Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-29 / 18. szám

MAGYAR HÍRADÓ \ 11. OLDAL KÉRDÉS — Második éve tanítok bevándorló gyerekeket. Nemrég egy szülő levelet küldött nekem, amelyben felhatalmaz engem arra, hogy gyerekét megüssem, amennyiben az arra rászorult. A szülő leirja, hogy fia különösen rossz és, hogy ők tehetetlenek vele szemben. A szülő arra hivatkozik, hogy ő tudja az iskolai szabályokat, s éppen ezért irta a levelet; amennyiben bármilyen hatóság kritizálná a testi fenyítés alkalmazását, e levél [szerinte] felment engem a felelősség alól. A szülő azóta többször zaklatott azzal, hogy miért nem bünte­tem meg a gyereket — az általa javasolt módszereket alkalmazva, amikor ők engem erre felhatalmaztak. VÁLASZ — Mindenekelőtt mint tanár azt maga is tudja, hogy egy ilyen levél nem hatalmazza fel magát a testi fenyítés alkalmazására, amikor az tilos az iskolákban. Amerikában éppen úgy mint Magyarországon, illetve tudomásunk szerint a világ számos civilizált országában. Sőt, még azt sem tartjuk helyesnek, ha a szülők otthon verik a gyereket. Az egyetlen eset, amit többé-kevésbé elfogadhatunk (helyesebben; nem fogadhatjuk el, de „bocsánatos bűnnek” tekintünk) az, hogy egy szülő hirtelen felin­­dultságból nagy ritkán megüti a gyereket. Ennek is legtöbbször nem a gyerek az oka, hanem az, hogy a szülő valami más miatt (például munkahelyi problé­mákból adódóan) megüti a gyereket, de akkor is sok szülő megbánja. Természetesen egy tanár esetében az ügy még komplikáltabb; általában elvárjuk, hogy még akkor is tartsa vissza magát amikor szeretne egy nyaklevest adni. Tehát tanácsom az, hogy még vélet­lenül se üsse meg a gyereket, s igyekezzen a szülőket is meggyőzni a testi fenyítés káros hatásairól. *** KÉRDÉS — Idén érettségiztem, de nem tanulok tovább. Csak később, először pénzt akarok keresni, s később én is egyetemre akarok menni. Idén jegyeztük el egymást vőlegényemmel, aki 21 éves. Nagyon szeretjük egymást. Az egyetlen dolog ami zavar az, hogy ő, s különösen a családja igen magasan képzet­tek, mindnyájan diplomások, s úgy érzem, hogy az én műveltségem messze az övék mögött van. Ugyanakkor nekem az volt a tervem, hogy amig ő be nem fejezi a tanulmányait én dolgozom, s csak azután tanulok. VÁLASZ — Nem irt két fontos tényezőről. Pedig e két tényező alapvetően fontos döntéséhez. íme: l.Maga akar-e tovább tanulni, vannak-e kialakult elképzelései a tanulást, s a választott pályát illetően, avagy csupán azért akar egyetemre menni (és a tanu­lás jelentős költségeit vállalni) mert vőlegénye család­jában mindenki diplomás. 2. Van-e jelenleg anyagilag módjuk arra, hogy mindketten tanuljanak? Amennyi­ben valóban vannak komoly tervei az egyetemi tanulást illetően, s amennyiben arra meg vannak az anyagiak, akkor ne tétovázzon, hanem máris kezdjen el tanulni. Amennyiben e két kérdés egyikére, vagy pláne mindkettőre a válasz negativ, akkor váljon az egyetemmel. Az intelligenciát, s az általános művelt­séget nem csupán az egyetemen lehet megszerezni, sőt még tanulni is lehet magánúton. A MÁSIK ÉN Már nem az elkülönülés, egyre inkább az, ami közös, szeretnék elvegyülni köztetek, ne legyen külön tudatom, ne legyen külön akaratom, ahogyan az engedelmes állat, önként és alázatosan a bárd alá hsytom fejem, fogadjatok be, ti névtelenek, morzsoljatok szét, ti mohó csápok, ásványisók, szívós gyökerek Parancs János HUMOR Egy harmadrendű lokálban a zongorista odamegy egy asztalhoz és megkérdi: — Bocsánat, ön rendelt Schumanntól egy darabot? — Nem — ordítja dühösen a vendég —, én marhasültet kértem! *** Egy angol, egy amerikai és egy magyar utazik együtt. Az angol elmondja, hogy Angliában vannak a leggazdagabb emberek. A sógorának ezer gyára van, minden gyárában ezer munkás dolgozik, azok közül mindegyik ezer gombot gyárt naponta, és ezek a gombok éppen hogy a sógor szolgaszemélyzetének ruháira elegendők. Az amerikai sem hagyja magát, ő is nagyot akar mondani. Elmeséli, hogy Amerikában vannak a legnagyobb házak. Ha valaki egy felhőkarcoló pincé­jében megborotválkozik, és azután lifttel a legfelső emeletre megy, mire felér, már térdig ér a szakálla. A magyart bosszantja a sok nagyzolás, s igy dicsekszik: — Nálunk Magyarországon minden kicsi és kecses. Budapesten egy icipici folyó folyik, a neve Duna, és olyan kicsi, hogy csak partja van. KÉT SZÖKÉSEM TÖRTÉNETE (Folytatás a 10. oldalról) körül, ha elfáradtam, lefeküdtem a földre és sokáig néztem az eget. Jó darabig egy lélekkel sem találkoz­tam. Késő délután, amikor már szürkülni kezdett, egy csoport munkáshoz értem, akik ott dolgoztak. Feltűnt nekik a pusztán egyedül baktató gyerek és megkérdezték, hova megye. „Arra” — volt a válaszom, mutatva az irányt és mentem tovább. Elértem egy vasúti őrházig: az őr (népiesen: bakter) künn üldögélt egy kis fa alatt. Emlékszem, ezernyi cserebogár röpködött a fiatal fák körül, azóta se láttam ennyi cserebogarat egyszerre. A derék ember megállított: hova megyek? Elmondtam neki a soromat, mire behívott, hogy maradjak ott éjszakára. Bementem, kaptam tőlük egy csupor tejet és egy jókora darab kenyeret s ott aludtam egy fakanapén. Másnap reggel a gazda bevitt a községházához. Akkor tudtam meg, hogy egy Rákoskeresztúr nevű falu mellett vagyok, északra Budapesttől, pontosan az ellenkező irányban Szegedtől. A községházán a jegyző és egy másik úriember hallgatott ki. Megkérdezték: tudok-e németül? Mondom: nem. Erre németül foly­tatták egymás közt a beszélgetést, engem pedig a kisbiró gondjaira bíztak. Ez a kisbiró egy nagyon derék, jókedvű fiatalember volt, aki nemrég nősült, a felesége kedves menyecske. Hamarosan összebarátkoztunk, elannyi­­ra, hogy délután a kisbiró rámbizta a községi elöljá­róság gyűlésszobájának kiseprését. Jó nagy port csapva elvégeztem a munkát, majd nekiestem a nagy asztal közepén álló öt nagy kötet könyvnek (Gracza György: A Szabadságharc története) és ámulva bön­gésztem bennök. Mikor besötétedett, abba kellett hagynom az olvasást. Vígan megyek kifelé, de ahogy belépek az előszobába, ahol az ügyes-bajos emberek szoktak várakozni, egyszerre megfagy bennem a vér: két csendőr ül ott, lábukhoz támasztott puskával. „Ezek értem jöttek!” Ugrottam volna vissza, de késő volt, megláttak. Az egyik mindjárt megkérdi a kisbirót: Hát ez a fiú kicsoda? A kisbiró mond nekik valamit, majd odaintenek. El kellett mondanom a keserves mondanivalómat, amit fejcsóválva hallgat­tak. A végén az egyik a zsebéve nyúl és szónélkül átad egy huszfillérest. , Egyéb aznap nem történt. A kisbiróéknál aludtam s másnap ő vitt vissza Budára. Zsinóros, katonás forma egyenruhában volt már ekkor, oldalán görbe kard. Vasúton mentünk és a Keleti pályaud­varra értünk. Künn az épület előtt már tolongtak a munkába menő emberek, az én kisbiróm pedig egyszer csak hangos kiabálással borul egy másik fiatalos ember nyakába: régi pajtások voltak, akik végre találkoztak. Volt mondanivalójuk bőven, én meg csak álltam mellettük. Egyszer csak eszembejut: milyen könnyű volna most meglépni! Most már pénzem is van! De megszólalt bennem valami: ha megszököm, ez a derék fiú a munkáját veszti, sőt talán másképpen is megbüntetik, ilyesmit nem vehetek a lelkemre. Átmentünk Budára. Ott természetesen senki sem borult a nyakamba, de az igazgató, rosszat sejtve, nem nyúlt többet hozzám. Senki sem húzott deresre. Magyar József levelet Íratott velem anyámhoz, diktálta, szószerint ezeket: „Kedves Anyám! Nem elég, hogy megszomo­­ritottalak, de még meg is raboltalak!” A „rablás” az a 4—5 korona volt, amibe a kisbiróval való utazásunk került. Édesanyám feljött és hazavitt. Az iskolai évet elvesztettem, pedig csak egy-két hónap híja volt. 1899 szeptemberében beiratkoztam a szegedi piarista gimnázium első osztályába, Fekete Ipoly atya osztály­főnök keze alá, ahol nem volt nehéz, hogy egy szerb fiúval együtt első diákok legyünk. Ez az elsőség nem tartott sokáig, mert később az algebrát és a fizikát szándékosan nem tanultam, mondván, hogy azokra nekem soha szükségem nem lesz, ami aztán rontott a bizonyítványomon, de nem sokat. Magyar Józsefhez nem volt több szerencsém az életben. Mikor 1974-ben feleségemmel és leányommal hazalátogattam, dr. Puskás Júliával, az Akadémia fő­munkatársával elmentünk a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba is, ahol előkértem a Klotild szeretetház régi jubileumi és egyéb emlékkönyveit. Az egyikben benne van a volt növendékek névsora. Az öcsém neve benne van, de az enyém nincs, valószínűleg azért, mert én méltatlan lettem arra a szeretetre, amit a Szeretetház nyújtott. Megtudtam, hogy Magyar József 1926-ban halt meg, az arcképe is ott van a búcsúztató sorok között, amelyek elmondják, hogy a magyar pedagógia milyen nagyságot veszített. Én tudom, hogy milyen nagy ember volt Magyar József, de tudják azok a szegény fiuk is, akik valamikor úgy élvezték nagyságát, mint én. Legyen ez a pár sor üzenet az ő számára is: olyan i'zenet, amilyet ő és a hozzá hasonló szadista, emberformáju lények megérdemelnek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom