Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-02-03 / 6. szám
MAGY \H HÍRADÓ 9. OLDAL BESZÁMOLÓK UTIÉLMÉNYEIMRÖL Irta: VAJDA ALBERT Az utazásnak kettős öröme van. Az egyik az, hogy az ember élményeket gyűjt, a másik, hogy azokat, hazaérkezése után, továbbadja. Van persze egy harmadik öröm is, de erről álszent társadalmainkban nem illik beszélni, ennek következtében én kimondom: egy-egy ut alkalmából valamilyen gyönyörű helyről csodálatos képeslevelezőlapot küldeni annak, akit utálunk és miközben a bélyeget nyaljuk a lapra, arra gondolunk, hogy a címzettet kerülgetni fogja a lapos guta, ha ha meglátja, hogy mi ilyen helyekre utazunk... Hangsúlyozom, hogy az utazásnak ezt az örömét nem szokás emlegetni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs jelen. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a Dél-Amerikában élő, jobb sorsra érdemes magyarok meghívására előadó-köruton jártam Brazíliában, Argentínában és Uruguayban. Másfél hónapig voltam távol, magyar és német előadásokat tartottam és persze sok alkalmam volt arra, hogy a november-decemberi nyárban fürdő tájakat és embereket megismerjem. Érthető, hogy amikor napbamitottan, élményektől szinte kirobbanva visszatértem a kiindulási pontra, Münchenbe, alig vártam, hogy találkozzam barátaimmal, kollegáimmal, ismerőseimmel, hiszen az utazás öröméhez, — be nem vallottam, — az is hozzátartozik, hogy learassuk a „remek szinben vagy, látszik, hogy nyaraltál” elismerő mondatot. Hála Istennek, olyan világban élünk, amely kifejlesztette az emberek egymás iránti érdeklődését. Ismeretségi köröm jelentős része tehát szó nélkül fogadta visszaérkezésemet, mintegy ezzel is jelezve, hogy bár fizikailag nem voltam közöttük, lélekben egy percre sem érezték hiányomat. Egy nálam gonoszabb lelkületű egyén persze azt mondaná, hogy azért nem mondták, hogy le vagyok sülve, meg hogy ki vagyok pihenve meg, hogy évekkel fiatalodtam meg a dél-amerikai kiimától, mert barnaságomtól ők sárgaságot kaptak...Úgy értem: a sárga irigység kezdte harapdálni őket. Szerintem erről szó sincs. Az én ismeretségi körömben, véletlenül, csupa rendkívül jólelkű és jóérzésű egyén található. Ennek köszönhető, hogy azok, akik mégis szóvátették fizikai megjelenésemet, vagy azt mondták, hogy „hű, de meghíztál”, vagy azt, hogy „mi az, téged éheztettek Dél-Amerikában?” Ebből leszűrtem, hogy ismeretségi körömben csupa remek megfigyelő foglal helyet. Külön örömet jelentett, hogy mindenki hallani akarta, milyen élményekkel megrakottan tértem vissza másfél hónapos dél-amerikai körutamról. Sokan panaszkodnak manapság arra, hogy az emberekből hiányzik az érdeklődés, hogy mindenki csak a saját maga ügyeivel foglalkozik, hogy egyszerűen meg sem hallja, amit a másik mond...Emelt fejjel és büszkeségtől dobogó szívvel mondhatom: az én ismeretségi köröm, hála Istennek, nem ilyen. „Mesélj, milyen volt az ut?”, fogtak körül csillogó szemmel, beszámolómra várva. És hozzátették: „De egész az elején kezd, amikor felszálltál a müncheni repülőtéren a gépre.” „Először leszálltunk Dakarban...” kezdtem, de az érdeklődés olyan nagy volt, hogy nem tudtam folytatni. Valaki megszólalt, hogy Dakar az Marokkóban van, mire többen helyreigazították, hogy Algírban, Líbiában, Szenegálban, illetve Szomáliföldön és erről többeknek eszébe jutott, hogy ők is jártak már néprajzi múzeumban, ahol néger harci pajzsokat mutattak, meg fatörzsből vájt kenukat, kiégetve, földfestékkel. Negyedóra múlva alábbhagyott a négerláz és akkor faggatni kezdtek, milyen volt a dél-amerikai ut? „Először leszálltunk Dakarban...” kezdtem, de udvariasan elhallgattam, mert a társaság egyik tagja közbeszólt, hogy neki él egy távoli rokona Tanzániában, az irt a múltkor, hogy a Zambezi folyó vizében nem csak hullámok, de sodrások is vannak, sőt, örvények is, pedig a tanzániai kormány az örvényt törvényen kívül helyezte. Ezen vitáztak egy kicsit, felemlítve, Idi Amin is Afrikában él és Ghadaffi is és a kenyai Massai törzsnek muszáj valamit tenni az • aszály ellen, ha nem akarja, hogy elvigye egy uszály...Fél óra múlva nekem támadtak, hogy még mindig nem beszéltem Dél-Amerikáról, hagyom őket várni. ANYÁM SZEME Anyám szeme mélységes mély mint a tenger Lobogó tűz és fároszok csillaga Gyönyörű tiszta akár a hajnali ég fönt És magányos juj! mint a pusztai éjszaka Anyám szeme fáradt-barna őszi erdő Álomtól szép menekülő királylány Fekete ösvényen — ötven év töredező tükre Könnyeitől fényes éjféli szivárvány Esnagy József TÖRTÉNETEK HIRES EMBEREKRŐL Kabos Gyula egy este bement a Fészekbe és vacsorát rendelt a „Bajusz" nevű pincértől, aki névadó szőrzetén kívül nagyothallásáról volt nevezetes. Bajusz felvette a rendelést, elsietett, s aztán többé feléje sem nézett a vendégének. Kabos elunva a hosszú várakozást, egyszer elcsípte a mellette elhaladó pincér frakkját és megkérdezte: — Bajusz, kérem, mióta van itt maga a Fészekben? — Huszonöt éve, művész ur. Kabos nézte, nézte, majd lemondóan legyintett: — Huszonöt éve?... Értem. Akkor nem magánál rendeltem a vacsorát! Salamon Béla kedvenc történetei közül valók az alábbiak: Egy ismerősömről az a hir terjedt el, hogy vőlegény, és rövidesen megnősül. Pár nappal az esküvője előtt találkoztam vele és megkérdeztem: — Gratulálhatok? Egy pillanatig gondolkozott, aztán igy felelt: — Még igen. *** Berlinben vendégszerepeltem, és a német direktor adós maradt a gázsimmal. Egyik este. „Először leszálltunk Dakarban...” mondtam most már rutinos hangsúllyal és elhallgattam, hogy módot adjak a közbeszólásra. De mivel véletlenül mindenki szendvicseket harapdált, igy módom volt folytatni:” ...azután Rio de Janeiro következett...” Ezt nem kellett volna mondanom. Angyali ismeretségi köröm egyetlen tagja sem járt Rio de Janeiróban, ennek következtében senki sem tudott róla semmit, de azt másfél órán át elmondta. Csak álltam és hallgattam és amikor valaki felfedezte, hogy már mindenki mesélt Rio de Janeiróról, csak én nem, aki most jövök onnan, rámszóltak, hogy nyissam már ki végre a számat és számoljak be türelmetlenségtől égő ismeretségi körömnek arról, hogy milyen is az a Dél-Amerika? „Nagy” feleltem tömören. Minden szem rámszegeződött. „És még?” kérdezték izgatottan. „És még annál is nagyobb” tettem hozzá. Kis, döbbent csend támadt, azután mindenki lebiggyesztette a száját és kórusban kiáltotta: „Nohát, ezért igazán nem volt érdemes másfél hónapot töltened Dél-Amerikában...” Azzal otthagytak, mert sietniök kellett egy másik barátunkhoz, aki tegnap érkezett vissza Alaszkából és égtek a vágytól, hogy meghallgassák az ő utiélményeit is... előadás közben, leüzentem az irodába: — Amig nem kapom meg a gázsimat, nem jövök le a szinpadról... *** Színigazgató koromban egy „esős hétfőn”, amikor alig voltak a színházban, bejött az öltözőmbe egy potyajegyes és lelkesen gratulált: — Nahát, direktor ur, én úgy nevettem, hogy majd kiestem a pályból! Rezignáltan legyintettem: — Nem esett volna senkire... A Nyugat kiadóhivatal egyszer plakátot nyomtatott, ezel a szöveggel: „Minden művelt ember olvassa a Nyugatot.” Karinthy ceruzával ráírta a plakát aljára: — A többi pedig írja. Mr.Ford búcsúbeszéde (Folytatás a 8. oldalról) 12.2 százalékról 5 százalékra, azaz 88 millió amerikait foglalkoztattak. Megállapította a katonai beruházásokra szánt pénzösszeg csökkentését. A szövetségesekkel szorosabbra fűzte a kapcsolatokat. Közel-Keleten egy békésebb légkört segített kialakítani. A szovjettel a nuleáris fegyverkezésben egyforma erőhatalomként szerepel Amerika. Mr. Ford nem volt kreatív egyéniség. Erényei jó közepes erények voltak. Nem volt tündöklő, színes egyéniség, de jó ember volt, akit inkább szerettek, mint csodáltak. AZ ÖREGSÉG SZIMPTÓMÁI 1. A pipa a szájában van és nem találja, 2. Bemegy a szomszéd szobába és nem tudja, hogy miért ment be. 3. Amikor azt mondják, hogy „jól néz ki”, és nem azt. hogy szép. 4. Lemond egy szerelmi találkozást a „rossz” szivére való hivatkozással.
