Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-25 / 48. szám
A MAGYAR KORONÁZÁSI ÉKSZEREK „KALANDJAIRÓL” KOTTANER ILONA A VISEGRÁDI FELLEGVÁRBAN ü MAGY.AR'HÍRADÓ i. ZSIGMONDNAK ÉS MÁRIÁNAK nem volt gyermeke, s amikor Nagy Lajos szerencsétlen sorsú lánya, Mária meghalt, a király Czillei Borbálát vette feleségül. Erzsébet nevű lányuk Habsburg Alberttel kötött házasságot. S miután Zsigmond magyar király és német-római császár — aki Húsz János elégetésével örökre hírhedtté tette nevét —, ötven esztendei uralkodása után fiuutód nélkül halt meg. Habsburg Albert követte őt a magyar trónon. Első Habsburg uralkodónk csak rövid ideig, s meglehetősen sikertelenül kormányozta az országot: a feudális oligarchia hatalma, a külföldiek — főleg a németek — befolyása jócskán megnőtt, az ország határait pedig már támadta az ijesztően megerősödött török. Ebben az egyáltalán nem biztató helyzetben fiuörökös nem, csak gyermeket váró feleség maradt utána. A bárók újjászervezték ligáikat, felújították egymás elleni háborúikat, s megindult a pártharc az üresen maradt trón betöltéséért. Albert özvegye, Erzsébet királyné mellé álltak a Czillei rokonok és a Garaiak, s még néhány főur, akik a Habsburg teijeszkedés útját egyengették. A másik, hasonlóan erős főúri párt a szomszédos Lengyelország uralkodójának, Ulászlónak és Nagy Lajos Hedvig nevű leányának fiát: I. Ulászlót kívánta királlyá választani. Ehhez a ligához húztak a török elleni háború sürgetői, meg a német befolyástól tartó nemesek. Versenyfutás indult a korona megszerzéséért, amely ebben az időben, egyet jelentett a törvényes hatalom birtoklásával. Csak azt ismerték el magyar királynak, akit István király koronájával, az esztergomi érsek, lehetőleg a székesfehérvári koronázó templomban szentelt fel. Érthető, hogy amikor Erzsébet királynő, félje halála után azt hallotta: Visegrádról eltűnt a korona — személyesen sietett a helyszínre. Megkönnyebbülten látta: a híreszteléseknek semmi alapja. Mindenesetre magához vette a királyi ékszert, sőt azt a kisebb koronát is, amellyel annak idején őt avatták királynévá. Erzsébet kedvelt udvarhölgye, Kottaner Ilona írja le az esetet. Az özvegy királynő, aki ekkor már erősen várta születendő gyermekét, hálószobájába vitte az intváni koronát és egy sötétkék bársonyvánkoson, a feje mellé tette. Az ágy ipellett gyertya pislákolt, s amikor az egyik udvarhölgy, bizonyos Borbála felébredt, elszörnyülködve látta: arasznyi lyuk égett a korona párnáján. A királyné végre rájött: jobb őrzési helye van a hatalmat jelentő fejéknek a lepecsételt koronaőrző kamrában, a százados vasládában. A két koronát tehát visszatették eredeti helyére, s az ajtót megint lepecsételték. Erzsébet azonban — a remélt trónörökösre gondolva —, biztosítani kívánta, hogy amikor csak akar, hozzájuthasson a koronához. Gróf Banzini Györgyöt felmentette koronaőri tisztéből, s intézkedett, hogy a visegrádi vár koronaszobájának kulcsait adják át rokonának, Garai Lászlónak. Eközben tovább folyt a ligák küzdelme, s minthogy Ulászló pártja erősebbnek bizonyult, Albert özvegye most már semmiképpen sem engedhette ki kezéből a koronát. A KIRÁLYNÉ BIZALMASA, Kottaner Ilona kapta a feladatot: hozza el a visegrádi várból. A kényes ügybe párthivét és rokonát, Garai László koronaőrt sem akarta, merte beavatni. Először is kipróbálták: be tudnak-e észrevétlenül jutili az ' őrzőhelyre. Kitűnő lehetőséget kínált erre, hogy a királynői ékszereket a koronakamra előtti szobában tartották. Erzsébet Visegrádra utazott, s megszállt a vár alatti kastélyban. Felküldte udvarhölgyét, hozza le ékszereit a korona előtti szobából, de úgy, hogy még Garai László se vegye észre. A német származású udvarhölgy nem tétovázott. Felnyalábolta az ékszereket, s a ruhája alá rejtette. A hóval borított udvarra érkezvén már éppen fel akart szállni a szánra, amely a kastélyból a hegyoromra felhozta, amikor több magyar főur,. köztük Gárai László is, a várudvarra érkezett. — Kottaner Ilona, mit viszesz? — kérdezte Garai. — A ruháimat — válaszolta visszafojtott remegéssel a királyné bizalmasa. A királyi özvegy megörült a sikeres kísérletnek. Most már nagybátyját, Czillei Ulrikot is bevonta a merész, ámde sikerrel kecsegtető koronalopási terv kidolgozásába. Egy magyar katonalegényre akadtak, aki másodmagával vállalkozott a veszélyes feladatra. A tervet pontosan kidolgozták. Miközben Erzsébet Komárom felé kocsizott, a két katona ágyneműt vitt fel a várba. A patyolat holmi közé fűrészt s lakatot csempésztek. Kottaner Ilona az előszoba kulcsát és a királynő pecsétnyomóját vette magához, a elbújt a vár kápolnájában. A katonák pontosan érkeztek, s felmentek a koronát őrző szobához. Az udvarhölgy a szoba előtt őrködött. Maga írja: mennyire rettegett ezen az éji órán. Végül a katonáknak sikerült kinyitniuk a ládát, magukhoz vették a koronát. Az ajtót ismét lepecsételték és lakattal lezárták. Az özvegy királyné szobájában egy tűzpiros bársonypárna belsejébe rejtették a koronát, majd Kottaner Ilona Komáromba indult vele. Tudta, a várandós királyné aggódva lesi érkezését. ,,A korona és a király egyszerre jöttek meg, a király sietett a koronához” — irta a hű, ám egy kis cselszövésre mindig kész udvarhölgy. KOMÁROMBA ÉRKEZETT a korona és Erzsébet másnap egészséges fiúgyermeket szült, akit Széchy Dénes esztergomi érsek László névre keresztelt. A Habsburg-párti magyar urak nyomban ki is jelentették: vállalják királyuknak. Azt azonban, hogy a törvényes uralkodóvá szenteléshez szükséges istváni korona Erzsébet birtokában van, csak Czillei Ulrik tudta. Háromhónapos volt a csecsemő, amikor elvitték Székesfehérvárra és 1440. május 15-én megkoronázták. A királyné tette le az esküt a kis V. László helyett, Újlaki Miklós vajda lovaggá ütötte, Széchy Dénes érsek pedig felkente és megkoronázta. Az ünnepi esemény után a királyné sietve elhagyta az országot, a koronát Győrön át Ausztriába vitte. Ulászló 1440. május 21-én híveivel bevonult Budára, miután a magyar főurak egy csoportja már királlyá választotta. A koronázás szertartása következett volna, ám ekkor derült ki: István király fejéke eltűnt Visegrádról: a korona vasládáját üresen, feltörve találták. Ulászlót ilyenformán az I. István ereklyetartójáról levett koronával szentelte fel — 1440. julius 17-én — ugyanaz a Széchy érsek, aki két hónappal korábban V. Lászlót is megkoronázta. Erzsébet — V. László nevében — végül kiegyezett I. Ulászlóval, a miután a király, 1444-ben a várnai csatában életét vesztette, a csecsemőkorban megkoronázott gyermek foglalta el helyét. PÉLDÁTLAN DOLGOT tett a magyar koronával a fia érdekében szívósan tevékenykedő, időnként gátlástalanul ügyeskedő özvegy. Bécsbe menekülve udvartartása aligha dúskálhatott a földi javakban, ezért hát a koronát, lehet hogy először saját királynéi koronáját, 1440-ben, majd 1442-ben elzálogósitotta. 1442. julius 7-én kelt az írás, ami kétségtelenül a magyar királyi koronára vonatkozik. Eszerint Frigyes tanúsítja, hogy Erzsébettől átvett ,,egy aranykoronát 53 zafírral, 50 rubinnal, 1 smaragddal és 383 gyönggyel”. A korona Frigyesnél maradt hosszú ideig, még pártfogolnának V. Lászlónak sem adta vissza. A krónikák szerint csak Hunyadi Mátyásnak sikerült visszaszereznie a bécsi udvartól. Benczúr Zsuzsa (Folytatjuk) ,15. OLDAL POFONOK (Folytatás a 12. oldalról) Elszontyolodtam. Otthon elmeséltem apámnak őszintén az egész ügyet. Apámat imádtam, bár őt is pofozós természettel áldotta meg a Teremtő, de az ilyen testi fenyítést nem szerette másra bízni. Helyeselte, hogy nem pofoztattam fel magam saját kérésemre és azt mondta: — Majd kitalálok valamit. És ez a csodálatos apa kinyomozta, hogy Tatay a Ráday utca 49-ben lakik. Ez a ház apám jó barátjának, Józsi bácsinak tulajdona volt, és abban az időben a háziúr nagy és hatalmas embernek számított. Apám elintézte, hogy Józsi bácsi vendégséget csapott, amire meghívta a tanár urat is, aki boldog volt, hogy a háziúrral barátságba keveredhetett. A vidám hangulat kellős közepén apámat bemutatták a tanár urnák, aki amikor meghallott a nevemet, összerázkódott: — ...Van egy hasonló nevű tanítványom. Egy szörnyeteg, megfertőzi a többi gyereket. Ki fogom csapatni minden középiskolából. — Az a fiam — mondta hasonnevű atyám szerényen. Ezután körülzsongták a tanár urat a lányok, a házi ur, a vendégek és kérték, ne csapjon ki, jövőre elvisz egy másik iskolába. így menekültem meg a kicsapástól. Az uj iskolában, a Belvárosi Reálban a matektanárral gyűlt meg a bajom. Számolni ma sem tudok, akkor sem tudtam és az a plusz bétől sírva fakadtam. Egy zord téli napon Priváry, a matektanár megkérdezte tőlem — vesztére —, mit tudok az egy ismeretlennel biró egyenletekről? — Tanár ur...én nem szeretek ismerkedni. Ha ismeretlenek, maradjanak is úgy, ne forszírozzuk a barátságot. A tanár megint öijöngött és innen is eltanácsoltak egy máig is teljesen ismeretlen egyenlet miatt. Azóta sok év telt el, ma sem rajzolok jobban, mint akkor, már régesteien régen kikerültem az úgynevezett életbe, de rengeteg Tatayval találkoztam és nagyon sokszor fordult elő velem, hogy ha akartam, ha nem, választanom kellett a pofon vagy beírás között. Ez még a szerencsés esetek közé tartozott. Ámde. Gyakran fordult elő, hogy az élet azt kérdezte tőlem, mit akarok, pofont vagy pofont? És tűnődésre sem hagyott időt.
