Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-14 / 42. szám
magyar híradó TALÁLKOZTAM KELTÁKKAL Irta: KUTAS! KOVÁCS LAJOS Kisgimnazista koromban jártam először a veszprémi múzeumban. Nevezetes muzeum volt — az ma is. Megalapítása Laczkó Dezső, neves piarista geológus nevéhez fűződik, aki részt vett a Décsy-féle kaukázusi expedícióban, majd amikor Veszprémbe került tanárnak, a Bakonyban folytatta kutatásait. Egyedülálló felfedezése a „bakonyi ős-teknős”, melyet egyik elhagyott kőbányából ásott ki; egyetlen ilyen lelet a világon. Kutatásaiban szerencsés kezű társa volt Rhé Gyula, nyugalmazott vasúti tiszt, amatőr régész. Nevükhöz fűződik a páratlan szépségű római mozaik feltárása Baláca-pusztán. Ismertem őket. Laczkó tanár urnák ministráltam elsős-másodikos koromban. Később szobor-alakban láttam viszont a muzeum előtt. Most is ott áll, kezében egy ásvány és a geológuskalapács úgy, ahogy Meggyesi Ferenc, a nagy szobrász kőbe véste. Rhé Gyulának nincs szobra. Emlékezetem igy is őrzi: pirospozsgás, mosolygós öregur volt. Nyilván tanáraim buzgalma és a Laczkó iránti tisztelet vitt a múzeumban. Fogékony gyerekszemmel csodálkoztam rá a múlt kincsire s alakult ki bennem a múlt tisztelete és csodálata. A veszprémi múzeumban találkoztam először a „kelta” szóval. Kelta koponyák vigyorogtak, kelta vasszerszámok, fegyverek, kerámiák, ékszerek, használati tárgyak, urnák sorakoztak a vitrinekben. Időszámításunk előtt ötszáz évvel kelta törzsek vették birtokba a Kárpát-medencét, a „vas fiai” — ahogy László Gyula nevezi őket a „Vértesszőlőstől Pusztaszerig” című fontos és kitűnő könyvében. Különösebben nem érdekeltek a kelták, idők folyamán mégis elég sokat megtudtam róluk. Ennek a népnek jelentős a szerepe az ókori európai történelemben. Buda első telepesei, a Gellérthegy alatt az evariszkusz nevű kelta törzsből kerültek ki. Amikor az ötvenes évek elején történelmi regényt akartam imi Pannóniáról (el is készültem néhány fejezettel), részletesebben foglalkoztam a keltákkal. Ezt a népet is besoroltam a történelem során elmerült népek közé, a hunokhoz, az avarokhoz, a dákokhoz, a Magna Hungáriában maradt magyarokhoz hasonlóan. A népek azonban nem tűnnek el nyomtalanul. Brazíliában a tengerparti tupi indiánok elvegyülve, összekeveredve ma is jelen vannak a brazil etnikumban. S a kelták is megmaradtak. Sokhelyütt elvegyülve és felolvadva, nyelvüket is feledve. Másutt népi tudatukat és nyelvüket megőrizve. Franciaországban a normandok, Angliában a walesiek és a skótok, Írországban az írek — kelták. Normandiában, Walesben és Írországban még a nyelv is él, Skóciában csak a népi tudat. Írország hosszú harca Anglia elnyomó törekvésével szemben, a skótok és a walesiek önkormányzati mozgalma, a kelta nyelvek őrzése és tudatos művelése, mind a népi tudat erős gyökerei! így hát, nincsen semmi különös benne, ha Nyugat-Európában keltákkal találkozhat az ember. Egyik londoni galériában vemiszázson vettem részt. Ahogy ez már lenni szokott, pohárral a kézben csevegős csoportok alakultak ki. A véletlen egy jónevű művészeti kritikussal hozott össze. A beszélgetés során megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok? — Magyar származású brazil állampolgár — mondtam. — A háború után emigráltam Braziliába. — Én is emigráns vagyok — jelentette ki. Jobban akkor se lepődtem volna meg, ha azt mondja, Marslakó. — Honnan? — Skóciából! — válaszolta magától értetődően. Éppen úgy, mint a londoni egyetem egyik skót tanára, aki azt is hozzá tette, hogy a skótok nem angolszászok, hanem kelták. A minap filmeket vittem előhivatni megszokott üzletembe Mill-Hillben. Mindig beszédbe elegyedek a rokonszenves, mosolygós tulajdonossal, aki nagy jószándékkal még a nevemet is megtanulta: Misztei Kivaksz. Sok mindenről szó esett már köztünk, de csak most tudtam meg, hogy ő sem angol, hanem — walesi. — Akkor Ön kelta! — mondtam. — Igen, természetesen — erősítette meg. Elmondta, közlékenyen, hányféle kelta törzsi nyelvet beszélnek ma is Walesben. Lelkesen és öntudatosan, mint egy olyan nép fia, aki tudatában van: népe mit adott az európai művelődésnek. Viszonzásul én arról beszéltem, hogy a Kárpát-medencében is kelták telepedtek meg az ötödik században, s amikor néhány évvel ezelőtt Svájcban éltem, Chardonne-ban a református lelkész, aki egy szót sem tudott semmiféle kelta nyelven, büszkén jelentette ki, hogy — kelta leszármazott. Amikor hazafelé ballagtam, az ötlött föl bennem, a veszprémi muzeum kelta koponyái vidáman vigyoroghattak. Népek nem tűnnek el nyomtalanul, legfeljebb más nép álarcát viselve élnek tovább! (London) Húsz kulcs (Folytatás a 9. oldalról) tárgyakat sohasem véletlenül veszítenek el. Vagy a tárgy menekül, vagy az ember menekül a tárgytól. Tanulságos végigkutatni az elveszítéshez vezető folyamatot. Hogyan történt, miért? Az iró megtalálja a kulcs-csomót és elindul, hogy felkutassa az okot: miért menekültek el a kulcsok ettől az embertől, vagy pedig miért menekült el az ember a kulcsoktól? Rátalál a lakásokra: a müncheni Schwanthaler- Strasseban lévő nagy kulcskészitő és lakatosüzemben könnyűszerrel megállapítják, hogy melyik bérház kulcsai ezek s akkor az iró elindul és megismerkedik ennek az embernek az életével. Találkozik a családjával, felderíti a gondokat, a lappangó konfliktusokat, azután felkutatja a barátnőt, az irodát, a munkahelyet, átvizsgálja a bank-kazetta tartalmát és arra az eredményre jut, hogy jóllehet ennek az embernek az élete teli van megoldatlan kérdéssel, súlyosnak látszó konfliktussal, ő, a kívülálló, aránylag könnyen utbaigazit, tanácsol, egyszóval megoldja azt, ami reménytelennek látszik. Nagyon büszke a teljesítményére. Legutoljára kerül szemtől-szembe a kulcs elveszítőjével. A tudomására akaija hozni, hogy minden rendbeszedett. Meg akaija magyarázni neki, hogy nem véletlenül veszhette el a kulcsait, ösztönös és öntudatlan menekülésvágy eredményeképpen szakadt el életének ezektől fontos tárgyaitól, a kulcsoktól, de most már nincs ok lekeseredésre — amit ő reménytelennek látott és amiről ő úgy érezte, hogy teljes kátyuba-jutás, abból viszonylag egyszerűen ki lehet lábolni. A kulcsokat elvesztő ember hideg közönnyel hallgatja. S aztán röviden közi' vele feleslegesen fáradt erőfeszítéseivel — ma reggeltől kezdve valamennyi zárat kicseréltetett, a lakásokon, a széfeken, az autóján — egyetlen egy „megfejtett“ kulcs sem ér már semmit. Ez azért lehetne figyelemreméltó regény, mert nemcsak az irodalom, de a művészet minden ága, válfaja, műfaja — ha igazi — ezzel kínlódik, ezzel vajúdik az emberiség története óta: meglelni a zárakat és a kulcsokat ezekhez a zárakhoz és a zárak felnyitásával eljutni a megoldáshoz. S amikor a nagy erőfeszítést irodalomban és művészetben már-már siker koronázza, akkor bekövetkezik a tragikus fordulat: a zárakat rejtélyes módon mind kicserélték, egyetlen kulcs semnyit már egyetlen zárat, a rejtély felderithetetlen és a dilemma megoldhatatlan. Lehet kezdeni élőiről az egészet. Ez az irodalom, a művészet „elátkozottsága“, vagy ez az ládása, amely mindig újabb és újabb kutatásra, vajúdásra, erőfeszítésekre kényszeríti: megválaszolhatatlan kérdés. Az idők kezdete óta mintha igy keresnék egymást elveszített kulcsok és nyithatatlan zárak, s amikor ígéretes közeibe kerül a boldogító megoldás, akkor újra rá kell eszmélni arra, hogy egyetlen kulcs sem nyit már egyetlen zárat sem. A kulcs-csomó pedig még mindig ott hever a Theresien-Strasse sarkán lévő szürke fémszekrényen. Hol eső veri, hol a nap tűz rá, lassan rozsdásodik, egy napon talán eltűnik onnan, valószínű, hogy a szemetes sepri a lapátjára és dobja a kocsijára. Az ember nem tud szabadulni az érzéstől, hogy a kulcs-csomó tulajdonosának felderítésével segíteni lehetett volna valakin, valamin, de azután lemondóan legyint. Eggyel több megiratlan regény, eggyel több megoldatlan sors. 13. OLDAL Ez aztán vásárffa! Milyen szép nagy ez a tó, megveszem, ha eladó! Meg a nádast, meg a hegyet, meg az esőt, meg a szelet, szélben úszó falevelet, fecskét, rigót, vadludakat, megveszem a napsugarat és a Göncöl-szekerét, rudját s a négy kerekét! De ha megveszed a tavat, esőt, szelet, madarakat, szállni indult falevelet, meg az erdőt, meg a hegyet, ha talán az egész eget, ha eladják, ha megveszed, hová viszed, hová teszed? Hova tenném máshova, ahol voltak, csak oda! A tavat a medrébe, Göncölt vissza az égre, hegy csúcsát az ég ajjára, a nádast a tó partjára, falevelet őszi szélnek, ahol vannak, csak ott szépek — Es azután az egészet ajándékba adnám néktek! Zelk Zoltán Kutasi Kovács Lajos
