Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-03 / 27. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ VÁSÁRI PIROS VIHAR Irta: SIMA FERENC Négy évtizedtől megfakult jegyzeteimet silabizálom, hogy az örök feledés ásott vermei széléről visszarángassam a mába Nagy Criok László bátyámuram összevont elmesélését arról, hogy is viharzott le valamikor, idestova száz esztendeje egy régi virtusokkal telitett, igazi nagyvásár Kiskunhalason. A régi világban majd minden vásározó betekintett a lacikonyhára, vagyis a vásári sütögető sátorokba. A pásztorok igencsak ott verődtek össze és ott mulattak, hetvenkedtek, sokszor a másnapi sátorbontásig is, vagy amig a pandúrok szét nem rebbentették őket, mert erre is elég gyakran okot adtak. Ha bármiféle lábasjószág gazdát cserélt — ha csak egy füles is, amely névvel a szamarat tisztelték — az áldomás nem maradhatott el. Ezt hol az eladó, hol a vevő fél fizette, hol közösen, ahogy erre megalkudtak, de mindig a lacikonyhás sátorban. Már „fölöstököm”, vagyis reggeli időtájra megszólalt a sátorban a rezesbanda, de került ott bőrduda is, meg tambura is. Először csak vendéghivogatóra szólt a muzsika. A sátorbeli csinos menyecskék — a kiszolgáló személyek — bokorugrós szoknyában, magassarku kordován csizmában, vagy virágos papucsban csípőre tett kezekkel álltak a sátorajtóban, onnan csalogatták be a vendégeket, ígéretesen rájuk is kacsintgatva. De nem is múlt ám el vásár anélkül, hogy a sátor földje véíes ne lett volna. A vásári verekedések majd mindig a lacikonyhás sátrakban zajlottak le. Nem volt ritka, hogy másnap néhány embert bizony fel kellett tenni a Szent Mihály lovára. Milyen is volt a verekedések előtti vásári kép? A lóvásárban a kifogott lovak a kocsi hátuljához kötve eszegettek. A lószerszám meg a kocsi elején, a szénából összegyűrt ülés tetejére rakva, egyéb utravalóval együtt, mint a suba, a szűr és pokróc. Igencsak oda volt bedugva a csikóbőrös kulacs is. Ott elől üldögélt unatkozva a kocsipásztor-gyerek. Ha nem rendesen éberen üldögélt a helyén, hozzá még ha a „vakvármegye lekötözte”, ahogy az elbóbiskolásra értette az akkori szólás-mondás, akkor bizony a kocsi körül hamar hiányosságok keletkeztek. Ez időben még a rendes vásári esetek közé tartozott, hogy a kocsi hátuljához kötött lovak kámforrá váltak, sőt még a kocsirúd is eltűnt. Hogy ilyesmi meg ne történhessék, azért kellett a kocsipásztor-gyereknek sarkig nyitott szemmel és „rendesen” üldögélni a kocsi elején, vagyis sem előre, sem hátra, hanem oldalt fordulva, hogy igy előrehátra tekintgethessen és idejében megláthassa, ha valaki a kocsira akar valamit feltenni, vagy sokkal inkább onnan valamit elemelni. Azt is tudnia kellett a kocsipásztornak, hogy ha a vásár valamelyik táján zsivaj támad, oda el ne bémászkodjék, mert olyankor esik meg leghamarább a hiba a rábízott kocsin. Ilyen zsivajtámadás a délkörüli órákban elkerülhetetlen volt a lacikonyhás sátornál. Mikor a sátorponyva tetején apró, utóbb nagyobb-nagyobb bökdösések mutatkoznak — mintha csak alulról ökörszarvak emelgetnék a ponyva tetejét, vagyis, amikor vásári nyelven azt lehetett mondani, hogy „lobog a sátor teteje”, akkor már az ilyen jelenségnek minden ismerője tudta, hogy ott rövidesen nemcsak zsivaj-lárma, hanem a mulató pásztorok, juhászok egymással való nagy leszámolása is következik. A kocsipásztor-gyerekek ennek láttán a másik kocsikra átkiabálva figyelmeztették egymást: — Vigyázz ám! Zsivaj lesz, mert már lobognak a sátorponyvák! Ezt a „lobogást” pedig az idézte elő, hogy a sátorban mulató juhászok tánc közben a hónul alá fogott kampós botjukkal bökdösték szánt-szándékkal az alacsony sátorponyva tetejét. Ha aztán fordulás közben, rendszerint szándékosan rátoppantott egyik a másiknak a lábára, ez már nem maradt szó nélkül. így kezdődött a verekedés. Eltartott jóidéig aztán üvegcserép és vörös borral kevert kifolyt vér borította a sátor földjét. A sátorelőtti téren pedig a kiszplgáló fehércselédek sikoltozva locsolgatták a bevert fejű pásztorokat. Bizony némelyiket hiába, — nem tért az már magához többé ezen a világon, hacsak a túlvilágon nem. Összecsődült a vásár népe olyankor a lacikonyhás AZ ÍRÁS MŰVÉSZET A TÖLTŐTOLL TÖRTÉNETE Érdekes kiállítás nyilt meg a londoni Liberty-áruház nagy szalonjában: szigorú értelemben véve talán nem nevezhető képzőművészetinek, ennek ellenére azonban nem mentes bizonyos művészeti motivumoktól sem. A kiállítás az irótoll történetét illusztrálja, a kezdetleges ludtolltól a mai, legmodernebb töltőtollakig. Az irás története túlságosan messzire és távoli évezredekbe nyúlik vissza ahhoz, hogy egyetlen kiállításon ábrázolni és demonstrálni lehetne, a londoni Libertyben megnyílt kiállítás rendezői azonban mindent elkövetnek, hogy átfogó képet nyújtsanak róla. Kínai agyagtáblák, kőlapok, a Kr.e. 4. századból, papirusz-levelek, növényekből készített tintaként használt festékanyagok, ősi íróeszközök Claudius római császár korából. Julius Caesar után közel 400 esztendeig a kézírás és az ahhoz szükséges instrumentumok — akárcsak a civilizáció többi tényezői — kevéssé fejlődtek. Akkor azután felkelt az akadémiai érdeklődés a kaligrafikus irás művészete iránt. És ezen a ponton van ennek a londoni kiállításnak képzőművészeti vonatkozása is. A kaligrafikus írásmód, a szép és jó irás stílusa megbízható íróeszközöket igényelt. Következett a ludtoll korszaka, amely irók helyzetét nem tette éppen könnyűvé, a tollat időről-időre élesíteni kellett, innen a tolikés eredete. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a világirodalomnak oly termékeny irói, mint például Gibbon, Scott és Dickens regényei minden szavát és sorát kézzel vetették papírra. És még hozzá mindmáig — könnyen olvashatóan. Kereskedők, üzletemberek a tollal együtt kis tintásüveget is hordtak magukkal, hogy üzletkötéseikkel összefüggő Írásos szerződéseket azonnal elkészíthessenek. A legenda szerint ennek köszönhető a töltőtoll feltalálása. Lewis Edson Waterman angol üzletember letárgyalván egy bonyolult kereskedelmi ügyletet, elérkezett az ünnepélyes pillanathoz sátor körül. Ott termettek a vásárban portyázó pandúrok is. Utat törtek maguknak a sátorba, aztán a sátorban levő asztaltetőket fordították lapjával a tolongó sokaságnak: — Oszolj! — kiáltották a tömegre, aztán az asztaltetőkkel elnyomták a népet a halottak és sebesültek közeléből. Ha a lacikonyha személyzete tanúsította, hogy melyik juhász ütötte agyon a másikat, annak szaporán megkötözték a kezét és bekísérték a pandúrlaktanyába, ahonnan emberölés vádjával hamarosan törvényszék elé állították. Öt-nyolc-tiz esztendeig az ilyen aztán nem lobogtatta meg újra a sátorponyva tetejét a halasi vásáron. Elnempatkolt sebesült is maradt 3-4 renszerint a csatatéren. Ha ugyan nem több. Ezeket a pandúrok kocsira fektették, majd a kórházba irányították. Az se volt nagy ritkaság, ha a rendcsinálásra odaérkezett pandúrok egyik-másiknak is beverték a juhászkampóval a fejét. Abban az időben nemcsak a betyárok üldözése, hanem a vásári rendfenntartás is életveszélyes hivatal volt a pandúrok számára. Annyira szilajul lobogó volt a régi magyar virtus. Nemcsak Kiskunhalason, de a Nagy-Alföldön szerte mindenfelé ilyenformán viharzottak le hajdanában az országos vásárok. amikor a megszövegezett szerződést neki és ügyfelének már csak alá kellett Írnia. Ekkor azonban drámai fordulat történt: a magával hordott kicsiny tintásüveg felborult, ráömlött a szerződésre, olvashatatlanná téve azt. Waterman sietve átment a szomszéd szobába, hogy uj szerződésszöveget körmöljön, ezt felhasználta egyik konkurense s mig távol volt, elhalászta orra elől az üzletet és megkötötte az ügyféllel a szerződést... Waterman dühében nem tehetett egyebet, feltalálta a töltőtollat. Az első Watermantöltőtoll ott látható a londoni kiállításon. Scheaferé az első önmagát töltő, tehát automatikus toll feltalálása. A tollszár végén lévő kis gomb nyomásával szívható a tollszár belsejében lévő tartályba a tinta. Schaefer ma is egyik vezető cége a töltőtoll-piacnak, csak Parker előzi meg. Olcsó, öt dolláros töltőtolltól 2500 dolláros töltőtollig teljed választéka és kínálata. A töltőtollakat és azok népszerűségét azóta alaposan próbára tette a golyóstoll. A golyóstollat egy Bíró nevű Angliában élő, majd később tengerentúlra kivándorolt magyar találta fel. Ennek tulajdoníthatóan a golyóstollat Angliában mindmáig ,,bájro”-nak nevezik anélkül, hogy sejtelmük volna róla, hogy a magyar származású feltaláló nevéből ered a fogalom. Vándor Péter A TANÍTÓMESTER — Egy dologra mindenesetre megtanított a bűnözés: hogy nem tudok olyan gyorsan futni, mint egy rendőrkutya!
