Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-29 / 18. szám
_L 14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ A MANILÁI BÖRTÖNBEN Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Dohnányiné Zachar Ilona A börtön mindenütt és mindenkor siralmas hely. Irtózatos még elképzelni is, hogy annyi elveszett lélek rács mögött kell hogy tengődjön, akár a ketrecbe zárt vadállat, mert különben elpusztítaná embertársait. Vannak persze olyanok is mint Jean Valjean, Victor Hugo főhőse, aki lop, mert nyomorban van és ezért egész életén át kell lakolnia, mert semmi le nem mossa róla ennek a gyalázatnak a bélyegét. A legrettenetesebb és legszomorubb az, hogy a fegyencek ahelyett, hogy megbánnák vétküket és megjavulnának, inkább újabb gaztettekre uszítják egymást. Még az is, aki félig-meddig jóhiszeműen került be ide, mint tömeggyilkos fog kijutni. Folyton halljuk, hogy lázadoznak a foglyok, hogy mennyi baj van velük, majd kitörnek a tömlőéből és sokszor felvetődik a kérdés, hogyan lehetne mindezen változtatni? Rex Humbart evangélista megfogadta, hogy aszerint fog élni, ahogyan azt egykor Krisztus elrendelte: „Elmen vén tegyetek tanítványokká minden népeket”. Televíziós beszédeit annyi országban hallgatják — a philippineknél is. Most ráadásul az egész kíséretével odautazott, hogy elvigye Krisztus üzenetét ezekhez az embertársaihoz, akik annyira hivták, várták, olyan nagy lelkesedéssel fogadták. Amikor szentbeszédet tartott, olyan népáradat, autók hosszú sora és gyalogosok tömege közeledett a helyszínhez, hogy Rex Humbard és kísérői nem tudták elképzelni, hogy ezek hova készülnek. Mekkora volt a meglepetésük, mikor látták, hogy valamennyien benyomakodnak a templomba. Mert a philippinek komolyan veszik Krisztus üzenetét. Azok, akik lelkűkbe fogadják az Ur igéjét, aszerint is akarnak élni és szomjazzák azokat a beszédeket, előadásokat, melyek az Evangéliumra vonatkoznak. Legmeghatóbb élménye a manilai börtönben volt. Valami nyolcezer fogoly volt ott, köztük vagy hétszáz halálraítélt, akik az elkövetkező hetekben lesznek kivégezve. Mert a fülöp-szigeti igazságszolgáltatás szigorú és nincs kegyelem. Csak a legritkább esetben mentenek fel valakit az Ítélet alól. Szép, tágas kápolna volt a börtönhöz építve, melyet a keresztény foglyok látogathattak, mivel főleg a halálraítéltek nagy része hivő keresztény volt. Mikor Rex Humbard beszélt hozzájuk, százával tódultak be ide, hogy hallhassák, majd előrenyomakodtak és cédulákat nyújtottak át neki, melyekre ráírták, mire kérnek imát tőle. Később az evangélista elolvasta ezeket az imakérelmeket és meghatottan vette tudomásul, hogy egyetlenegy fogoly sem könyörgött azért, hogy a börtönből kiszabadulhasson, vagy az Ítélete alól felmentessen. Valamennyien mások számára kértek valamit. Az volt a kérésük, hogy feleségük, gyermekeik, családtagjaik megtérjenek és rátaláljanak Krisztusra; fogolytársaikért könyörögtek, hogy kivégzésük után a Mennyországba juthassanak. Az evangélista tudakozódott, hogyan jöhetett létre a foglyok közt ez a csodálatos vallási fellendülés. Akkor megtudta, hogy mindez egy amerikai asszony munkájának az eredménye volt, aki életét arra szentelte, hogy a foglyokat naponta látogassa és elvezesse Krisztushoz. Ezek a szerencsétlenek úgy várták őt mindennap, mint Isten angyalát. Mamának nevezték és valóban anyjuknak tekintették őt. Az ÖRÖMBEN ÉLNI De jó ha szivemben muzsikál az öröm, és minden kisvirág már messziről köszön! Üdvözlöm a földet, köszöntőm az eget s fejem felett szálló fehér fellegeket. Bátrabban levelek! Előre kis habok! S szivet simogató tavaszi hajnalok! Rajta kis fűszálak! Előre! Nőjetek! Szivárvány szinekből szőnyeget szőjetek! Csobogjál kis patak! Tücsök hegedüljön! Ami él és mozog mind táncra perdüljön! De jó, ha szivemben örömtől dal fakad, mert aki ember épp az utamba akad: magamhoz ölelem, örömöm megosztom, s mégis, egyre több lesz, ahogy egyre osztom. Egyre többen jönnek az örömre vágyók, tisztalelkű társak, itt, a földön járók. Valamennyiünket szeretet köt össze, s egyetlen kéz sincs bilincsekben közte. Köszöntjük az Istent, köszöntjük a létet, ezt a Tőle kapott drága mindenséget. Menetel a sereg, a szivünk muzsikál, öröm a mi éltünk, a bu most messze jár. Hallják a madarak, ők is dalba fognak, százhangu trillával eget ostromolnak. Köszöntjük a békét, köszöntjük a rendet, tiszta öröm után szivünkben a csendet. Menetel a sereg, én vagyok a vezér. Ahol segitni kell, oda kezem elér, ahol dolgozni kell, az első én vagyok, egyetlen öreget magára nem hagyok. Menetel a sereg, a kard helyett virág: s amerre vonulunk, szalutál a világ. Gyarmathy Irén egyik fegyenc, akit éppen a napokban végeztek ki, élete utolsó hónapjában megtanult festeni és a folyosók fala mindenfelé tele volt Krisztus képeivel. A legcsodálatosabb az volt. hogy ezek a foglyok teljes megnyugvással néztek szembe a halállal. A fogházőr elmondta, hogy legtöbben utolsó perceikben Krisztushoz fohászkodnak, miközben felragyog az arcuk, majd feltekintenek az asszonyra, akit anyjuknak neveznek és aki mindig ott van minden kivégzésnél, hogy együtt imádkozzon azzal, akit elvezetett Istenhez. Ez a példa is mutatja, hogy egyetlenegy emberi lény, nagy áldozattal, milyen csodára képes. Rex Humbard kijelentette, hogy Aiyák napján ezt az asszonyt fogja a világ Édesanyjaként bemutatni, mert ha valaki, úgy ő megérdemli, hiszen alaposan megszolgált ezért a kitüntetésért. ÓHAZAI TURISTA AMERIKÁBAN PÁLMÁK, MAGNÓLIÁK, MOCSÁRI CIPRUSOK Tavaly ősszel Amerikában jártunk. Vásároltunk egy tizenöt napos autóbusz bérletet és egy részletes Amerika térképet. A térképet kiterítettük magunk elé az asztalra és beleőrültünk. A buszbérlet mindenhová érvényes. Utazhatunk vele Kanadában es az Egyesült Államokban, északra és délre, éjjel és nappal, minden fővonalon és minden mellékvonalon, minden helyi járaton és minden expresszbuszon. No, gyere Amerika, most megeszünk. Már amennyit tizenöt nap alatt meg lehet enni belőle. Elméletben utazhatnánk keletről nyugatra. Eljuthatnánk például Denverig (ó, Sziklás Hegység, havas csúcsok!) vagy meglátogathatnánk Salt Lake City (mormonok!), elérhetünk San Franciscóig, Los Angelesig, Las Vegasig (Egek! Golden Gate! Csendes-óceán, játékkaszinó, Frank Sinatra!). Eljuthatnánk, de nem jutunk, mert kevés a tizenöt nap. Jó. Hát akkor nekivágunk észak-dél felé. Így indultunk el New Yorkból Montrealba, onnan vissza Torontóba, érintettük a Niagarát, ezután az Ohio folyó mentén lefelé, keresztül az Alleghany és Appalache hegységeken, le a Karaibi-tengerig, Floridáig. Ez persze azt jelentette, hogy sehol sem tudtunk rendesen körülnézni. Montrealra egy napunk jutott, Torontóra egyetlen óránk. A Niagara mellett egy esős, párás, hajnali átutazás, Clevelandben csak átszálltunk egy másik buszra. Csak rohantunk és rohantunk és néztük az országutakat, benzinkutakat, farmokat, útjelző táblákat, a csábitó messzeséget ide is el kéne menni, oda is, oda is... így jutottunk el a tizenharmadik napon a Dél fővárosába, a georgiai Atlantába. És itt határoztuk el, hogy Florida előtt teszünk még egy kis kitérőt és leszaladunk New Orleansba. Amerikai barátaink azt mondták, hogy meg vagyunk tébolyodva. Ez a kis kitérő ugyanis körülbelül kétezer kilométeres utat jelentett. És körülbelül huszonhárom órás autóbuszozást. Mert Amerikában komoly sebességkorlátozás van ám, és az autóbuszok folyton letérnek a főutról, minden kis hegyi faluba bemennek, kávészünetet tartanak, postacsomagokat szednek össze. De hát hogy lehetne New Orleansról lemondani? New Orleans maga az eleven irodalomtörténet (Folytatás a 15. oldalon)
