Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-11-24 / 48. szám
MAGYAR HÍRADÓ .. 9. OLDAL ODAMENŐK ÉS ELSOMPOLYGÓK írta: VAJDA ALBERT Szeretnék feltenni az olvasóknak egy kérdést: melyik csoporthoz tartozik ön, az odamenőhöz, vagy az elsompolygóhoz? Mielőtt még jobban kimeresztené a szemét, gyorsan elárulom, hogy miről van szó. Ha megy az utcán és hirtelen magyar beszéd üti meg a fülét, akkor mit csinál? Odamegy-e az ismeretlen honfitársakhoz és harsány „Maguk is magyarok?" kérdéssel üdvözli-e őket? Vagy pedig gyorsan behúzza fejét a válla közé és elsompolyog, de úgy, hogy ha valaki van önnel, annak félrehúzott szájjal odasugja: „Vigyázz, magyarok!" Ezt a két tipust jellemeztem akkor, amikor az egyiket ,,odamenő"-nek, a másikat pedig „elsompolygó"-nak neveztem el. Én a magam részéről az odamenőkhöz tartozom és nem tagadom, nem kedvelem az elsompolygókat. Azt vallom, hogy ha nem is kell azonnal a nyakába ugranom valakinek azért, mert ugyanazon a földön látta meg a napvilágot, mint én, de elbújnom sem kell előle. Tudom, hogy a két irányzatnak megvannak a maga védelmezői. Az odamenők azt magyarázzák, hogy nekik is jól esett, amikor vadidegenül belecsöppentek ebbe a vadnyugati világba és akkor megjelent egy régóta kint élő magyar és tanácsokkal segítette őket. Jólesett hallani a magyar szót .idegenben, — mondják az odamenők és én ehhez még hozzátehetem: jólesett azonos mentalitású honfitársakkal találkozni a külföldi szokások furcsa tengerében. Az elsompolygók tábora, ezzel szemben, azzal érvel, hogy ha mindenkihez odamennénk, aki külföldön magyarul beszél, akkor néhány héten belül elő sem jöhetnének az erdőből, ahol anyaszült meztelenül laknának egy barlangban. Lakásukat, minden értéküket, sőt alsónadrágjukat is szétosztogatták ugyanis azok között, akikhez odamentek azzal, hogy „maguk is magyarok?” Ezenkívül azt is érvként hozzák fel az elsompolygók, hogy egyszer alaposan ráfizettek jóságukra, egy honfitárs visszaélt bizalmukkal, megkárosította őket, sőt feleségüket is elszerette. Az ilyeneknek mindig azt próbálom magyarázni, hogy nincs olyan nép, amely szentekből és angyalokból állna, persze, hogy a magyar föld is termett csibészeket, de nem nagyobb százalékarányban, mint bármely más nép földje. És éppen ezért, néhány ronda fráter nem ok arra, hogy az ember az elsompolygók közé keveredjék és „Vigyázz, magyarok!” felkiáltással kikerülje honfitársait. Úgy érzem, mint oly sok más esetben, az igazság most is a középuton van. Nem kell hanyat-homlok odarohanni a magyarul beszélőkhöz, de nem kell lélekszakadva elbújni előlük. Mindig elszorul a szivem, ha az európai országutakon angol rendszámú kocsit látok. Nincs olyan eset, hogy a vadidegen vezetők ne intenének egymásnak a volán mögül. Ebben az intésben benne van a következő üzenet: köszöntlek téged, ismeretlen honfitársam, minden jót neked, remélem, kitűnő lesz az utad, ha azonban véletlenül bajba keverednél, látod, én intettem neked, itt vagyok én is ebben az idegen országban, tartsunk össze, segítek, ha kell, mert tudom, hogy te is segítesz nekem, ha rászorulok! Igen, mindez benne van abban a kis mozdulatban, ahogy az angol autósok köszöntik egymást az európai országutakon. És ne felejtsük el, ezt a hűvös, tartózkodó, szűkszavú angolok teszik, akik annyira őrködnek a magánélet zártsága felett. Ha a londoni, müncheni, vagy New York-i utcán odalépek egy magyarul beszélő férfihez, vagy nőhöz, akit soha életemben nem láttam, bizonyos, hogy öt percen belül elmondja nekem, az ismeretlennek, egész életét, beleértve, hogy miképpen él a feleségével, vagy féijével és mennyit keres... Ezzel szemben egy angol feleség, huszonöt évi házasélet után még azt sem tudja, hogy hol dolgozik a félje, nemhogy mennyit keres... És lám, a nyílt természetű magyar elsompolyog, ha honfitársat lát, a zártéletű angol pedig azonnal lelkesen felfedi kilétét, ha brittel fut össze... Nem lenne jó egy icipicit tanulni tőlük? DIRIB-DARAB Bátor ember... Elhatározta, ha megüti a guta, megpróbál visszaütni! ☆ ☆ ☆ Kopasz létére is kitűnően tud hajbókolni! ☆ ☆ ☆ Akad főnök, aki több nyelven beszél és mégsem tud szót érteni a beosztottakkal. ☆ ☆☆ Olyan a halál az élet végén, mint az Írásjel a mondat végén: lehet, megváltoztatja minden előző folgok értelmét. EMBEREK ÉS ESETEK NEM ÉRTEM AZ ASSZONYOKAT Talán egy hónappal ezelőtt találkoztam az utcán egyik ifjúkori szerelmemmel. Magdival. Megörülünk egymásnak, mustrálgattuk, kérdezgettük egymást, majd öt perc után szinte egyszerre javasoltuk, hogy üljünk be a közeli presszóba. Tudod, hány éve jártunk mi együtt? — kérdeztem a kávémat kavargatva. — Mi jót csinálsz mostanában? — szólt Magdi. — Pontosan harmincöt éve — mondtam sóhajtva. — Tegnap este színházban voltunk... Harmincöt év! — Te láttad ezt az uj darabot a... — Istenem, milyen fiatalok voltunk! Hosszú ruhában voltam, és képzeld, amikor kiszálltam a kocsiból... — Emlékszel, egyszer, amikor a kaputokban bucsuzkodtunk, megállt egy taxi, és kiszállt belőle az az ügyvéd... Na, hogy is hívták? — Nem érdekel. — Igazad van, mindegy! Csak az jutott eszembe, hogy vén kéjencnek neveztük, pedig egy húszassal fiatalabb volt, mint most mi. így van? — Lehet. — Aranyszőke volt a hajad, és hosszú copfban... — Mondd? — ugrott föl Magdi. — Te nem tudsz másról beszélni, csak a múltról? — Szép emlékeink vannak... — Ne haragudj, de mennem kell, viszlát! — szólt egykori szerelmem, és mire észbe kaptam, már kiviharzott a presszó ajtaján. Vajda Albert A minap az utcán talákcztam egy másik ifjúkori szerelmemmel. Gizikével. Naj;yon megörültünk egymásnak, és alig őt perc múlva már ott szorongtunk a közeli presszó kis asztalánál. — Emlékszel, amikor először ültünk igy együtt? — kérdezte a kávéját kavargatva Giziké. — Persze, hogy... — bólintottam, és abban a pillanatban eszembe jutott Magdi múltkori háborgása, tehát: — és arra is emlékszem, hogy tavaly találkoztunk a hangver ienyre? — Azon gondolkod >m magamban, hogy március hetedikén vagy nyolcadikén volt-e az első randevúnk? — Szép a hajad,ok osan teszed, hogv nem fested. — Arra viszont égés i pontosan emlékszem, hogy mikor csókoltál meg élt szőr. — Ha jól látom, a s , ájci útikönyv kul ucskál ki a táskádból. Odakészültöl a nyáron? — Milyen szép voll az a nyár hart inchárom éve...! Kocsival mentek, vagy... — Mondd, te semmire nem emlékszel, te mindent elfelejtettél? — pattant föl a helyérői Giziké, és a szeme dühösen vilbgott. — Csak azért kérdeztem ezt a svájci utal, mert... — Hát ha nagyon kiváncsi vagy rá, kocsival megyünk, és pukkadj meg! — evvel fogta a táskáját, és mire felocsúdtam már becsapódott mögötte a presszó ajtaja. Magdin és Gizikén kívül még egy harmadik ifjúkori szerelmem is volt. Klárika. Kiváncsi vagyok, ha vele találkoznék, ő mit kívánna: emlékezzem, vagy ne emlékezzem...? Sólyom László AZ A PILLANAT Az a pillanat mit ellophattam volna az fáj, hogy ifjúságom idején nem álltam meg egy-egy fa lombja alatt vagy egy dal ütemén nem ringott lelkem részegen, és mindig a munka ügyére figyeltem, rabja voltam a kötelesség sokféle zsarnokának, pedig, ha ott, akkor egy perc édes szédületében megállók, talán a világot tehettem volna teljesebbé. Most ernyő-botra dőlve nézem a szépet, a szökőkút cseppjein a távoli Niagarát, a még messzibb ifjúság zengő zuhogását és megrovom érte magamat, jaj, a lombok alatt micsoda madár szól, „kék a lába, zöld a szárnya" az a pillanat mit ellophattam volna az fáj, az reszket a lombok kék-zöld árnya alatt. Bárdos! Németh Junos
