Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-20 / 21. szám
MAGYAR HÍRADÓ 11. OLDAL KÉRDÉS — Húsz évvel ezelőtt történt. Egészen fiatal voltam, bár nem gyerek többé. Egy üzletben elloptam egy konzervet. Elkaptak, elítéltek. A bíróság felfüggesztette az Ítéletet, azonban kimondta, hogy szükségem van egy pszichológiai vizsgálatra. Fiam most végezte el az egyetemet. Jogot végzett. A Szövetségi Kormány egyik pozíciójára pályázik, s esélyes. Azonban közölték, hogy egy ilyen állás betöltéséhez alapos nyomozásra van szükség, mind a jelentkező, mind szülei, közeli hozzátartozói múltát nyomozzák. Napokig aludni sem tudtam. Azon tépelődtem, hogy megmondjam-e a fiamnak, hogy én tulajdonképpen „büntetett előéletű” vagyok. És ha megmondom, akkor mi fog történni? Lehetséges, hogy nem kapja meg az állást? Azért mert az apja húsz évvel ezelőtt ellopott egy konzervet? Végül is mi köze neki ehhez? Még csak 3 éves volt akkor. Nem tudom, mit tegyünk? Lehetséges, hogy eltulzom a dolgot? VÁLASZ — A fiatalkorúak ilyen jellegű lopásai ugyan bűncselekménynek számítanak, de nagyon jól tudjuk, hogy gyakran csupán a figyelmet akaija magára felhívni a fiatal, vagy meg akaija mutatni, hogy „valaki”, s nem az áru értéke vonzza. Ami a kormánynál betöltendő állást illeti, mi nem tudunk kielégítő választ adni. Mindenesetre, ha semmi más nem történt, mondja el ezt az egészet a fiának. Feltehetően nem lesz akadálya a maga kisebb bűncselekménye, de mi nem vagyunk illetékesek egy ilyen ügyben választ adni. *** KÉRDÉS — 39 éves vagyok, hajadon és elég jól keresek. Az egyetlen btü az, hogy mindig találok valami bíyt a munkahelyemen vagy az emberekkel, vagy a hellyel és igy állandóan cserélem az állásokat. Rendszeresen jártam egy férfival. Harminc éves — erre én azt hazudtam neki, hogy csak 29 éves vagyok. Ötszöri találkozás után fel is mentem hozzá. Mostanában négyszer egy héten vagyunk együtt. Már elég régóta járunk, de még sohasem mondta, hogyan érez velem kapcsolatban. Sőt néha azt mondja, hogy nincs szüksége az én túlságos gondoskodásomra. Azt is említette, hogy esetleg visszatér délre, ahonnan jött. Erre én azt javasoltam, ne találkozzunk többet, ha már nincsenek távlati terveink a kettőnk kapcsolatában. De ő ezt nem akarja, mert nem akar megbántani. Két másik férfival is volt kapcsolatom, de azok sem sikerültek. Mindkét férfi végül is mással házasodott össze. Nekem mindig nehéz volt egy kapcsolatot befejezni, most is. Pedig érzem, hogy az egésznek már vége. Újabban arra gondolok, hogy egy pszichológushoz kellene végül is elmennem, hátha az segít. De abban sem vagyok biztos. Nem is tudom, tulajdonképpen mi a baj. VÁLASZ — Talán arra célzott, amikor a gyakori állásváltoztatásról szólott, hogy esetleg van valami kapcsolata a kettőnek: annak, hogy nem tudja megtalálni az igazit és annak, hogy ugyanakkor nem tud egy munkahelyen sem megmaradni. Lehetséges, hogy a férfiakat, állásából és magasszintű neveléséből kifolyólag konkurresként tekinti. Lehetséges, hogy ezért is hagyja ott olykor az állását. Abban semmi különöset nem látunk, hogy amikor valakivel először találkozik, akkor letagadja az évei számát. Az azonban mégiscsak meggondolandó, hogy amikor valakivel komoly szándékai vannak (és maga is elvárja, hogy a másiknak is azok legyenek), akkor maga nem mondja meg neki az igazat korát illetően. Leveléből nem derült ki, hogy csak még nem találta meg az igazit (férfiban ugyanúgy mint munkahelyben), vagy pedig valóban komoly problémája van. Hogy a baj a körülményekkel van-e pusztán, vagy érdemes magában is vizsgálatot kezdeni. Egy önvizsgálat (pszichológussal vagy anélkül) mindig hasznos. A SZENT MIHÁLY HIRES UTJÁN (Folytatás a 8. oldalról) gondosan fodrászolt, középkorú német asszonyságok kapaszkodnak férjük kaijába, rikító kockás pantallós amerikai családapák magyarázzák életük párjának: ez Párizs, látod, drágám? A furcsa az, hogy igazuk van, ez valóban Párizs... Emlékezetem szerint egyszer sem mentem végig úgy a bulváron, hogy ne telt volna meg a kezem röpcédulákkal. Úgy hozzátartozik ez a diáknegyed légköréhez, mint a járdák szemete vagy a por. Mert Szent Mihály útja — poros. Esőben sáros, s a tömeg ebben tapickol. 1968 májusában a diákok felszedték a fák gyökereit óvó vasrácsozatokat, hogy barikádokat emeljenek belőlük. Nos, azóta a hatóságok nem engedték visszatenni a rácsokat... KÉT KIS HOTEL Ha először látja az ember ezt a hires, szimbólummá nőtt bulvárt, méltán szentelt búcsú napja van. Mennyi sátor! Árulnak pörkölt mogyorót, keleti édességeket, törökmézet, farmereket, indiai blúzokat, bekecseket, öveket, szatyrokat, sálakat, hippiékszereket, füstölőrudat, játékokat. A bisztrók standján szendvicshegyek, messziről érezni a sült sajt illatát. A Mich’ mindig ilyen, hétköznap, ünnepen, télen és nyáron. A Cujas utcánál kisértés vár a magyar utasra: jobbra forduljon-e vagy balra? Ha jobbra indul, az Hotel de Flandre nevű szerény, tipikusan diáknegyedi szállócskához jut: rövid ideig itt lakott 1937-ben, a Baumgarten-dij után Radnóti. Falán szerény, finom bronz plakett. Ha balra megyünk, az Odéon Színház terére jutunk, innen nyílik a kis utca, ahol az Hotel des Balcons, Ady hajdani szállója áll, változatlanul, kovácsolt francia erkélyeivel. A költőre emlékeztető táblán idézet. A magyar utas szive összeszorul. El lehet-e idegen nyelven mondani: „Párizs, az én Bakonyom”? Közeledem a Szajnához, a bulvár — ha lehet — még élénkebb, emberrel, autóval, zajjal tömöttebb. A Séverin-templom körüli kicsi utcákban arab vendéglők érik egymást: a kirakatokban birka sül nyárson, látni a rablóhusok füzérét, a kuszkusszal teli tálakat. Az Hotel de l’Orient-ben lakott valaha az ifjú Illyés Gyula; a középkori Huchette utcában a hasonló nevű ütött-kopott színházban másfél évtizede játsszák egyhuzamban Ionesco. Kopasz énekesnő és Lecke cimű darabját. A hires Halászó macska utcájának, jobban mondva sikátorának nyirkos homályából hirtelen jutok ki a rakpartra. A Szajnán túl Maigret felügyelő otromba méretű rezidenciája, kissé jobbra, a Notre-Dame fehér, gyönyörű tömege magasodik. A parton a bukinisták: a könyv-, metszet-, régi újság-, levelezőlapárusok sora. Ha még bírja az utas lába, kezdődhet a böngészés... Lukács Teréz LEVÉL A VERSRŐL Azt uzented, Barátom, itjam meg, mit gondolok, mikor verset olvasok, más szóval: mit jelent nekem a vers. Látod, ez is olyan kérdés, amelyre csak kötetnyi tanulmánnyal lehetne felelni — vagy Arany János egyszerű szavaival: Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szon\ju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben... S mire nincs szó, nincsen képlet: Az vagy nekem, óh költészet! Ha gyermetegnek találnád ezt a balzsam-áhitó jámborságot, korszerűtlennek a sebet eltakaró gyöngédséget, gyöngeségnek a tövistelen rózsa ábrándját, akkor gondolj a pőre és brutális tényeket hálójukba fogó modern képekre: A mellékudvarból a fény hálóját lassan emeli, mint gödör a viz fenekén, konyhánk már homállyal teli. Tudod, hogy a sivárság, a társadalmi-politikai letörség, kietlenség állapotának képeit intonálják ezek a sorok, de furcsa módon a homály leereszkedése helyett, ami „kézenfekvőbb” lenne, a fény áhitatos, lassú emelkedésének ivével. — Vagy gondolj a Reménytelenül sokat idézett soraira: „Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén.”! Aki csak a kivetett ember masszív fájdalmát, nihil-döbbenetét hallja e versből, sohasem értheti meg, miért ez az „ezüstös fejszesuhanás”, mikor mondjuk, a .baltazuhanás’ megdöbbentőbb lehetne. Persze, akkor nem játszhatna e tünemény a nyárfa levelén, s azt sem hihetnénk, hogy a csillagokat is megrendíti ez az árvaság. Ilyen összefüggésben tetszik ki tanítható példázatossággal annak jelentősége is, hogy a költő által hörpintett valódi világnak nem sör, hanem ég habzik a tetején. Aztán gondolj az Erőltetett menet Radnótijára! A szörnyűségekre, melyeket megélt, és arra, hogy a róluk írott versekben milyen meleg és bensőséges zugok képződtek, milyen méltósággal dől össze a ház („hanyatt feküdt a házfal”) s milyen varázslatos („félelemtől bolyhos”) az otthoni félelem! De idézhetném az élőket is. Pilinszkyt, akinél a kikerülhetetlen és sivár halál terepe fölött az értelmes áldozatok templomi ünnepélyességével szól a vers-zene: „plakátmagányban ázó éjjelek.”; Nagy Lászlót, aki mikor bejelenti, hogy „vége a lírai fényűzésnek”, hiszen „kiderült, a tündéri párna helyett / fekete tökén a fej...” — a hóhért ilyen „lírai fényűzés”-sel jeleníti meg: „s már skarlátban a balsors fölötte áll,...” Igen. népek pusztulnak igy. haláluk fenségével tanúsítva létük magasrendű értelmét. Ezért lehet gyógyító a legkíméletlenebb vers is — ha igazi: a szörnyűségek fölé emelő erő létére, elviselésük emberi lehetőségeire eszméltet. Ezért érdekel a forma is: a költőben fejlő angyal hatalmát mérhetem benne. — Megvallom, újabban sok szorongással és aggodalommal. Valahogy igy ér össze versélményeimben az olvasó és a céhbeli ügye. KISS FERENC
