Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)

1977-06-30 / 27. szám

Xj„ MAGYAR HÍRADÓ IiM'VmhV.W-----------MA NEKEM, HOLNAP NEKED

Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA

Gyermekkoromban sokat betegeskedtem. Gyakran voltak emésztési zavaraim és igy sokféle ételt eltiltottak előlem. Én pedig, válogatós lévén, éppen azokra vágytam leginkább és addig nyaggattam szüléimét, mig beadták derekukat és adtak belőle, mire aztán nem egyszer nagyon beteg lettem. Amikor gyomorgörcsökkel kínlódtam, megintcsak szüleimnek tettem szemrehányást, hogy miért adtak nekem olyasmit, amitől ilyen rosszul leszek. Ök felnőttek, nekik jobban kellene tudniok, hogy nekem mit szabad és mit nem szabad ennen. Ha

nyafogtam is érte, miért nem utasítottak inkább rendre, hogy elhallgassak! Sajnos, a gyermek csak

akkor érti meg a szülői feladat nehézségeit, amikor maga is felnő és gyermekei lesznek. Akkor emlékszik vissza arra, hogy szüleit mennyi gond terhelte és hogy ő azokon a gondokon bizony csak édes-keveset iparkodott segíteni. \z is szent igaz, hogy saját tapasztalatainkat majdnem sohasem fordíthatjuk gyermekeink javára. A televízión egy asszony, aki • fiatal korában valamikor keserves élményen esett át, megszökött hazulról, összeállt egy jellemtelen fiatalemberrel, aki elcsábította és cserben hagyta, a lányát úgy próbálja nevelni, hogy ilyesmire sose legyen hajlama. Hogy legalább az effajta szerencsétlenségtől védve legyen. Szüntelenül figyelmezteti, milyen veszélyben forog és iparkodik megértetni vele, hogy tiszta erkölcs nélkül nem lehet boldog élet. Ez a nevelés be is válik ideig-óráig, mig a lánynak alkalma nem nyílik találkozni egy éppenolyan jellemtelen fiatalemberrel, aki aztán éppenugy elcsábítja és cserben hagyja, mint egykor az a másik az édesanyját. Tönkreteszi egész életét, még szülei házasságát is, mivelhogy az apa sohase tudta megbocsátani feleségének, hogy az leánya szégyenét, amig lehetett, eltitkolta előle.

Maga Petőfi Sándor is felsóhajt egyik versében, amikor azon szomorkodik, hogy odahagyta otthonát és gyalog, éhezve, fázva bandukol keresztül-kasul az

országon. Pedig édesanyja könyörgött neki, hogy ne menjen el, maradjon vele: „Mint ölelt át reszkető karával! Mint marasztott esdeklő szavával. Óh, ha akkor látok a világba, nem marasztott volna tán hiába!” Majd igy elmélkedik:” Szép hazámba ismerősök mennek. Jó anyámnak tőlük mit izenjek? Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, mert fiának kedvez a szerencse. Ah ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szive szegénynek!”

Mindez azért van igy, mert egyikőnk sem képes felfogni, megérteni a másik egyén baját, gondját, vivódását, ha ő maga nem esett keresztül hasonló körülményeken. Egy ismerős hölgy bevallotta, hogy ő olyan sokáig képtelen volt megérteni az öregeket és nagyon türelmetlen volt velük szemben. Nem értette, miért olyan lassúak, lehetetlenek és haragudott rájuk, hogy miért nem igyekeznek jobban. Csak most tudja felfogni, mi az öregség mikor ő maga is a hatvanadik életévébe lépett és egy hosszú betegség után egyik gyengélkedésből a másikba esik. Én is jól emlékszem,

Az Isten-kereső lárma

Neved sem értem, Istenem,

De van két árva, nagy szemem S annyi bolondot látok Hogy e sok bolondságból Nagy ijedelmemben,

Uram, hozzád kiáltok.

Próbáltam sokféle mesét,

De, hqjh, egyik se volt elég;

Szivemben, idegeimben Kiabáló, nagy lárma Téged keres, Fölség,

Isten, a tied minden.

Ady Endre

Magyar királylány idegenben

Árpádházi Erzsébet 1207—1231

1211-ben eddig sosem látott díszes küldöttség érkezett a türingiai Wartburg várába. Messze földről hoztak leendő feleséget az őrgróf fiának. így ir róla a középkori tudósítás: „Az érette jövőket királyhoz méltó ajándékokkal halmozta el és a leánykát aranyba, ezüstbe, selyembe pólyázva, ezüst ágyacskában adta át az előkelő kísérőknek... drága ékszereket, gyűrűket és karpereceket küldött vele... Fürdőül egy kicsiny ezüst medencét. Számtalan drága holmit... Türingiában még idáig sohasem láttak annyi szép és díszesen megmunkált dolgot, mint amit a királynő küldött leánykájával.” Ez a kislány, aki ennyi pompával felruházva jelent meg Türingiában, a magyar király négyesztendős leánykája volt: Árpádházi Erzsébet.

MÉGSEM A GAZDAGSÁGA VAGY SZÉPSÉ-hányszor nehezteltem Édesanyámra, ha nem kívánt jobb ruhát felvenni, valahányszor kimentünk valahová, vagy vendégek jöttek. Mikor ideérkezett hozzám, első éveiben roppantul szeretett öltözködni. Egyik szép ruhát vettem neki a másik után, hogy öröme teljen benne. Nagyon megsértődtem hát, mikor láttam, mennyire elvesztette érdeklődését a finom holmi iránt. Én nem akartam, hogy elhagyja magát és egy ideig erőltettem rá, hogy megmaradjon régi frissességében és csak most tudom megérteni, hogy amikor az ember kimerült, fáradt, gyenge, akkor édes-keveset törődik a látszattal, azzal, hogy milyen ruhát visel, még kevesebbet azzal, hogy mások mit gondolnak és mondanak róla. Csak egyre vágyik — békére és pihenésre. De sajnos, ez a megértésünk rendesen csak későn következik be. Akkor, amikor már nem segíthetünk rajta, amikor már nem tehetünk semmit jóvá. De nagy árat fizetünk meg nem értésünkért! Azt, hogy magunknak kell átesnünk mindazon, amit egykor elitéltünk, megvetettünk. Aki sose volt beteg, képtelen megérteni azok kínját, gyengeségét, akik valamilyen kórban sínylődnek. Hetykén mondja, hogy dejszen sokszor be is képzeli az illető a betegséget, vagy nagyonis a lelkére veszi. Még keresztények közt is akad olyan, aki jószivű, nemeslelkű, de legjobb belátása szerint azt hiszi, hogy az egészségei ki lehet erőszakolni, a betegséget erős akarattal le lehel küzdeni. Ezért mondják, hogy csak az tud megértéssel lenni a szenvedővel szemben, aki maga is nagy csapásokon esett át, aki maga is könnyes és verejtékkel eszi a kenyerét. Csak az ő szivében támad részvét, hogy a mások könnyét letörölje.

GE TETTE ISMERTTÉ nevét messze Türingia határai és a XIII. századon is túl, hanem Istenben gyökerező mély hite és ebből természetességgel fakadó irgalmas, embereken segítő szeretete.

Abban az időben Wartburg a lovagi élet egyik központja volt. Messze földről jöttek oda lovagok és énekesek a hires énekversenyekre és pompás ünnepségekre. Erzsébet nem szerette a zajos ünnepségeket. Szüleitől, hazájától messzeszakadva legszívesebben a várkápolnában keresett csendet és vigasztalódást. Jézus iránti mélységes szeretetét tükrözi az a kis epizód, amit feljegyeztek róla. Egyszer úgy találtak rá, hogy koronáját — melyet mint királylány viselt — levéve térdelt a Megfeszített képe előtt és imádkozott. A tettét számonkérő kérdésre azt válaszolta: „Krisztus töviskoronásan áll előttem, hogyan hordhatnék én előtte aranykoronát?”

A wartburgi udvar számára nemcsak Erzsébet mély vallásossága volt szokatlan és idegen, hanem túlzott jószívűsége is. Talán a családi vagyon eltékozlásától féltek, vagy rangon alulinak találták hogy annyit forgolódik a szegények között. Egyedül férje állt mellé. Mikor a várbeliek panaszt tettek ellene, azt válaszolta: „Feleségem jótékonysága áldást hoz országomra.”

NEM VÉLETLENÜL FORDULT ERZSÉBET FIGYELME A SZEGÉNYEK FELÉ. Assisi mozgalmának hire, akkor már Németországba is elért. A mélyhitű fejedelemasszonyra nagy hatást gyakorolt Assisi példája.

Féijével csak rövid ideig élt boldog házasságban. Egyik nap férje lovagi ruhája alatt keresztet talált, amit a kereszteshadjáratba indulók tűztek fel ruhájukra. Szomorúan vette tudomásul, hogy félje is harcba indul. Az országhatárig kisérte. Ott megrendültén vettek búcsút egymástól. Nem látták többé viszont egymást.

(Folytatás a 15. oldalon)