Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-18 / 47. szám
7 OLDAL tXIAHlH MAGYAR HÍRADÓ GONDOLATOK MAO GONDOLATAIRÓL Irta: VAJDA ALBERT Art hiszem, hogy a régi Egyiptomban az utca embere ugyanúgy élt együtt II. Ramszesz misztikus alakjával, mint a ma embere Mao Ce-tunggal. Olyan titokzatossággal vették körül, annyi életnagyságu képét emelték magasra a 850 milliós birodalomban, hogy az ember hajlamos volt arra, hogy valamiféle emberfeletti keleti mágusnak higyje, aki felül áll a lét és nem-lét nagy kérdésein, ahogyan azt boldogult emlékezetű Arany János mondaná. Most, hogy Mao Ce-tung nincs többé, kiderült; hogy minden zászló-lengetés, magasztalás, egekig emelés ellenére Mao is itthagyta ezt az ámyékvilágot. Nem értek a politikához, — régen ott lenne tehát a helyem a világ politikai irányitói között, — de annyit tudok, hogy ha kidől egy diktátor, nyomában akkora légüres tér támad, hogy mindig több trónkövetelő fér el benne. De a legendás Vörös Könyv, amely Mao gondolatait tartalmazza, érzésem szerint megingathatatlan marad, legalábbis egy ideig. Ezzel a pirosfedelű könyvecskével ugyanúgy voltam, mint annakidején, otthoni életem időszakában, Sztálin összegyűjtött műveivel. Meg kellett vennem, mert rámkényszeritették, ez volt minden. Nem olvastam el egyetlen sorát sem, ami végtelenül bölcs előrelátásról tesz tanúságot, mert én már 1945-ben éreztem: felesleges Sztálin gondolataival foglalkozni, mert 1953 után úgyis elfujja a szél őket. Most, hogy Mao Ce-tung elhunyt, elővettem a kis vörös könyvet, amelyet Hong Kongban kaptam, ajándékba, de — bevallom, — bele sem néztem. Kár volt. Itt van például az a két bölcsesség, amit Mao Kina barátairól és ellenségeiről. Az egyik 1939-ből származott és igy hangzik: „Vannak úgynevezett barátok, akiknek ^jkán méz van, szivükben pedig gyilkossági vágy. Ezek az imperialisták. Sztálin a kinai nép felszabadulásának igaz barátja. Semmi sem befolyásolhatja a kinai nép nyiltszivű barátságát Sztálin iránt és őszinte tiszteletünket a Szovjetunió iránt.” Ezt mondta Mao Ce-tung 1939-ben. Huszonhét évvel később, 1966-ban, Kina ellenségeivel kapcsolatban, a következő bölcsességet nyilatkoztatta ki: ,,A Szovjetunió revizionista vezető klikkje és a többi renegátokból álló vezető réteg szemétdomb, mig az albán kommunista párt hatalmas hegyként emelkedik az ég felé. A többiek rabszolgák és az imperialisták szövetségesei.” Két nyilatkozat, — amely világosan mutatja az idők változását. A Vörös Könyvben megtaláljuk annak magyarázatát is, hogy a világ fiataljai miért kacérkodnak a maoizmussal. Mao Ce-tung 1958-ban, az oktatás kérdéseivel kapcsolatban ezeket mondta: ,,A penicilint, állítólag, egy tisztitós találta fel. Franklin Bei\jámin fedezte fel az elektromosságot, pedig Újságkihordóként kezdte. Milyen iskolázottság volt Jézusnak? Azok, akik kevesebbet tanulnak, mindig legyőzik azokat, akik többet tanultak.” Nos? Csodálom, hogy minden iskolaköteles nem lett még tagja a maoista mozgalmaknak. Ha Mao megélte volna saját halálát, biztosan alaposan lehordta volna a gyász-hét és a temetés szervezőit. Mert 1958-ban, a halállal, mint olyannal kapcsolatban, ezeket a gondolatokat vetette papírra: „Javasolom, hogy ha valaki betöltötte 50. életévét, hívjunk össze mindenkit és ünnepeljünk, mert elkerülhetetlen, hogy az ember meghaljon, ez a természet rendje.” Mao 82 éves korában halt meg és utódai teljes gyászt rendeltek el, nem pedig ünnepi összejövetelt. A politikus Mao mellett lassan elhalványult a költő Mao képe. Utolsó versét 1975-ben irta, méghozzá Csu-En-ltyhoz, a januárban elhunyt miniszterelnökhöz. A vers, szabad magyar fordításomban, igy hangzik: „Ragaszkodó szülők, akik oly sok áldozatot hoztak a nemzetért (Sohasem féltünk a megdönthetetlen sorstól.) Most, hogy országunk vörös lett (Ki lesz az őre?) Feladatunk befejezetlen, talán még ezer évig is eltart.) A küzdelem fáraszt és hajunk őszbe vegyül már, (Te meg én, öreg barátok, nézhetjük csak tétlenül, hogy erőfeszítéseink semmivé válnak?’ Ki lát a jövőbe? Ki tudja, hogy száz év múlva nem adják-e ki Mao Ce-tung összegyűjtött veseit, vaskos kötetben...kék, vagy hangyaszürke kötésben? A politikában és a költészetben minden lehetséges. 200 ÉV LEGNAGYOBB MAGYARJAI (Folytatás a 6. oldalról) 25.) KOESTLER ARTHUR (1905-), köziró, esszéista, akit Kármán Theodore-ral együtt kora legnagyobb száz embere kőzés sorolnak. ••• Amint előbb jeleztem, minden ilyen névsor az összeállító magánvéleményét fejezi ki. A rendelkezésemre álló sokszáz név között nagyon sok van, amelyik teljes joggal az első 25 közé volna iktatható. Ez örvendetes tény, ami azt a régi meggyőződésemet igazolja, hogy nincs még egy kis nemzet a világon, amely az emberiség egyetemes kultúrájához annyi nagy emberrel járult volna, mint a magyar. Ha lesznek hasonló összehasonlítások a jövőben, azok természetesen különbözni fognak a fenti névsortól. De ha az összeállítás nem lesz célzatos, különleges célokat szolgáló, mindegyiknek meglesz a maga külön értéke. TÖRTÉNETEK HIRES EMBEREKRŐL Mark Twain, a világhírű iró szeretett horgászni. Egyszer egy hegyi tó partján épp kivetette a horgot, mikor odalépett hozzá egy ismeretlen férfi és megkérdezte, van-e kapás? — Még csak most érkeztem — felelte az iró —, de tegnap ugyanezen a helyen 15 pisztrángot fogtam. — Sajnos, akkor meg kell bírságolnom. Ugye, nem tudja, ki vagyok? Én vagyok az erdészeti felügyelő. — Örvendek — felelte az iró nevetve —, megbírságolni nem fog tudni engem. Ugye, maga sem tudja, ki vagyok? Én vagyok a legnagyobb hazudozó ebben a megyében. ••• Petőfi Sándort még Pápáról ismerte Kolmár József tanár, akivel együtt diákoskodott. Kolmár később Pozsonyba került, ahol mint félig végzett pápai diák az Országgyűlési Tudósításoknál nyert alkalmazást olyképpen, hogy egy sűrűn teleirt ívért huszonöt váltógarast kapott. Egy napon találkozott Petőfivel, aki nagy nélkülözések közepette barangolt Pozsony utcáin. Kolmár biztatására Petőfi is beállt az Országgyűlési Tudósításokhoz naplóirónak és Kolmárral együtt körmölgettek reggeltől napestig. A két szegény exdiák egy szobában lakott és megosztották egymás közt a nyomorúságot. A ház előtt egy magas nyárfa állt, melyet nagyon megszerete. Petőfi, s költői hévvel merengett el rajta. Ez a hév átragadt Kolmárra is, aki verset akart róla Írni. Azonban csak a következő két sorig vitte: I Dunaparton magas nyárfa, I Magában áll, mint egy árva... Kolmár a verset abbahagyta. Másnap meglátta Petőfi a félbehagyott verset: — Minek itt csúfságnak — mondta Kolmárnak —, legalább legyen egy strófa. És a két sor alá ezt irta: IÉgbe mered szép sudara, Rászáll az Isten madara! SZÜRETKOR Nincs szőlőm, egy tőke se. Olykor hiányzik a pince hűvöse, az óbor a korsóból s hozzákeverve kortynyi must. Vagy mégse hiányzik, csak valami más helyett nézném a szőlőlevelet, amint a rázgálic csöppje fölszárad r^jta, a kacsot, ahogy ipszilonjával megkapaszkodott, s ősszel kolomppal, tarka ronggyal űzném a seregélyeket, egy más szüret helyett remélve jó szüretet, hol fürttel telt a puttony, s borgrácsban fő a birka? Lehet. Győré Imre EMBEREK ÉS ESETEK SZIVEMBE VÉSETT LECKE Tizenöt éves koromig szülőfalum dajkált, védő karjait egy életen át éreztem. Vonzása visszavisz, csak úgy, felkap és visz; dombos útjaira, amikor csík akarja. — Vagy én akarom? Anyám is itt született. Tolna-Tamásiban, az anyatej melegéből az ő szeretete teljesedett életté, sóvá, kenyérré bennem... Ha rabságba fogna ..ezeregyéjszakája", szép gyermekségem színes üveggömbjeive! újra átélném az évek csodáit — életre mentenének a mesék. Amikor a városból visszasírtam, anyám egyszer mondta: szegényebb lettél a falunk nélkül, de az is tenélküled. Már értem az okos beszédet. Mind boldog ember, akinek születése helye hamuban maradt (Folytatás a 9. oldalon) I
