Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-20 / 21. szám
I 10. OLDAL MAOYAK HÍRADÓ LONDONI LEVÉL Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Állok, föltartott kézzel — pontosan úgy, ahogy a Kojak-filmeken látom a tv-ben és várom, vagy tűröm, hogy éber és fürge kezek végigtapogassanak, nem rejtek-e magamnál pokolgépet, bombát, nincs-e a hónom alatt vagy a derekamon bőrtokban revolver, nem viselek-e tőrt, jagánt. Még csak zsebkésem sincs, pedig gyeremkkoromban azt hallottam, nem igazi magyar ember az, akinek nincs saját penicilusa, mint Krúdy Gyulának volt, aki azzal vágta föl a KutaIj Korács paprikás szalonnát s azzal operálta Lajos le a velőscsontról a mócsingot. Egyetlen fegyverszerű eszköz a zsebemben a pipaszurkálóm, de ezzel aligha tudnék egy Jumbót eltéríteni, annál is inkább, mert nem is Jumbón vagyok, hanem egy londoni áruházban. Mióta ugyanis az IRA, az ír Köztársasági Hadseregnek nevezett terror-csapat hol a londoni földalatti valamelyik kocsijában vagy a vasútállomás ruhatárában, hol egy múzeumban vagy kiállítási csarnok szemétládájában helyezi el a pokolgépet, mindenütt megnézik az arra kijelölt őrök a csomagokat, aktatáskákat, retikülöket és végig is tapogatják az embereket — a hölgyeket természetesen rendőrnők. Helyes ez, hisz előfordult már, hogy üres földalattiban akkor robbant a pokolgép, amikor kiszálltak az utasok, de legutóbb, az egyik kiállítási csarnok szemétládájában robbant időzített bomba csaknem száz embert sebesitett meg, akiknek vajh’mi kevés közük van Anglia és Ulster viszonyához, mint Pesten mondanák, se nem osztanak, se nem szoroznak ebben a kérdésben. Megvallom, úgy érzem magam, mintha egy Kojak-filmbe csöppentem volna. Pedig az efféle filmeket csak a moziban kedvelem, játszani egyáltalán nem kívánok bennük, kivált nem filmen, hanem a' valóságban. Elkészült és megnyílt Londonban, a Tahmesparton az uj angol Nemzeti Színház. Impozáns, modern, szépvonalu épület. Harmonikusan illeszkedik be a környezetbe. Hisz ahogy átmegy az ember a Waterloo-hidon, a hídfő egyik oldalán a Royal Festival Hall és a Queen Elisabeth Hall hatalmas épület-komplexuma, a másik oldalon az uj Nemzeti Színház. A Festival Hall közelében, a Charing Cross egyáltalában nem szép vasuti-hidján túl, az „Elephant Castle” pompás épülete. Nemrég hallottam, hogy az „Elephant Castle” eredetileg egy spanyol Infant (herceg) kastélya volt, ám az angolok az „infant” szót ,,elephant”-nak érezték, hallották és mondták, igy lett az „Infant Castle”-ből „Elephant Castle”. A népek füle érdekesen reagál idegen jövevényszavakra. Valamikor egy református pap barátom . mesélte, hogy segéd-lelkész korában egy alföldi faluban találkozott egy atyafival, aki a nem éppen gyakori Úristen névre hallgatott. A név rejtélyére a régi anyakönyv adott választ. Úristen nagyapját még Orsteinnek hívták s az anyakönyvbe ezt a német nevet magyarosította meg az egykori lelkes pap, a falu lakóinak szómagyarositása nyomán Úristennek. Hátja az Orsteinből Úristen lehetett, az Infant se sértődhetett meg azon, ha a londoniak Elefántot csináltak belőle! A Festival Hall-ban tovább tart a magyar „zeneimaffia”. Egyetlen hónap zenei eseményeiből a következő magyar neveket jegyeztem föl a Royal Festival Hall plakátjairól: Doráti Antal és Solti György karmesterek: Fischer Anny, Frank Péter, Vásáry Tamás zongoraművészek: Pauk György hegedűművész: Igló Tamás brácsaművész. Azt hiszem, a budapesti Zeneakadémia nagytermében nem koncertezik ennyi magyar művész egy hónapban! *** Egyébként, kijőve a Festival Hall-ból, a Charing Cross hídnál egy idősebb férfi szájharmonikán játszott. Hogy mit, azt nem tudom, mert a hídon rövid időközönként átdübörgő vonatok, a Tahmesen dudáló kiránduló-hajók s általában London „zajártalmában” egy hangot se hallottam. Ez a szájharmonikán játszó muzsikus feltehetően angol volt. Igaz, nem is Festival Hall-ban játszott, hanem csak mellette. (London) AHOGYAN A HUMORISTA LÁTJA a törvény az törvény A legutóbbi 50 év egyik legfontosabb jogi döntését hozták meg Washingtonban. Charles Richey, a körzeti biró meghozta azt a döntést, melynek értelmében azok a beosztottak, akiknek további foglalkoztatását a főnökök attól teszik függővé, hogy felettesük szexuális követeléseit kielégitség, a bírósághoz fordulhatnak, s beperelhetik főnöküket „szex-diszkrimináció” címén. Richey biró, saját véleményét fejtve ki, elmondotta, hogy az éppen tárgyalásra került esetben ugyan nő volt a beosztott és férfi a főnök, azonban a helyzet lehet ennek éppen ellenkezője is — és lehetséges „szex-diszkriminációról” beszélni akkor is, amikor a női felettes használja ki szexuális szempontból férfi beosztotja helyzetét a hivatalban. Mindazonáltal, Richey biró kimondta, hogy a szex-diszkrimináció valószínűleg nem kerülne napirendre, amennyiben a felettes biszexuális és mindkét nemű beosztottjai helyzetével visszaélne. Ez a bírósági döntés azonban olyan fontos, mert uj viselkedési normákat szab meg: megmondja, hogy hogyan viselkedhetnek a főnökök a munkaidő alatt és után az egész országban. íme, hogyan is lesznek ezentúl a dolgok: „Miss Roseberry, micsoda gyönyörű kardigánja van.” „Köszönöm, Mr. Novak.” „És milyen szép az az ing, amit ma hord, Mr. Callihan.” „Köszönöm, Mr. Novak.” „Lenne olyan kedves. Miss Roseberry, ittmaradni ma este és segíteni annak a jelentésnek az elkészítésében?” „Há-á-á-á-t, persze, Mr. Novak.” „És maga is, Callihan.” Este van, a színhely ugyanaz. „Well, Miss Roseberry, minden rendben van, a jelentést úgy látszik, befejeztük. Mi a véleménye egy vacsoráról?” „Nem tudom, Mr. Novak, de azt hiszem, inkább hazamennék már.” „Ugyan, ne siessen. Tudja jól, hogy mindig magán tartom az egyik szemem, s éppen most lesznek előléptetések az osztályon. És úgy gondolom, hogy ismerek valakit, aki kitűnően megfelel arra a pozicóra. Ha-ha-ha...” „Rendben van, ha nem túlságosan későn, akkor menjünk vacsorázni.” „És maga is jön, Callihan?” „Hát, tudja Mr. Novak, randevúm van ma este.” „Na, na, ha továbbra is az állásában akar maradni, mondja csak le.” „Igenis, uram.” Színhely: egy kis francia étterem. „Tudja, Miss Roseberry, a feleségem sohasem ért meg engem. Maga az egyetlen, aki nagyon jól tudja, hogy milyen stress alatt dolgozom.” „Igen, én tudom, Mr. Novak.” „Callihan, ha a maga véleményét akarom hallani, akkor magát kérdezem meg. Csak egye a levesét és fogja be a száját.” „Igenis, uram.” „Az emberek általában azt hiszik, hogy egy főnöknek lenni olyan jó dolog. De azt magának is tudnia kell, Miss Roseberry, hogy e közönyös arc mögött egy ember rejtőzik, akinek szive van és akinek magának is szüksége van arra, hogy szeressék és törődjenek vele, ugyanúgy mint mindenki másnak.” „Mr. Novak, ha a kezemet fogja, akkor nem tudom enni a levesemet.” „Elnézést, Miss Roseberry.” Két órával később. „Well, Miss Roseberry, tehát itt lakik. Felmehetek egy kis ivásra?” ,,Ó...hát túlságosan késő van már.” „Emlékezzen csak, hogy mit mondtam az előléptetésről, Miss Roseberry.” „Rendben van, de csak egy pohárra.” „Jó éjszakát, Mr. Novak!” „Hohó, Callihan, maga nem megy el mindaddig, amig én itt vagyok.” „Dehát már olyan fáradt vagyok, Mr. Novak, amellett holnap reggel keresztül kell mennem az összes jelentkezési lapon is.” „Ki nem fáradt, maga marha! Mit gondol, nekem szórakozás, hogy valahányszor bárkit vacsorázni viszek a hivatalból, állandóan rettegnem kell, hogy ki fog majd a bíróságra menni? Maga mehet Miss Roseberry-vel mindenhová, ahová csak akar. De ha én viszem őt el akárhová, akkor magát is vinnem kell. Én annyit mégsem keresek, Callihan.” „Mr. Novak, azt hiszem, hogy elég szórakozás főnöknek lenni.” „Ugyan, hagyjuk ezt a témát, miért nem csinálunk valami sokkal kellemesebbet, Miss Roseberry...És maga is, Callihan.” „Miért, Mr. Novak?” „Marha, mert a törvény az törvény!” Art Buchwald
