Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-11-24 / 48. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ A MESTERSÉG BECSÜLETE írta: KUTASI-KOVÁCS LAJOS Nem emlékszem rá, hogy családunkban valaki a kovács-mesterséget űzte. Pedig egészen bizonyos, hogy valamelyik ősöm, akitől családunk a nevét örökölte, kovács mester volt. S nyilván nemcsak ö, hanem a gyerekei, unokái, dédunokái is, hisz az efféle mesterséget nemzedékek vették-adták tovább. S kovács volt már az az ősöm is, akinek még nem — Kovács volt a neve. Mert mikor és hogyan is *«»i Kovács Lajos alakultak ki a család- vagy vezetéknevek a 10. században — akkortájt jöttek Árpád honfoglalói a Kárpát-medencébe. Az olaszoktól a franciák veszik át a szokást, tőlök a németek. Magyarországon a 15. században kezdenek kialakulni a vezetéknevek csakúgy, mint Cseh- és Lengyelországban. A kelet-európai országokban és a Balkánon a 17. és 18. században válik általánossá a vezetéknév. Eleinte csak a nemeseknek volt vezetéknevük, majd a városi polgároknak, s végül a falvak népénél is kialakul a vezetéknév használata. De miből lettek a vezetéknevek? Elsősorban keresztnévből: Ádám, Bemát, Lénárt, Dezső. Majd ezek fiaiból az Istvánfik, Dezsőfik, Pálfik. Származási helyről is eredtek: Pápai, Erdélyi, Kolozsvári. Nemzetiségi gyökerekre vezettek vissza: Német, Tót, Rác, Török. Foglalkozásra utaltak: Kovács, Szabó, Molnár, Halász vag)r éppen másodlagos formában, mint a Patkó (kovács), Forgács (asztalos), Kárász (halász). S testi, vagy szellemi tulajdonságról árulkodnak: Kis, Nagy, Sánta, Balog, vagy Csintalan, Torkos, Eszes. Esetleg ékelődő, mint a Bakfejő. Az Idegen hangzású nevet magyarították, s lett a Lefevre-től Lőféber, a Weimerth-ből, Vájmert, a Schwengler-ből Zsengellér. Az idegenek, ha nemességet kaptak királyainktól, nevet is kaptak. Gyakran az idegen nevet egyszerűen magyarra fordították. 1715-ben egy Gerstl Mátyásból Árpássy lett. A Serfőző Bierbauer volt. Sokan magyarosították a nevüket. Schedel Ferenc irodalomtörténész Toldy Ferenc néven vonult be az irodalomtörténetbe. Petrovicsból — eredetileg Petrovitz volt, de már az öreg is magyarabb zöngésűnek érezte a Petrovicsot — Petőfi Sándor lett. S ha az 1848-as szabadságharc nem bukik el, akkor Römer Florís a nagy bencés tudós is bizonyára Római Flóris marad, ahogy 1848-ban a „Pressburger Zeitung”-ban megjelent felhívását aláírta. Érdekes viszont, hogy Herczeg Ferenc haláláig Herczog maradt i hivatalosan. Kovácsok voltak hát az őseim, ám hogy fegyverkovácsok, patkolókovácsok, kocsikovácsok, vagy szegkovácsok voltak-e, azt nem árulja el a nevünk. A kovács mesterséghez természetesen nem értek. Manapság, jószerivel ki is vesznek már a kovácsok. De gyerekkoromban a szomszédunkban volt Simon bácsi kovács-műhelye. Naphosszat áthallatszott hozzánk az ülőn daloló kalapács vidám éneke. Sokszor néztem be, némi szorongással a kormos műhelybe, ahol izzott a parázs, majd, mikor fújtattak, felcsapott a láng, vörösen izzott a patkó, s mintha csak csillagszóró lett volna, szállt szét a szikra az üllőn, a lecsapódó ütések nyomán. A kovács mesterség jóval régibb, mint a Kovács vezetéknév. Majdnem hogy azt írtam, a kovács mesterség maga a történelem. Előbb alakult ki, mint az ember felfedezte a vasat, hisz már a bronz kardokat, pajzsokat, dárdahegyeket, sisakokat és szerszámokat is kovácsok kalapálták ki. A kovács készítette kard formálta a történelmet. így egészen természetes, hogy a kovácsoknak kivételes helyük és rangjuk volt a társadaolmban. A kovács alakja legendává nőtt, hisz már a görög mithológiában az egyszemű kovácsok, a Kyplokszok kovácsolják Vulkánus műhelyében a villámokat. A kovács mesterségét dicséri a finek ősi eposza, a Kalevala és Dzsingiz-khán történetét is átszövi a szent kovács-hagyomány. A magyar népmesében feltűnik a kovácskirály. S mert a kovács tűzzel és vassal dolgozik, természetfölötti erőt tulajdonítanak neki. Olvastam, hogy egy jakut közmondás azt tartja: ,,A kovácsok és a sámánok egy fészekből bújtak ki.” A régi briteknél a Te drága Zsuzsikám, ezt te nem érted, hiába is magyarázom, nem beszélünk egy nyelvet, te boldog vagy, kiegyensúlyozott, éled a magad vidám életét, munka után szabad vagy, mint a madár és csak csicseregsz, de nekem annyi bajom van, nem is tudom, hogy bírom el, bár tudom, mindenkinek megvan a maga keresztje, de azt is tudom, hogy van, aki összeroskad alatta, mert például, ne érts félre, nem akarok panaszkodni, de múlt héten is itt Királyhegyi P&l voltak a festők és festettek, hát jó, mondom, hiszen azért festők, de te azt nem tudod elképzelni, mit szenvedtem, mert ha nem is festek, miért is festenék, nem vagyok én Rembrandt, de mozdulni nem lehetett a lakásban, a bútorok szerteszét, el is menekültem, hogy ne is lássam őket. No, de hagyjuk, nem szeretek panaszkodni, nem az én stílusom, de itt van például a bevásárlás, ami az én meglátásom szerint nélkülözhetetlen, hiszen éppen azért kérem meg a szomszédasszonyt, hogy bevásároljon, de nem fogod elhinni, miket csinál, jól figyelj, mert ilyet még nem hallottál, elmegy, hogy vegyen ezt azt, hát két teljes óráig tartott, amig visszatért, biztosan van valakije, de hát tulajdonképpen, elméletileg helyes, ha van, de nem helyes, hogy a bevásárlási idő alatt legyen az illető szerelmi élet, azzal a kifogással persze, hogy igy meg úgy, sorba kellett álni, valahogy elmúlt az idő, s bár mosolyogni igyekeztem, arra gondoltam, miért éppen én vagyok ilyen szerencsétlen, mért nem más valaki, akit itt, most előtted nem akarok megnevezni, hiszen ismered azt a dögöt, de nem akarok róla rosszat mondani, majd csak megveri az Isten, hiszen ez a dolga, hogy verje ezeket a szörnyetegeket, akik csak pletykálnak, nem csinálnak semmit, nincs más dolguk, csak más becsületébe belegázolni, mint az a vén, szenilis hülye a Feri, aki szemem láttára tette bele feketekávéjába a tantuszt, mig másik kezével kovácsok rendje egyenrangú volt a druidák, vagyis a papok és a bárdok, az énekmondók rendjével. Hogy milyen fontos mesterség volt a honfoglaló magyaroknál, elég ha arra gondolunk: hány kardot, pajzsot, kengyelt, zablát, nyílhegyek kellett a magyar kovácsoknak kikovácsolniok! A kovácsok kalapálta nyílhegyek ejtették rémületbe a középkori Európát — ,,a magyarok nyilaitól ments meg uram minket” —, de kovácsok kalapálták az ekét, a kapát, a sarlót és a kaszát is, mellyel a magyar feltörte az ugart és learatta a termést. Nekem már csak a név maradt az ősi mesterségből. Vagy ki tudja? Talán ugyan azzal az akarattal kalapálom soraimat, mint őseim a kardot? Ugyanaz a tűz hevíti szándékomat írás közben, mely valaha vörösre izzitotta a patkót valamelyik kovács-ősöm tüzében? A jakutok szerint a kovács meg a sámán egy fészekből való. Talán régi kalapácsok és üllők vidám énekére és a sámán-dobok pergésére figyelek, melyeket őseimtől kaptam? Nevem mindenképp arra figyelmeztet: maradjak hű hozzájuk, a rég porrá vált kovácsokhoz. szorongatta a két kockacukrot és még kevergette is, de tudod, hogy a mai tantuszok nem olvadnak könnyen, hát hiába kavargatta, de megitta utolsó cseppig, soha ne igyon édesebbet, gondoltam, de nem szóltam neki. De ez még semmi, itt van a Gizi, ez a szörnyeteg, az állandó vigyorgásával, amitől mindenkiben megfagy a vér, mert varrónő állítólag, de persze varrni nem tud, vettem egy gyönyörű szép anyagot, tudod, francia bársonyt, hát odaadom neki, persze teljesen elfuserálta, szoknya lett volna belőle, de nem lett, mert szűk és már nem is tudom, hol áll a fejem, az ember élete csak egyik bosszúság, meg a másik, igazán vasmarok idegek kellenek, namegaztán itt van az Anasztázia, hát tudod, mégis ő a legjobb barátnőm, te azt elmondani sem tudom neked, mennyire utálom ezt a lányt, mert csak pletykázik rólam, a hátam mögött, nem győzöm utalni, hogy barátnő létére ilyen ronda dög legyen valaki, hát ez mégis csak sok a többnél, nem? De, hogy a szavamba ne vágjak, hát itt van az Ottó. Egészen remegek az indulástól, hogy ez az alak mit meg nem enged magának, mindig tele van panasszal, igaz ott van az a borzalmas felesége, aki folyton csak a három gyerekről locsog, de csak henyél, nem csinál semmit, csak főz, meg takarít otthon, ez a mániája, meg könyvel valami lehetetlen helyen, na jó, nem is érdekel. De kérdezlek téged én, én a szerencsétlen, meddig birom ezt a strapát? „AZ ÉGEN EGY VILLANÁS” Az első atombomba Kitajama Futaba 33 éves háziasszony 1,7 kilométerre tartózkodott annak az atomrobbanásnak a hipocentrumától, mely Hirosima fölött következett be 1945. augusztus 6-án, reggel negyed kilenckor. Leírása az eseményekről egy japán lapban jelent meg. (Folytatás a 13. oldalon) (London) HUMORSAROK NŐI DOLGOK írta: KIRÁLYHEGYI PÁL
