Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-05-12 / 20. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9 OLDAL — Ne siessenek úgy, hölgyeim. A legközelebbi ROBINSON SZIGETE hajó Fok-földre csak két hét múlva indul. *** Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Alexander Selkirk Juan Femandez szigete közelében szenvedett hajótörést. Szerencsésen kievickélt a szigetre s ott élt néhány esztendeig. Kalyibát eszkábált magának s unalmában macskákat tanított táncolni. Aztán felszedte egy vitorlás és hazatért Angliába. Nem sokkal később megszöktetett egy előkelő hölgyet és áthajózott vele Amerikába. Több szó nem esett róla, a botrány elült. Ám a hazatérés és az asszonyszöktetés között történt egy jelen- Kutasi Kovács Lajos téktelennek tűnő intermezzó: Selkirk, talán egyik lebuj, tengerész-kocsma asztalánál elmesélte vagy elfecsegte, talán eldicsekedte viselt dolgait: Miként él Juan Femandez szigetén? Talán lódított is, ahogy azt a messzit megjárt emberek szokták; kihagyott egyet s mást, meg hozzá tett, mert az emlékezet botladozik, a fantázia meg szárnyal. Lehet, hogy többen ültek az asztalnál, akik hitték is, nem is a történetet. Nevettek rajta vagy ámultak. Sok ilyen história megesett akkortájt. Angol vitorlások úsztak a tengereken, tágult az Impérium, ki Indiába hajózott, ki Uj-Kaledoniába vagy Kanadába. A szigetország kikötőiben összeömlött a táguló glóbus kincse-szennye-gazdagsága. Voltak tengerészek, akik arról meséltek, hogy az Indiai-óceánon mérföldes kigyót láttak; mások egyenesen az emberevők üstjéből léptek meg. Selkirk kalandja nem volt hát se különleges, se nagyon érdekes. Itt-ott emlegette valaki, ha éppen emlegette, hogy mi történt ezzel a Selkirk nevű matrózzal? De ott ült az asztalnál vagy a szomszéd asztalánál az ötvenkilenc éves De Foe, aki mindig fülelt. Megszokta, amikor még titkos ügynök volt, hogy a kimondott szót nyakon kell ragadni. Zavaros ötvenkilenc éve során ült már kalodában, börtönben, volt megvetett zsaroló hírlapíró és bértollnok, titkos ügynök. A londoni mészáros fia, aki aztán úgy váltogatta politikai pártjait, mint VÍII. Henrik a feleségeit. Figyelte Selkirk elbeszélését, talán fel is jegyzett egyet s mást. író volt, vérbeli iró ez a De Foe, tudta hogy más a „nyersanyag” és más a mű. Selkirk elbeszélése csak nyersanyag volt számára vagy, mint a műből kiderült: talán még az se. Épp csak indítást adott De Foenak ahhoz, hogy megírja a „Robinson Cmsoe”-t. Robinson nem azonos Selkirkkel, a tengerész és Robinson szigete nem ott van, ahol Juan Femandez, Chile partjaitól nem messze. Nem, ez a sziget egy másfajta tenger, másféle óceán végtelen tükrén található meg s Robinsonnak kell lennie annak, aki ráakad. Robinson is hajótörést szenved, mint Selkirk. Partra vetődik s több mint egy évtizedet tölt szigetén. Igaz, nem táncolni tanítja a macskákat unalmában, hanem megmenti az emberevőktől Pénteket, aki társa lesz a szigeti magányban. Robinson szinte végig csinálja az emberiség történetét, a kőkortól De Foe koráig. Boldog megelégedettségében él a maga alakította kiskirályságban. De Foe első személyben irta meg művét. Joggal hitték róla, hogy voltaképp napló s a maga életét és kalandjait meséli el. Talán ennek tulajdonítható, hogy Robinson neve átment a világ köztudatába, de a Robinson-könyv írójáról csak kevesen tudják, hogy kicsoda? Végeredményben a Robinson-könyv mégis csak az iró naplója, aki ugyan nem az óceánon hajózott vitorlással, nem szenvedett hajótörést se, nem küzdötte ki magát az ismeretlen szigetre s nem élte végig az emberiség történetét a kőbaltától a muskétáig. Viszont De Foe volt az, aki az élet szörnyű viharaiban annyiszor hajótörést szenvedett, aki mindig rossz lóra tett, akire rásujtott az igazságszolgáltatás és kipellengérezte, kalodába zárta, börtönbe lökte, ó volt az, akinek minden vállalkozása csődbe torkolott s kénytelen volt elvállalni mindent: a pamflett-irástól a besugásig, a vallásalapitástól a pártpolitikáig, hogy fennmaradhasson az élet szennyes áljában. De hol a sziget? Robinson-szigete? Az a mű, az irás, a belefelejtkezés az alkotásba, amikor gyertyafénynél, az éjszaka csendes óráiban a papír fölé hajolt és irt. Sokat irt De Foe, Robinson nem az egyetlen regénye. Hetvenéves koráig, végkimerülésig dolgozott. 1731-ben halt meg. Selkirket elfeledték. De Foe, Robinson álarcában itt van ma is velünk. De hol a sziget? Ezt a szigetet keresem lankadatlan, néha reménytelenül, máskor felcsillanó reménnyel. Néha úgy tűnik, meglelem. Máskor tudom, a sziget nincs sehol s nem lehet partra úszni a hajótörés után. (London) CSATTANOK Egy festő mesélte, hogy ifjú éveiben megfestette egy kétes üzleteiről hires, gazdag bankár portréját. A portré elkészült, de a bankár nem akarta átvenni, mert, mint mondotta, nem hasonlít rá, és senki sem fogja felismerni. — Adja ezt írásba — mondta a festő —, akkor egy vasat sem kell fizetnie. Ez meg is történt, és a festő néhány hét múlva kiállította a képet a következő cimmel: EGY ISMERT SZÉLHÁMOS ARCKÉPE A bankár másnap már korán reggel felrohant a festő műtermébe, elővette az erszényét, és megvette a képet. Az egyetlen kikötése az volt, hogy a képet azonnal elszállíthassa a tárlatról. *** Az egyetemen folynak a szigorlatok. Egyik professzor igy szól az egyik gyengén felkészült ifjúhoz: — Látja kérem, Nagy Sándor ennyi idős korában már meghódította a világot. — Igen, csakhogy neki Arisztotelész volt a tanára. *** A hires professzor, aki közismert volt szókimondó modoráról és árról, hogy előadásai egyáltalában nem voltak szalonképesek, egy alkalommal a fokföldiek túlhajtott nemi életéről tartott előadást. Közben, úgy látszik, megint túl naturalisztikus voll, mert a padsorokban helyet foglaló hallgatók közül két medika felállt, és meglehetősen hangos léptekkel, sietve kifelé indult a teremből. A professzor észrevette, és utánuk szólt: Egy ismert gróf egyszer kuszáit pénzügyei rendezése céljából felkereste Rotschildot, aki munkájából fel sem nézve, igy szólt: — Tessék helyet foglalni. — De uram — szólt a gróf indignálódva —, én X.Y. gróf vagyok. — Ezer bocsánat, gróf ur — szólt Rothschild —, akkor tessék talán két helyet foglalni. A HAL JEGYÉBEN Nagy vizek fölött hallgatag köröznek lassú madarak. Várakozás ez, könnyű szél vibrál és joggal fél, ki fél. Kivetve háló, csőr, szigony: örök az éhség, úgy bizony. S nem hoz nyugalmat semmi szó nem hoz nyugalmat semmi szó. Boltos kopoltyuk — kupolák mért kellenek a bus csodák? Repedt sárkányból rozsda dől már rég halott — s még mindig öl. Pedig legyőzte többször is a hős, mig eldőlt maga is. A földre hullott — igy szokás — s muszájból dudál a dudás. Lobog a tűz, az arcokat i^jrafesti az alkonyat. Haluszony csobban, vert ezüst felszáll a sóhqj és a füst. Kántor Péter Emlékszel, amikor az iskolában mögöttem ültél, és mindig egy tűvel szurkáltál...?!
