Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-08-25 / 35. szám
MAGYAR HÍRADÓ lő OLDAL ISTVÁN KIRÁLY FELESÉGE, GIZELLA Irta: HALMI DEZSŐ Elképzelhető-e, hogy a XI. században, tehát I.István és utódai Szt.László idejében valaki megélje a 122 évet? Természetesen ez a magas életkor magyarországi és a szomszédos államok életkörülményei szempontjából túl magas és ezért vonható kétségbe. Feltételezhető, hogy ugyanezen időben Közép- és Dél-Amerikában, a Dalmát partokon, vagy a Kaukázus egyes vidékein volt nem egy olyan ember, ' ki matuzsálemi kort ért meg. Az eredeti kútfők szerint I.István felesége,,Gizella bajor hercegnő volt, ki 974, 975-ben született. A király halála után Gizelláról krónikásaink semmit sem jegyeztek fel. Sem halálának évét, sem temetését, vagy a temetkezés helyét. A sok negatívum után feltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a királyné elhagyta az országot és Bajorországban telepedett le. Halálának éve, a temetkezési hely a bajor krónikákban sem szerepel. Ezzel szemben a passaui bencéskolostor feljegyzései szerint „Gizella magyar királyné” 1095-ben még életben volt, igy 121 éves kora után halt meg, talán 130-140 éves korában? Ennek a királynőnek elhalálozási évszáma is ismeretlen. Tekintve, hogy a 121 év után mindent az ismeretlenség homálya fed, fel kell tennünk a kérdést, melyik „Gizella” magyar királynéról van szó, István feleségéről, vagy másról? Ha I.István felesége nem hagyta volna el Magyarországot, akkor halála után feltétlenül félje, vagy fia mellé temették volna s erről a későbbi királyoknak tudniok kellett volna. Amikor Szt. László 1083-ban István király, Imre herceg és mások holttestét exhumáltatta, Gizella koporsójának is elő kellett volna kerülni, azonban ilyen leletre nem akadtak. így a királyné még nem halt meg, vagy ha igen, idegen országban — természetszerűleg Bajorországban — nyugszik. Ha még életben van, akkor Szt. Lászlónak erről tudnia kell és a félj és fia ünnepségeire feltétlenül elhozatta volna. Ez a tény adja magyarázatát annak, hogy István felesége, Gizella már nem élt. Az a „Gizella magyar királyné”, kiről a passaui feljegyzés szól 1045-ben vonult be a bencések apácarendjébe, — ekkor 71 évesnek kellett volna lennie — félje halála után (1038) hét évre, — mert Péter király (1038—1041) állítólag rosszul bánt vele. A természetes ok azonban más volt. Mint bajor hercegnő soha nem tudott beilleszkedni a magyar főurak és feleségeik társaságába, a nyelvet csak hézagosán beszélte, a magyarok szokásai idegenek voltak számára. Házassága nem szerelmi — mint abban a korban egy sem — hanem politikai frigy volt. Állandóan a bajor lovagok, udvarhölgyek társaságában volt, a magyarokat kerülte. Az udvari papok mind idegenek voltak, igy a királyné lelke soha nem tudta — talán nem is akarta — átvenni a magyar szellemet. Fia és félje halála után visszavágyott Bajorországba. Ezt az elhatározását indokolja I.István halála utáni trónviszályok, melyek az özvegy királyné személyét sem kímélték. Kérdés, hogy a szigorú kolostori élet, böjtök, testi sanyargatás, a levegőtlen szobák, a nyirkos, vastag falak, fűtetlen kolostor lehetővé tették-e bárki számára a hosszú életet? Ha pedig igen, ez csodaszámba ment, melyet jelenteni kellett volna Romába már azért is, mert egy királynéról volt szó, kinek félje kanonizálása folyamatban volt. Ki volt az, ki Gizella néven Bajorországban a bencéskolostorban élt? A vonatkozó korszakban uralkodott magyar királyok feleségeinek neveit, Péter király és Imre herceg hiteseinek kivételével ismeijük. Tekintve, hogy 1047-ben Péter felesége tragikus körülmények között halt meg s ha neve Gizella volt, ő nem lehetett a keresett személy, mert a másik „Gizella” 1045-ben vonult kolostorba. Ezekután csak egy lehetőség marad, hogy „Gizella magyar királyné” Imre herceg özvegye volt. Neve, özvegysége sehol sincs feljegyezve. 1027-ben lett Imre felesége és már névleg voltak félj és feleség. Józan ész szerint ez nem hihető, mert I.István feltétlenül ragaszkodott utódokhoz, hiszen az uj dinasztia fennmaradása érdekében gyermekekre, unokákra volt szükség. Ki szűzi házasságot tanácsolt, vagy rendelt volna el a fiatalok között — legyen az pap, vagy polgári személy — a király haragjával találta volna szemben magát. Az egykorú horvát feljegyzések szerint Imre felesége Kresemimek volt a lánya. Ez az állítás lehetetlen, mert Kresemir fia, István akkor nősül, mikor Imre megszületik (1008), igy Kresemir gyermekei két évtizeddel voltak öregebbek, mint Imre. Nem hihető, hogy Imre herceg 1027-ben, 19 éves korában egy negyven év körüli királylányt vett volna feleségül. I. István horvát király II. Orseolo Péternek leányát 1008-ban veszi feleségül. Tehát Imre herceg felesége nem Kresemimek, hanem fiának Istvánnak volt a leánya. I. István magyar király halála után ott áll az üres trón, melynek elnyeréséért többen viaskodnak. A királyi hatalom lehetőségének árnyékában áll Gizella özvegy magyar királyné, I. István hitvese s egy ismeretlen nevű másik özvegy, Imre felesége, ki unokatestvére volt Orseolo Otto velencei dogé fiának, Péternek. A trónöröklés kérdése zökkenésmentes lehetett volna, eredeti árpádi-magyar vérrel, ha I. István Vászolyt meg nem vakittatja és három fiát, Levente, Endre és Béla hercegeket nem száműzi. 1038-1077 között, 39 év alatt, hét királya volt az országnak. Péter, Aba-Sámuel, Péter (másodízben), I. András, I. Béla, Salamon, I. Géza. A trónt I. István magyar király nővérének fia, Péter kapta meg, ki Orseolo Ottó velencei dogénak volt a fia. (István nővére 1010-ben ment feleségül Orseolo Ottóhoz. így a magyar-, horvát királyi és az Orseolo családok rokonságba kerültek egymással.) Az Altaichi Évkönyv feljegyzései szerint Vászolyt nem I. István király, hanem Gizella magyar királyné és Péter unokatestvére, fondorlatos módon vakitatták meg, mert az árpádházi vérrokon, Péter trónöröklésének útjában volt. Tekintve, hogy I. István felesége, Gizella nem lehetett Péter unokatestvére, magától adódik a megoldás, hogy csak Imre felesége lehetett Péter szövetségese és unokatestvére és későbbi lakója a bajor bencés kolostornak. Ezt az állítást alátámasztja az a tény, hogy I. István, horvát király feleségének neve Orseolo Jocela volt és joggal feltételezhető, hogy leányát, is erre a névre keresztelték. A Jocela-Dzsoszela-Dzsiszela-Gizella nevet abban az időben többféle képen ejtették úgy, hogy az illető nemzet ajkának a legkönnyebb volt. Tudom sok az évszám, rokoni kapcsolat, de ha az olvasó figyelmesen követi a házasságok idejét, akkor rá kell jönnie, hogy a 122 éves „Gizella magyar királyné” nem I. István magyar király felesége volt, hanem Imre herceg Gizellája, ki özvegysége 14. évében, 1045-ben vonult kolostorba. Ez az évszám teljesen megegyezik Péter maradék királyságának hanyatlásával, mert a magyar nemzet soha nem látta szívesen a királyi székben, 1046-ban felkelt ellenne, megvakittatták s egy várban, mint fogoly fejezte be életét. Cinkostársának, Gizellának már előbb menekülnie kellett, igy jutott 1045-ben a bajor kolostorba. A feljegyzések szerint 1095-ben még élt, de ez nem egy nagy csoda, bár abban az időben 85 év is végtelen magas életkornak számított. Ismét itt van egy kérdés, melyet tüzetesen meg kellene vizsgálni és történelmi könyveinkben a két azonos nevű magyar királyné szerepét, életkorát módosítani lehetne. Nem mindegy, hogy I. István, vagy Ijnre feleségéről szólnak a passaui feljegyzések. A Vászoly megvakitásának ügye is tisztázódna, mert abban nem egy magyar király, hanem idegen vérű személyek szerepelnek. Irodalom: Dr. Padányi Viktor: Történelmi tanulmányok. ______________ UTAK (Folytatás a 14. oldalról) várni, hogy az utca végén, a sarokfordulónál kire-mire bukkanok. Az az igazság, hogy módfelett szerettem csavarogni girbe-görbe ismeretlen utakon. Tágra nyill szemmel, szomjas szívvel, öntudatlanul, nyugtalanul keresni, kutatni a titkot. A létezés, célját, az élet ér elmét. Zsákutcákba is tévedtem, melyekből nincs kiút. Falba vertem a fejem, konok próbálkozásaimban, hogy ott menjek át, ahol nem lehet. Nehezen, de megtanultam kihátrálni ezekből a kelepcékből odáig, ahol elvétettem az irányt. Kerestem uj utat, és mentem, mentem újra a magam utján tovább. Nem figyeltem a „tilos” jelzésekre, nem törődtem az irányt mutatókkal, és hányszor kerültem vissza oda, ahonnan elindultam, amikor pedig azt hittem, hogy előre haladok, ó, mennyi, de mennyi utat bejártam, amig az igazira rátaláltam. Jártányi erőm alig maradt a sok kóborlásban. Hogy elfáradtam! És mikor végre az egyenesbejutottam, sajnáltam a sok elvesztegetett időt a hiábavaló csatangolásokban. Hogy miért is nem ismertem fel fiatalon ezt az egyetlen járható utat? Miért is fecsérelem el a sok időt, erőt „esztelen” kalandozásokban? Kárnak és szemétnek Ítéltem akkor minden utamat, a sikereket éppen úgy, mint a sikerteleneket. De most a végén rá kell jönnöm, hogy semmi sem volt hiábavaló. Isten „hosszú pórázon” járatott, de a „pórázt” Ö tartotta a kezében. Iskola volt a sok feleslegesnek látszó vándorlás. Kátyúk, szakadékok, lejtők és kapaszkodók előre elrendelt sora: mindig a cél felé vitt közelebb. Az eszközt formálta az uttalan utakon az, Aki szent kezébe vette. Meg kellett járnom az utakat ahhoz, hogy csetlő-boltó embereknek segíteni tudjak. Hogy a tévelygők higgyenek az útmutatásomnak. Nagy felismerés az, hogy nem volt hiábavaló semmi, mert vezetett és őrzött Valaki, s hogy elsüllyedt utak végén ide elérkezni jó. Zs. Tüdős Klára Halmi Dezső
