Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-08 / 28. szám
8. OLDAL"' MAGYAR HÍRADÓ PICKET LINE Irta: MÁRER GYÖRGY A házimunkások (házmesterek, vicék, kapusok, felvonó kezelők) sztrájkjából érdekes tanulságokat vonhatunk le. A sztrájk kb. két hétig tartott, ennyi ideig sétáltak fel és alá a bérházak előtt az un. „picketelők”, feliratos táblákkal hiwa fel a járókelők figyelmét sétájuk inditóokaira. Amerikának vannak Írott törvényei, amelyek előírnak, vagy megtiltanak dolgokat, de szinte egyetlen egy sincs ezek között, amelyet olyan szigorúan megtartanának, mint azt az íratlan törvényt, M“rer György hogy a „picket line”-t átlépni tilos. Ezt a helyzetet az példázza legjobban, amit éppen a házimunkások sztrájkjánál is tapasztaltunk. A szemeteseknek, mint általában a hatósági alkalmazottaknak, tilos sztrájkolniuk. A törvény tiltja. A szóbanforgó sztrájk alatt azonban a rendes városi „egészségügyi (sanitary) munkások nem hordták el a házakból az egészségrontó szemetet, nehogy átlépjék a házimunkások picket line-ját. És ezzel gyakorlatilag ők is sztrájkba léptek, ami számukra tiltva van. Vagyis az Írott törvényt megszegték, nehogy meg kelljen szegniük az Íratlan törvényt. Nem is beszélve arról, hogy a házimunkások, amikor megkövetelték a szemetesektől és másoktól, hogy tartsák tiszteletben a munkásszolidaritást, szintén megszegtek egy Íratlan törvényt: az emberiség törvényét. Ismerek több esetet, amikor öreg, beteg lakók telefonáltak a fűszereshez, hogy szokás szerint küldjön fel a kifutófiuval tejet, kenyeret és más létfontosságú dolgokat, a fiú a liften nem mehetett fel, mert a picketelők nem engedték. Még felsorolhatnánk sok hasonló sérelmet, de példának ennyi is elég annak megvilágítására, hogy néhány ezer munkás jogainak és érdekeinek védelme hogyan sértette meg 8 millió polgár jogait és érdekeit. Hogy tette ki a házimunkások szakszervezete az egész metropolist a felhalmozódott szemét révén a tífusz, kolera és mit tudom még milyen járványok veszedelmének, csak azért, hogy a keblébe tartozó szuperek, handymanek és a többiek fizetésének emelését ezzel a fenyegetéssel a háziuraktól az infláció mértékét meghaladó százalékban kipréselje. Hogy ezt az emelést végül is majd nem a háziúrnak, hanem a lakóknak kell megtéríteniük, köztük olyan százezreknek, akiknek senki sem emeli a jövedelmét, akik közül igen sokan nyugdíj filléreikre vannak utalva, ezzel a szakszervezetek éppoly kevéssé törődnek, mint a háziurak. Az Union hatalom éppolyan, mint egykor — és részben még ma is — azolajmágnások, acélbárók, vasutkirályok és társaik voltak, akik ellen annak idején a szakszervezetek alakultak. Senki ne értse félre: én nem a munkások tisztességes, becsülettel megdolgozott javadalmazása ellen beszélek. Azt tartom, amit annak idején a szocialisták jelszóként hirdettek: „A munkás méltó a maga bérére!” Amerikáról nagyjából elmondhatjuk, hogy a „kékgalléros” munkás ma már nem proletár, hanem középosztály, akinek jóléte és anyagi lehetősége nem marad el a „fehérgalléros” munkásoké mögött, sőt, sokszor felül is múlja azt. És ez elsősorban a szakszervezetek érdeme. De hatalmat gyakorolni más szabad polgárok rovására akkor sem erkölcsös dolog, ha nem nagykapitalisták mivelik, hanem a saját Cadillacjükkel száguldó munkásfejedelmek, akik ma már komoly politikai hatalmat gyakorolnak az országban, döntően beleszólnak az elnökválasztásba, akiknek szenátorok, képviselők, kormányzók keresik kegyeit, s a törvényhozás előre kikéri véleményeiket (majd azt mondtam, beleegyezésüket), szóval, akik fontos, igen fontos személyek Amerikában. S ha gondosan őrködnek is azon, hogy közönséges halandók ne lépjék át a sztrájkoló munkások picket line-ját, nekem úgy rémlik, hogy ők maguk már régen átlépték a közérdek és a mindenkit megillető szabadságjog demarkációs vonalát. CSALÁDI SAROK A MEDICAID ÉS AZ ÖREGEK A székhezkötött nyomorékok élete szinte elképesztően nehéz, annak ellenére, hogy különféle ügynökségek istápolják őket. Talán éppen ez a baj, mert igen sok esetben a krónikus betegségekben szenvedőket nemhogy segítenék, hanem még betegebbé teszik. A legrégibb ilyen segitő szolgálatot ellátó ügynökség, a Community Service Society, az elmúlt hetekben telefonhívást kapott az egyik betegtől, aki elpanaszolta, hogy az állandóan visszatérő havi medicaid hivatalos elintézéseibe, igazolásokba — hogy segélyt kapjon — már belebetegedett. „Olyan beteggé tettek, hogy majdnem meghaltam. A vérnyomásom 200-ra emelkedett. Amikor a Medicaid kártyát a képükbe vágtam, rögtön jobban éreztem magam.” Az ügynökség egyik tisztviselője megkérdezte, hogy hol gyógy kezelteti magát? „Sehol. Inkább meghalok, semmint visszamenjek az irodájukba és ott várakozzam egész nap, s mikor sorrakerülök semmibe se vesznek.” Maguk a szociális dolgozók is elégedetlenek a Medicaiddel. Ahelyett, hogy segítenék a rászorulókat, megnehezeitik helyzetüket, gorombák, s szinte lehetetlen együttműködni velük. Olyan mereven ragaszkodnak a paragrafusokhoz, hogy az már nevetséges, s a kitöltendő papírok száma, mely a Medicaid kezdetekor csak két oldal terjedelmű volt, ma tiz oldalra növekedett, s szolgáltatásukért egy sereg nehézséget kell a szerencsétlen betegnek leküzdenie. Ha a szociális dolgozók is panaszkodnak a Medicaidre, mit szóljanak akkor azok a tolószékhez kötött betegek, akiknek biztosítása kimerült, akik már felélték spórolt pénzüket, s senki másra nem támaszkodhatnak, csak a Medicaidre: A Medicaidre csak azok tarthatnak igényt, akiknek jövedelme, nyugdija nem haladja meg a havi 225 dollárt s évi bevételük 1850 dollár alatt van, ami azt jelenti egy krónikus betegség esetében, hogy az illető a nyomor szélére jutott. A Community Service elmondja a következő esetet: A beteg egy 75 éves asszony volt, aki forgócsont törést szenvedett, s utána a mellét is le kellett operálni. A műtét után a beteg kitöltött egy Medicaid betegszolgáltatási űrlapot, mert szüksége volt valakire maga mellé. A havi 260 dollár social security segélyből 180 dollárt fizetett a házbérre és más szolgáltatásokra. A maradék 80 dollárból kellett fizetnie a beteggondozót, akit mellé adtak. Egy másik nehézség: A betegnek minden hónapban el kell mennie a körzeti Medicaid irodába, hogy az orvosi számlákat bemutassa, s a segélyt (Folytatás a 9. oldalon) AZ ESEMÉNYEK NYOMÁN A CAPITOL HILL NYUGTALAN MADARAI A Wayne Hays—Elizabeth Ray ügy alkalmat adott arra, hogy összehasonlítsák a régi Capitol Hill-i világot a maival, amely a régihez viszonyítva elég mozgalmas. Hogy a férfiuralta Capitol Hillen most nagyobb az aktivitás, mint valamikor volt, az nem kétséges, hiszen leszámítva a ma oly divatos „kötetlen szerelmi életet”, az amerikai férfiak machoisták. Ám egy régi veterán azt állítja, hogy ott, a Capitol Hillen nemcsak a „madarak” röpködését kell figyelniük az állami tisztviselőknek, hanem hosszú munkás napok láncolata hozza meg számukra az áhított előléptetést, vagy azt, hogy még egy terminusra a hivatalukban maradhassanak. Ez a túlfeszített munkatempó aztán kevés időt hagy a szerelemre, s ha néha a fölös energiát igyekeznek gazdaságosan kihasználni a szerelmi viszonyaiban, azon se lehet csodálkozni. Az egyhangúságot senki se kedveli. A fiatalabb generációnál a „nyíltság”, a szerelem palástolatlansága nem olyan „big deal”. Valamikor a régi jó világban több idő maradt mindenre, igy a játszadozásra is. A mai munkatempó ellenére is kirúgnak néha a hámból. Nyilt titok, hogy a közeli Skyline Innben van egy állandó találkozási hely csoportos szeretkezés számára. Az együttes négy vagy több hölgyből, egy képviselőből, egy pártonkivüliből és két belső férfi (Folytatás a 9. oldalon) HS-Z-E-M-L-eH NEW YORK — Az utóbbi évtizedben vált különösen divatossá a „Harmadik Világ” elnevezés. Valóban van valami közös az e kategóriába tartozó, lassanként több mint 100 ország helyzetében: valamennyien többet akarnak, vagy egyenesen követelnek a világ gazdagságából. Van is okuk erre: többségükben szegények. Ez a közös pont: talán mindennél fontosabb, adja meg az alapot ahhoz a politikai egységhez, mely például megmutatkozik az ENSZ konferenciáin is. A Harmadik Világ országainak vezetői általában azt hangsúlyozzák, hogy ők kizsákmányoltak az iparilag fejlett országok által, többek között olyan formában is ki vannak szolgáltatva a fejlett országoknak, hogy azok szabják meg a nyersanyagárakat, ezeket az árakat állandóan változtatják, miközben a Harmadik Világ nyersanyagban gazdag országai szinte kizárólag nyersanyag-exportjuktól függnek. A VILÁG LAKOSSÁGÁNAK 70 SZÁZALÉKA A Harmadik Világ országaiban lakik a világ összlakosságának hetven százaléka. Mivel a lakosság száma ezekben az országokban gyorsabban nő, mint az iparilag fejlett országokban, gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy a világ lakosságának háromnegyed része a Harmadik Világ országaiban lakik. Ugyanakkor ezek az országok a világ országainak összbevételéből csupán 30 százalékot kapnak. Az aránytalanság túlságosan nagy. E közös jegy mellett azonban látnunk kell, hogy nagy különbségek is vannak a harmadik Világ egyes országai között. India és az afrikai országok, Kina és Chile, Indonézia és Kuba sokmindenben különböznek egymástól.
