Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-09-08 / 37. szám
MAGYAR HÍRADÓ 7 OLDAU „RÉGI MÁNIÁM...” írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Kutui Kováéi Lajos A régi, „békebeli” Stefánia úti fiáker-korzót természetesen csak hírből s az egykor népszerű dalból ismerem: „Régi mániám — végig hajtani a Stefánián — egy fess fiákeren...” Ám, amikor gyerek voltam, a fiáker még nem ment ki a divatból s Veszprémben is volt egynéhány. Emlékszem, az Óvári utca egyik oldalán álltak a fiákerek, a másikon a bérautók. (Akkor még Veszprémben nem hívták „taxinak” a bérautót.) Az ember választhatott a kettő között. Apám gyakran ment a Balaton mellé vagy Somlóra bort venni. Vendéglős volt. értett a borokhoz s a somlait s néhány balatonit tartott a legjobb magyar bornak. Azt hiszem, ebben is igaza volt. Ilyen utakra soha nem választott bérautót; mindig fiákerrel ment s néhányszor magával vitt engem is. Ha a múltból valami nagyon szépet akarok viszszaidézni, emlékezetem ott baktat fiákeren az aranyló balatoni őszben. Mint óriási ezüst-tükör csillog fel a Balaton, szelíd lankák között, szederfákkal szegélyezett keskeny dűlőúton kocognak a lovak a hegyderékon merengő présházak valamelyikéhez; metszett pohárban aranyként csillogó borokat őriznek a gondosan kénezett, bölcsen kotyogó hordók s szépen megfestett cseréptálban kerül az asztalra a kolbász, a paprikás szalonna, a füstölt oldalas s a kerek kenyeret úgy babusgatják a fonott kenyereskosárban, akár egy újszülöttet. Némely pince mélyén kiegyenesített kaszák támaszkodnak a falhoz, még a 48-as szabadságharc néma emlékezői és emlékeztetői... Nagyon messze esnek már tőlem ezek a régi balatoni fiáker-kirándulások, apám is rég a túlvilágon fiákerezik valami túivilági présház felé... Apám falusi parasztgyerek volt, szerette a lovakat. Tizenhárom-tizennégy éves gyerkőc lehetett, amikor elkerült a faluból — pincér-inas lett Győrben — s már csak látogatóban járt vissza. Ám a lovakat úgy kedvelte, mintha egész életét a bakon töltötte volna. (Mint ahogy öregebb korában nagy kedvvel dolgozott a kertben, nyeste a szőlőt, kapált, büszke volt a sajáttermésű nyolc-tíz liter borára.) Valamikor a harmincas évek elején anyai nagyapám, aki egyébként kőműves- és ácsmester volt, vásárolt egy lovat s hozzá afféle könnyű bricskát, amilyent manapság már csak a kocsi-múzeumokban láthatni. Kesének hívták a lovat. Apám időnként elkérte nagyapámtól a bricskát a Kesével — vagy Kesét a bricskával — s kirándultunk a Balatonra. Soha megelégedettebbnek és büszkébbnek nem láttam az apámat, mint amikor a bricska ülésén ült, kezében a gyeplővel és az. ostorral! A harmincas évek végén Egerben lettem, rövid időre, diák. Kora hajnalban indultam apámmal Egerbe s fiákerrel mentünk ki a vasútállomásra. Egerben is fiákerrel hajtattunk be az állomásról a városba. Hosszú évtizedekre talán ekkor ültem utoljára fiákeren. Dél-Amerikába merülve még csak nem is láttam fiákért. Bár az ötvenes évek elején, furcsa ellentmondásként Säo Paulo szívében, a Largo do Arouchén. ahol — akkoriban még — szabályos kirakodó vásárokat rendeztek, volt egy igen szép lóitató kút s körülötte mindig állt öt-hat nagykerekű, Portugáliában használatos kocsi, úgynevezett „caroca”. Ezeket a piaci árusok használták, vették bérbe teherszállításra. Néhány évvel később átrendezték a teret, „korszerűsítették” — mert igy nevezik, amikor régi, kedves épületeket lebontanak, a fákat kivágják s a park helyén beton-sivatagot létesítenek autó-parkolás céljaira —eltűntek a kedves kétkerekű járművek a lovacskákkal és öszvérekkel együtt. (Brazíliában több az öszvér, mint a ló, ahogy az emberek többsége kevertvérű mesztic vagy mulatt.) Fiákért csak évtizedek múlva láttam ismét, amikor visszatérve Európába, elvetődtem Bécsbe. Csudára tetszettek nekem a különböző típusú fiákerek, a keménykalapos fiákeresekkel a Burg előtt, csak éppen igen drága romantika lett volna körülkocsizni Bécset. Nagy meglepetés volt számomra később, amikor átkerültem Amerikába és New Yorkban a Central-parknál láttam meg a fiákereket! Budapesten pedig, ha valami hiányzott — a fiáker volt, a budai Várban. Nyilván más is hiányolta. Ám az idén, amikor a Várba mentem, a Hilton szálló szomszédságában, Calixtus pápa szobránál, a „Vörös Sün" előtt ott állt néhány fiáker, keménykalapos — ahogy fűzfakoromban mondtuk: „kobakos” — fiákeressel. S annyi évtized után — fiákereztem. A két szép, fényes szőrű lovacska vidáman trappolt az öreg budai utcák macskakövein. Ezek között a nagy gonddal és szeretettel rendbe hozott házacskák között amúgyis álmodik a múlt, s mintha csak az elmúlt idők útjain kocogtam volna végig a fiákerrel. Kényelmesen terpeszkedtem az ülésen, akárcsak valaha Krúdy Gyula vagy Molnár Ferenc, aki egyedül és öregen, amikor a New York-i Central-parknál a fiákereket látta, nyilván a régi, Stefánia úti kocsi-korzóra gondolt s szeretett volna még egyszer — végig hajtani a Stefánián... (London) i Folytatás a 6. oldalról) „Mit gondolnak, milyen hatása lenne ennek a kontinens más részeire?" .. Kitűnő hatású lenne, például úgy hisszük, hogy a közép-amerikai államok egymáshoz való csatlakozáson kezdenek gondolkodni...kialakulna ott egy olyan tömb, amelynek anyagi helyzete rendkívüli mértékben megjavulna. " „Tényleg azt hiszi, hogy ez a mozgalom belátható időn helül célhoz juthat?" ..Meg vagyok győződve arról, hogy Kanada 10 éven belül egyesülni fog az Egyesült Államokkal. " MEGINT AZ OLAJRÓL ÉS AZ ENERGIÁRÓL (Folytatás a 6. oldalról) részét visszaadjuk a fogyasztóknak. Vajon Carter elnök nem látja elfogadhatónak politikailag azt, hogy az adott helyzetben az olajvállalatoknak a szabadpiaci árszabási jogot megadja? Carter elnök terve egy kicsit kellemetlenül érinti az amerikaiakat. Azt feltételezi az ember, hogy a gazdasági élet fellendül és munkaalkalmak nyilnak az infláció erősödése nélkül, és az olaj és gáztartalékok sem merülnek ki, amelyek jelenleg a tengerpartok mélyén vannak elrejtve. Hogy ez mennyibe kerül, és mikor sikerül helyreállítani a gazdasági életet, senki sem tudja. Közben az ország saját maga szenvedi azt a büntetést, amit az energia árának adóztatás általi felemelésével okoznak, miközben a bejött pénzt a szövetségi bürokrácia még több rétegén át osztanak széjjel. GONDOLATOK „Aki a sorok között szeretne írni, ne számítson nagy honoráriumra”. *** Ha valakit távol érzel magadtól, nem biztos, hogy ő távolodott el tőled. *** Azt hitte, hogy az arany középutat választotta, de kiderült, hogy csak zsákutca. *** Némelyek csak azért beszélnek baklövéseikről, hogy mindenki essen hasra őszinteségük előtt. **• Más véleményének kiollózása közben is megvághatjuk kezünket. *** Tanmese. „Egy trombita egy egész zenekart tulharsoghat. De nem pótolhat.” *** A hosszú élet különösen a lassú felfogású emberek számára hasznos. Sok iró legbelső magánügyének érzi a világ sorsát — nyilván ezért nem is beszél róla. *** Fel kellene mérni, hogy egy szenvedő nép mennyi szolidaritást képes elviselni. VERS A HAT GOMBRÓL Egy férfiinget varrók, gurulnak apró gombok, játszik a tű ezüstje, cérnát csomózok, oldok, varrók, mint ősanyáim öröklött Íveléssel, nincs kezdete, sem vége, —egy hajszálnyit sem tér el. S a gyöngyházgombok hullnak, mint hópihék az éjben... egy villanás —egy öltés— és kész van, —kész egészen. Egy gomb —hogy visszajöjjön— Kettő —hogy rámtaláljon— Itt röpköd, leng az élet repülő cérnaszálon. Három —hogy jqj, szeressen! Négy —hogy maradjon nálam, törjön konok szivére egy földöntúli áram! öt gomb —hogy megőrizzen. Hat gomb —hogy eisirasson. —S ha jön a perc, a végső, akkor miyd halni hagyjon. Tasnádi Varga Éva
