Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-01 / 1. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ BÉCSI LEVÉL BOTRÁNY TRAISKIRCHENBEN... Irta: KLAMÁR GYULA A második világháború utáni évek, de még inkább az 56-os nagy menekülés óta a legismertebb tábor-név Európában Traiskirchen. Nem is tudnánk hirtelenében megmondani, hány ezer és ezer magyar lakta a kaszárnyából menekült-táborrá átalakított épületet, az osztrák belügyminisztérium egyik fontos intézményét. Magyarokon kívül úgyszólván minden más, keletről érkező menekült is lakója volt: románok, csehszlovákok, oroszok, bolgárok, ru- . Klamár Gyula szinok, jugoszlávok. De legtöbben mégis magyarok lakták és lakják még ma is, mert hiszen a ,,disszidálás” most is divatos, mindig érkeznek emberek Magyarország felől és ideiglenesen Traiskirchenben nyernek szállást mindaddig, amig valahová nem vándorolhatnak ki. Sajnos, a kivándorlás egyre nehezebb; még a klasszikusabb ,,kivándorlási országok” is beszüntették akcióikat, vagy legalábbis korlátoztákr Traiskirchenről sok mindent elmondtak már. Sokan szidták, még többen dicsérték. Ausztria valóban példamutatóan gondoskodik a genfi konvenció szellemében a menekültek elhelyezéséről, eltartásáról. Persze, a lágerélet nehéz, különösen, ha sokat várat magára a kivándorlás. Nem könnyű összezsúfolódva élni olyan embereknek, akik nem összevalók — s akik ,,szabad világba” érkezve azt hiszik, hogy nekik most már mindent szabad és a legelemibb kötelezettségeket sem kell betartani többé. Ausztria hivatalos helyeit semmi sem riasztotta vissza eddig, hogy továbbra is betöltse önként vállalt kötelezettségeit a menekültek irányába. Sok méltánytalan kritikát és gyanúsítást kellett osztrák hivatalos helyeknek lenyelniük. Ilyen volt az az újból és újból felbukkanó hir, hogy ,,az osztrákok keresnek a menekülteken” — holott nemhogy keresnének, hanem egyenesen ráfizetnek a menekültekre. Hosszadalmas volna itt mindent elmondani Traiskirchenről, most csak annyit: ha nem volna, ki kellene találni. Mert hiszen a visszatérni nem akaró, vagy a határokon átszökő emberekkel mégis csak kell kezdeni valamit, össze kell őket gyűjteni és elirányitani őket a világnak azon tájai felé. ahol hasznos tagjai lehetnek megint a társadalomnak. Azt a harmóniát, amely a lágervezetőség és a lágerlakók között fennáll, piszkálta meg most egy európai magyar újságban Viola József. A név kitalált neve egy volt láger-tolmácsnak, aki ebben a bizalmas állásában szerzett ismereteit tárta nemrég nyilvánosság elé. Viola József — maradjunk meg álnevénél — példátlan indiszkrécióval szellőzteti a tábor intimitásait, titkait, azoknak a titkait, akikkel hivatalos munkája közben ismerkedett meg. Ezek az emberek neki mint tolmácsnak mondották el ügyes-bajos dolgaikat, nem egyszer politikai hátterét, okát szökésüknek. Mindenki, akinek bármiféle köze volt életében menekültekhez tudhatja, milyen féltve őrzött titkai ezek a menekülteknek. Ezekről a titkokról csak olyanok előtt nyilatkoznak, akikben feltétlenül megbíznak. Főleg az otthoni hozzátartozóik miatt érthető a félelem. Nos, Viola József mindent kifecseg: lehetőleg ugyan kezdőbetűkkel, de jól körülírva a személyeket és körülményeket, úgy hogy nem nehéz a valódi személyekre következtetni. Könnyelmű és felelőtlen írásában például egy ..szabotőrről" is ir, aki bevallotta neki, hogy a csehszlovákiai megszállás alkalmával társaival felrobbantott egy orosz katonai szerelvényt! Társait kivégezték, őrá nem sikerült semmit rábizonyitani... Ha most — meggondolva bármilyen okból magát — mégis vissza szeretne menni, hogyan tehetné? Az is súlyos diszkréció egy hivatalos tolmács részéről: elárulni, ki próbálta meg a disszidálást és ki ment mégis haza? Egy festőről ir többek között, aki festékeivel, vásznaival és ecsetjeivel disszidált, mert odahaza nem festhette azt, amit ÓHAZAI SZEMMEL JEGYZETEK AMERIKÁRÓL ÉS AZ AMERIKAIAKRÓL EGY KIS NYELVLECKE New Yorkban rengeteg a tréfás plakát, szójáték. First aid például azt jelenti, hogy elsősegély. (First—első, aid—segítség). A pálinkásüvegen viszont ezt a cédulát láttuk: Thirst aid. (Thirst—szomjúság.) A fogyókúrázóknak, úgy mondják, leghasznosabb a ,,szi-fud”. Csakhogy amit szi-fud-nak ejtenek, azt úgy is lehet Írni, hogy ,,sea food”, és akkor tengeri halat, rákot, tengerből származó ételt jelent, vagy pedig úgy, hogy „see food”, ami azt jelenti, hogy csak lásd az ételt, de ne edd meg. Számos üzleten láttuk a „body shop” felírást. Szemérmesen lesütöttük a szemünket és világért sem kérdeztük volna meg, hogy ott mit árulnak. A body ugyanis testet jelent, a shop üzletet. És nyugaton annyi a szex üzlet, szex mozi, pornográf újság, hogy az ember már semmin sem csodálkozik... Véletlenül tudtuk meg, hogy ez a body shop autókarosszéria-javitó műhelyt jelent... ELADÓ AZ EGÉSZ VILÁG... New Yorkban — mesélik — ha hirtelen elered az eső, vagy szállingózni kezd a hó, az áruházak előtt kerekes kocsikon máris árulják az esernyőt, hócipőt. Miamiban, saját szememmel láttam, több üzlet kirakatában ott volt a tábla: „vérnyomásmérés egy dollár”. Ugyancsak saját szememmel láttam egy New York-i utcán a táblát, hogy ebben a házban, a második emeleten Mr. X. Y. két dollárért tanácsot ad az élet minden problémájában. Amerikában minden üzlet, minden eladó és minden kapható. Az ajándéktárgyüzletben láttam üvegpoharat, kiskutyát, golyóstollat, szörnyű gipszszobrocskát, talapzatán „A világ legnagyszerűbb sógorának”, „A világ legáldozatkészebb mamájának”, „A világ legnagylelkűbb főnökének” — és egyéb felirattal. Láttam ajándékba adható indián babát, művirágot, sőt pici akasztófát is, a kötél végén csinosan himbálózó hurokkal. Az áruházban a fürdősapka-osztályon (virágos fürdősapkák, pöttyös zuhanyozó sapkák, esőkendők, pici kalapdobozforma tokban esőkalapok) között erszényméretű tokban pici műanyag női sapkácskát. Az volt ráírva, hogy „templomsapka, garantáltan elfogadott viselet minden felekezet minden templomá ban”. légy önzö Ez viszont tetszett. Nagyon tetszett. A New York-i földalattin láttam a plakátot. Ennyi volt: szeretett volna... Traiskirchenben viszont nem kapott kiilönszobát, ahol festhetett volna, összecsomagolta tehát holmiját és visszament. Nem nehéz Magyarországon utánajárni annak a festőnek, aki a „Sirályon” érkezett ki Bécsbe és lakta a nevezetes lágert! Traiskirchen lakóiról elrettentő képet fest Viola: a tábor teli verekedőkkel, alkoholistákkal, elitéit tolvajokkal, sikkasztókka), munkakerülőkkel, prostituáltakkal. Kár. hogy akadt valaki, aki egykori hivatalos állása folytán megszerzett titkokat, bizalmas értesüléseket dobra vert. Az általa felkavart botrány senkinek sem használt. Különösen nem a magyarosztrák hagyományos jóviszonynak, legkevésbé pedig a láger mindenképpen sajnálandó lakóinak. Legyél önző! Adj vért! Megütött a plakát. Meghökkentem. Tisztességes ember ad vért. Mert önzetlen. Mert segít felebarátain. Mert a plakátról megmentett anyák és csecsemők mosolyognak rá. Mert a plakáton riaszóan int egy mentőautó, hordágy, vértócsa. Ezen a piakáron viszont nem mások kérnek vért. Nem szánakozást kelt, nem jó szivemre apellál. Nyers, igaz. Legyél önző. Adj vért. Magadnak adod. Nem tudod mikor. Mindent magadért teszel, ami jót teszel. Ha rámosolyogsz valakire, mosolygósabb lesz a világ. Ha jól végzed a munkádat, több kenyér lesz a földön. Ha adsz vért, lesz vér. Ha kell, neked is. Legyél önző, legyél tisztességes. Szorgalmas. Hogy boldogabb legyen körülötted a világ. Legyél önző, azt tedd felebarátodnak, amit magadnak kívánsz. Gyorsan felírtam a noteszomba a plakát szövegét, hogy hazahozzam ajándékba. Hogy nekünk is legyen, önző voltam. Fehér Klára „LEVELEZÉSI TANÁCSADÓ” „Én édes, szerelmes szivem uram, az szánat im, elküldöttem Kegyelmednek, kérem szivem, én édes szerelmes uram, hogy Kegyelmed seressen (siessen) haza; én holnap várom, ha Kegyelmed nem jöhet holnap, bizon elég bánatban leszek.” — Zrínyi Kata megható gyengédségü szerelmes sorait idéztük, melyet férjéhez, Forgách Imréhez irt 1572-ben. E levél sok más ismert történeti személyiség, leveleivel együtt Honffy Pál és Szabolcs Árpád most megjelent „Levelezési tanácsadó” című könyvéből való. Gond-e modern korunkban, a telexgépek, a légiposta korában a levélírás? Bizony, nemegyszer az. A szerzők sok más mellett e gondon is segitenek, mintát adva a levelezéshez. Mit tudhatunk meg a levelezés múltjáról? Elődeink kőbe vésték, majd agyatáblára, fakéregre, pálmalevélre, bőrre, teknősbékapáncélra karcoltak, később — irónád és festék segítségével papirusztekercsekre Írták közlendőiket. Levélszekrényeket már az időszámítás előtti XIII.— XII. században használtak. A középkori iskolákban a szónoklástannal együtt tanították a levélírást. Megelőzően utoljára 1824-ben jelent meg Pesten levelezési mintakönyv. Teljes cime ez volt: „Legújabb magyar és német Levelező Könyv, vagy rész szerint regulákból, rész szerint példákból álló oktatás, miképpen kellessék mindenféle leveleket, s a közönséges életben szükséges egyéb aprólékos írásokat készíteni”. Azóta sokminden változott a levelezésben. Csak egy valami nem: várakozásteli kíváncsiságunk, amikor kinyitjuk levelesládánkat. Kocsis Éva
