Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-20 / 21. szám
MAGYAR HÍRADÓ 18. OLDAL ROSSZALLÓ UTÓSZÓ Irta: SIMA FERENC Természetesen a hollywoodi Oscar- dij kiosztásra gondolok, amit alapitói minden valószínűség szerint a tiszta művészet elismerésére terveztek. 1927 óta számtalan örökéletű film, zseniális szinész, rendező, operatőr nyerte el ezt a kitüntetést, ami a filmszakma legmagasabb rendjele. Az utóbbi évek során azonban az egykor nívós és méltóságteljes díjkiosztó ünnepség egyre kommerciálisabbá, érdektelenebbé és ízléstelenebbé vált. De olyan sivár produkciót talán még egyszer sem láttunk, mint a közelmúltban, amikr az amerikai televizós hálózat az 1976-os dijak kiosztását közvetítette, a tavalyi produkciókért. Az még nagyjából rendjénvaló lenne, hogy a múlt év legjobb filmjének a ..One flew over the cuckoo’s nest”-et ítélték. Ez ugyanis valóban érdekes film, bár jellemző, hogy az eredeti regény Írója, Ken Kesey perelni szándékozik a filmszakmát, amiért nevét a díjkiosztáson teljesen elhallgatták és különben is megváltoztatták könyve értelmét. Ennek ellenére elfogadhatjuk, hogy az elmegyógyintézetek életéről szóló film egyike a múlt év jelentősebb alkotásainak. Ez egyúttal lesújtó bírálat is a filmtermés egészéről. Hol vannak azok az idők — kérdezzük —, amikor az Oscar-dijat egy Óznak, egy Zsivágónak egy West Side Story-nak, egy Nürnbergi pernek vagy egy Bolondok hajójának Ítélték oda? Ezek ugyanis valóban klasszikus alkotások voltak, mig a Kakukfészek egy ügyesen megcsinált film, amire néhány év múlva már alig fog valaki emlékezni. Ami igazán felháborító volt, az maga a díjkiosztó ünnepség. Forgó, csillogó-villogó, automatikusan zenélő csingilingik tobzódásában elveszett a művészet minden megnyivánulása. Ostoba bohócoknak álcázott ügyes színészek nagy hűhóval jelentették be a „sztár”, aki majd bejelenti azt a hivatalos személyt, aki majd bejelenti: melyik művész érdemelte ki a dijat. Közben fülsértő lármával danáztak értéktelen dallamokat és tehetségtelen görlöcskék lépegettek ide-oda, táncművészeinek nevezve ezt a bukdácsolást. A kultúrát gondosan száműzték az egész eset műsorából, mintegy jelképezve, hogy a filmszakma egyre inkább az üresen grandiózus technika felé fordul el, ahol komolyan mérlegelik, ne adjanak-e kiváló teljesítményért dijat a mesterségesen épített cápának, mely legfeljebb annyiban különbözik gyerekkorunk barlanvasuti sárkányától, hogy annak méretben százszorosa. Kissé bővebben érdemes foglalkozni a rendkívüli, hogy úgy mondjam, történelmi díjjal, amit ezúttal a némafilm-idők egyik legjelentősebb sztáija, Mary Pickford kapott. A 86 éves művésznőt egy rövidfilmen mutatták be otthonában. A kisfilm vitát kevert és egy ifjú ujságiró a vita során azzal vádolta a produkció helytelenitőit, hogy undorodnak és szégyenkezve fordulnak el az öregségtől. Mivel én is a helytelenitők sorába tartozom, hadd mondjam el: Mary Pickford ünneplése egyike lehetett volna a műsor legkimagaslóbb pillanatainak, ha valóban a megöregedett egykori művésznőt mutatják be, még akkor is, ha ő már időközben megcsunyult és szenilissé vált. Azonban a kisfilmen látott Mary Pickford rikító (nem szőke) sárga parókát hordott, akinosan kivasalt arcra hatalmas, duzzadó, érzéki szájat festettek és a hosszú, vörösre lakkozott körmökkel mintha azt akarták volna szuggerálni, hogy Mary még mindig az az ágyba-kivánnivaló érzéki vamp, mint akit hajdan alakított. Az egykori nagy művésznőből igy az antikultura moguljai kikenceficézett muniát „varázsoltak”, amivel csak kihangsúlyozták a már összefüggő beszédre is képtelen szenilitást, mely igy az ő sajátságuknak is bizonyult. Szánalmas volt. Mint ahogy szánalmas volt az egész est, ahol egy mű-Hollywood műszakemberei műkitüntetéssel díszítették a többnyire mű-műveket. Az egész Oscar-dij kiosztás azt bizonyította, hogy korunk legidőszerűbb és legsokoldalúbb művészete valahol veszélyesen félrecsuszott. Ha egyáltalán volt az egész parádéban emberi pillanat, úgy az a legjobb filmszinésznőnek adott dij kiosztásánál történt. A „Kakukkfészek” ápolónőjét alakitó Louise Fletcher (aki a szerepet egyébként úgy kapta meg, hogy azt több sztár előzőleg visszautasította, mert nem volt hajlandó ellenszenves szerepet vállalni) nem sztárként, hanem színésznőként viselkedett és a színpadról jelbeszéddel mondott köszönetét, hogy azt süket szülei megértsék. Fletcher volt az egyetlen, aki arra emlékeztetett, hogy a szépség nem okvetlenül tévesztendő össze a „csicsával”. It wasn’t a nice evening, was it? MAJD Beszöknek majd az esti illatok, cs a kert sárga, zöld és rózsaszín lesz; és az égre lüktető csillagot a tavasszal párzó bak szarva hímez. Meghallod majd, hogy lélegzik a föld, s issza a vizet, szondásán, zihálva; reggel feketerigó szava költ, s puha pihékkel rebben föl a pára. Délben nagy fényben áztatod magad, s a ráncok halvány álcája alatt kitetszik arcod régi tisztasága; és belepi múlt téli bánatod beporzóit, fényes bibékről leszállva záporával a cseresznye virága. Garai Gábor MOSOLY Egy mama panaszkodik barátnőjének: — Borzasztó, a lányomat elcsábították. — És mit csinálsz most? — Kutatom az apát. — És még nincs meg? — Három már megvan. • Egy svájci elutazik Alaszkába. Az idegenvezető, aki a legjobb szállodába kiséri, büszkélkedik a sűrű pelyhekben hulló hóval: — Látott már ennyi havat? — Ez magának sok hó — legyint a svájci —, ha nálunk esni kezd, utána mindig lapáttal kell a havat lehordani a magasföldszintes házamról, mert csak a háztető látszik. Odaérnek egy kis földszintes házhoz, s a vezető Shn* Fenne mondja, hogy ez a szálloda. — Mit — mondja felháborodva a svájci —, magának ez szálloda? Egy ilyen vacak kis viskóban nem szállók meg. — Kérem, ez nem vacak kis viskó, ez a Grand Hotel tizenhatodik emelete. • Kovács már évek óta jár egy házasságközvetítő nyakára, de eddig még minden partit visszautasított. Vagy a hozomány volt kevés, vagy a lány volt öreg, valami hibát mindig talált. Végre egy remek partit ajánl neki a közvetítő, nagy hozomány, csinos, fiatal lány, jó család. Kovács megnézi a lányt, és másnap bejelenti, hogy ez sem kell neki. — De hát miért nem — kérdezi dühösen a közvetítő. — Azért, mert vörös a haja. Én pedig nem akarom, hogy vörös hajú gyerekeim legyenek. • Egy vendég beül az étterembe, és megebédel.Ebéd után odahivatja a vezetőt, és azt mondja neki: — Uram, magának rémes pincérei vannak. — Igazán — feleleli a vezető boldogan —, ennek nagyon örvendek. — Miért örvend ennek? Hogy végre akad egy vendég, aki nem az ételekre panaszkodik. ÉDES ANYANYELVŰNK VOLTAK „RABONBÁNOK”? Egy diák — Jókainak Bálványosvár című regényét olvasva — azt kérdezte tőlem, hogy miért nem hall a (székely) robonbáni méltóságról is, mint ahogyan mondjuk a (horvát) báni rangról. Jókaiból ezt a mondatot idézte nekem: „ott állt hadirendben a székely lovasság, akiket az öreg rabonbán...vezetett”. Nos, a mai vészéit nyelvből már egészen kihullt ez a szó, de a század elején és a múlt század végén emlegettek még egy-egy székely mágnást, mint a rabonbánok leszármazottját. Pedig a rabonbán szó múltját nyomozva, csak 1790 tájáig mehetünk vissza. Két előkelő székely család évszázados pőrében akkor bukkant föl másolatban egy állítólagos régi latin okirat, a Csíki székely krónika, mely az egyik pörös fél igazát „bizonyította”: ebben olvasható legkorábban a rabonbán terminus. Csakhogy az eredeti kézirat soha nem került elő, s történészeink java a XIX. század első évtizedeiig kételkedett is az „okmány” hitelességében. Később, a romantikus őskeresés virágkorában aztán megnőtt a hívők köre, s a tudományos műveken kívül a székelység múltjáról szóló szépirodalmi alkotások is beszéltek rabonbánokról. Hanem a Bálványosvár megjelente (1883) táján már ebben az ügyben is erősebb volt a tudományos kritika, a századforduló után pedig kétségtelenül megcáfolták a krónika hitelességét. (A méltóságnevet a hamisítók a magyarral valaha szintén rokonitott zsidó nyelv rabbi szavából meg a történelmünkben valóban fontos bán névből eszkábálbátták össze.) Rabonbánokról tehát, akik — Könyves Kálmán királynak a boszorkányokról mondott szavával — nincsenek (nem is voltak), szó se essék! Hacsak azért nem, hogy olvasóink okuljanak belőle. Dr. Tompa József
