet hazudni, S csalfa szemekkel igazat mondani, Piruló arccal a szégyent takarni, És tiszta homlokkal titkot tartani. Tüznélkiil is lehet bánattól elégni, És bus csalódással szivet össze törni, Lehet hazug szóval reményt is kelteni, És igaz mondással mindent elveszíteni. Ki nem tud gyulladni, nem is fog elégni, Ki nem tud szeretni, az nem is fog letörni, Ki hazudni nem tud, csak reményt veszteni, Ki igazán szeret, az tud csak szenvedni. ^ ^ . .. TŰZ
