Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-12-25 / 52. szám

MAGYAR HÍRADÓ 13. oldal EMBEREK ÉS ESETEK ÜLTETVÉNY A HÁZTETŐN Irta: HALMI DEZSŐ Ez év julius elején négy rendőrautó zárta le azt a területet, ahol laktunk. A házak sakktáblaszerűen vannak elhelyezve. Két főútvonal között párhuzamo­san haladó rövid utcák, a házak mind egy kaptafára építve, mind­egyikben öt lakás. A gyereksereg állandóan az utcán tanyázik, ter­mészetesen felügyelet nélkül és mindent tönkretesznek, ami elérhe­tő, legyen az fa, bokor, nyíló virág, útjelző tábla, diszkavics és minden, mely részükre szórakozást jelent. Közben hangosan ordítoznak, akár Halmi Dezső van arra ok, akár nincs. Még nem láttam őket játsza­ni, ami a mi gyermekkorunkban csoportos, szórakoz­tató, rombolás nélküli játékot jelentett. — A lakások oly közel vannak egymáshoz, hogy a szomszéd — min­den megerőltetés nélkül — a tányéromba láthat és én az övébe. Nem kell megnéznem a naptárt, hogy mi­lyen nap is van ma, mert ha a szomszéd hot dog-ot eszik, akkor biztosan szerda. A változatos étrend há­rom naponként ismétlődik, steak, hamburger, hot dog és utána kezdi elölről. Hat rendőr, két polgári ruhás nyomozó fésülte át a házakat, mert állítólag az egyik lakásba betörtek és különféle ékszereket vitt el atolvaj. A lakó egy közép­korú hölgy, Mrs. Benson, ki a kora délelőtti órákban a TV-t vitte javíttatni. Pontosan emlékszem, öt perc múlva lett volna 11 óra. Az udvaron dolgoztam, s Mrs. Benson sajnálkozva mesélte, hogy újabb kiadás előtt áll, mert valami baj van a TV-vel. Én még mindig a garázs olajos cementjét vakargattam, mikor nagy jajveszékelésre lettem figyelmes. Mrs. Benson HOMOKI SZEL Őszi fürtök peregnek szél fiúja a homokot tanyák ügetnek a felhőn gyékénybuzogány lobog gyékénybuzogány lobog Köhögnek az ablakok jajgatnak az almafák gyümölcsük vihartól féltik ezért remeg úgy az ág ezért remeg úgy az ág Por terül az emberre nagyon mély a lábnyoma hiába hordja a szél is csak nem kopik el soha csak nem kopik el soha Kutya vonit diilőut szégyelli a vadzabot megreccsennek az időben történelmi nádasok történelmi nádasok Köd-város nő szertehull homok-torony elszalad szőlőtőke-harang kondul vüjognak a madarak vüjognak a madarak Hatvani Dániel rohant felém, s elfúló hangon kérdezte, hogy nem lát­tam-e valakit lakása körül ólálkodni, mert a lakás földszinti ablakát egy kicsit nyitva hagyta, azon be­mászott valaki és elvitte ékszereit. Sajnos én nem láttam senkit — válaszoltam —, ha dolgozom nem figyelem az utca forgalmát. Tanácsomra a rendőrséget hívta és perceken belül indult meg a nyomozás. Ön mit látott? — kérdezte tőlem a nyomozó. Dolgoztam és munka közben nem nagyon figyel az ember. Ha egyáltalában érdemes elmondanom, az önök által is ismert tizenévesek csoportja állt a fal mellett, hajói emlékszem négy lány és öt fiú. A lányok visító fütyüléssel, ujjaikat szájukba téve zavarták a lármát, melyet a kisebb gyerekek támasztottak. Gya­korolták a hintáslegények régi, gyülekező hivójelét, vagy a riasztójelet, felhiva a többi figyelmét, hogy nem kívánatos, hatósági ember közeledik. Nem vagyok el­lensége a női nemnek, de ezek a leányok olyan ocs­­mány szavakat használtak, úgy viselkedtek, mintha nem is iskolások lettek volna, hanem utolsó utcalá­nyok. Többet riem látott ön? Nem — feleltem, s ezzel kihallgatásom végétért. A lakás minden bejáratáról, bútorairól ujjlenyo­matot vettek. Előkeritették a hangos, fütyülő lányokat és fiukat, kik a rendőrök közeledtére igyekeztek elszé­­ledni. Külön-külön hallgatták ki őket, de a nyomozás nem haladt előre. Az egyik rendőr létrát kerített, az erkélyen át fel­mászott a lapos háztetőre — gondolván, hogy odarej­tette valaki az ékszereket. Úgy látszik meglepődött, nagyon érdekes dolgot láthatott, mert a másik rendőrt is felhívta a tetőre. Ott fenn fényképeket készítettek, több oldalról filmezve a háztetőt. Mikor már minden­nel elkészültek, különféle cserép és lemez edényeket adogattak le. Messziről úgy látszott, hogy szobanövé­nyek. Talán valakinek eszébe juthatott, hogy a tető ál­landóan napot kap, ki akarta használni a kaliforniai éghajlat nevelő hatását, igy biztosítva növényei gyors fejlődését. Már minden rendőrkocsi megtelt az edényekkel, mikor a fiuk lopakodva el akartak szállingózni, de a rendőrség is résen volt és a bilincsek egymásután kat­tantak a hátracsavart kezeken. Az edényekben marihuánát neveltek saját hasz­nálatukra és eladásra. Az iskolában bő piacra talál­tak, igy nemcsak a tiltott élvezet volt biztosítva, hanem a könnyen szerzett pénz is ütötte markukat. A lányok körülvették a rendőrautókat és szidták a nyomozókat, elmondva őket disznónak, állatnak s nem felejtették el tudomásukra adni azt a mérhetetlen brutalitást, melyet a fiuk megbilincselésével kapcso­latban követtek el. Valósággal fenyegetővé kezdett válni a helyzet. A vezető nyomozó szép szóval igyeke­zett nekik megmagyarázni a törvény rendelkezéseit, s amikor ez sem használt, a bilincshez nyúlt, mellyel az egyik leányt, illetve annak nagy száját akarta ártal­matlanná tenni. Erre aztán az amazonok megdöbben­tek, takarodót fújtak és hagyták a rendőrkocsik elin­dulását. A rendőrségen beismerő vallomást tettek a fiata­lok. Már több mint egy éve foglalkoztak marihuana termesztéssel. A „szűz” termést közösen szívták a lá­nyokkal, a felesleg pedig eladásra került. Estére négy fiút hazaengedtek, az ötödiket hosszabb időre fogva tartották, mert a többiek vallo­mása szerint ő követte el a betörést és részben percek alatt értékesiteni tudta Mrs. Benson ékszereit. Még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a szülők egész nap dolgoznak, igy nincs módjukban ellenőrizni gyermekeiket, de ha otthon vannak, akkor sem törőd­nek velük sokat. A tizenévesek élete este tiz órakor kezdődik, mikor más már nyugalmat, csendet keres. A fütyülésük, orditozásuk verte fel minden alkalommal az éjszaka csendjét. '■ Csoda volt, ha reggelre nem történt valami. Ha csak a kocsinkat fröcskölték be festékkel, melyet órákig kellett letisztítani — ez nem számított ese­ménynek. Minden éjszaka élesre töltött puskával aludtunk, hiszen nem tudhattuk, szomszédunk nem forral-e ter­veket, nincs-e túlzottan áthatva különböző kábítósze­rekkel és ezek hatása alatt romboló, őrült hajlamai meddig teijednek. Egyébként 16 éves kora óta többet volt rács mögött, mint szabadon. Nehéz három hónap volt, amit San Rafaelben kellett töltenünk. Számtalanszor tettük fel a kérdést, ez hát a modern élet, a kultúra, az atomkorszak? Ki mit gondol.... A budavári templom két arca lFolyt, a 8. oldalról) Mathias Kirchének nevezik a németek, de nem tud­ván Mátyás királyról, Szent Mátyásra vagy Szent Má­téra gondolnak. Mások is zavarban vannak, akik di­csérik szépségét a világ sok nyelvén. Mi, váriak, különösen szeretjük és a magunké­nak érezzük. Végigéltük vele és benne az ostromot, életünkkel, emlékeinkkel oly szorosan forr össze. Sohase felejtem el: szentmise alatt légiriadót fújtak. Mindenki kirohant és a pincékbe menekült. Csak ket­ten maradtunk benn, a sekrestyés és én. Azért mi is lementünk az altemplomba, de ez hideg és nyirkos volt, vacogtam. A sekrestyés rám borította a gyászmi­sék koporsójának fekete leplét... az mentett meg a meghűléstől. Igen, a háború előtt és a után is sokáig csak a miénk volt a templom és az egész vár. Most már az egész világé. Intim, misztikus a hangulat a templomban a reg­geli 7-es és 8-as szentmiséken. Akkor boldogok va­gyunk, csak ismerős arcok mosolyognak ránk és át­szellemülve adunk hálát Istennek, hogy itt lehetünk, a mi templomunkban. Csodálatos a hangulata a téli hajnalokon a várnak, különösen amikor hó van. Sötét van még, égnek a régi stilusu lámpák, sejtelmes fénye­ket vetítenek a macskaköves utcákra. Ez a vár egyik arca. A másik az egész napi jövés-menés, hangos be­szélgetés, ahogy ez sajnos minden nagy város műem­léktemplomában és székesegyházában van. Szegény templomőröknek és a sekrestyéseknek állandóan résen k^ll lenniük, hogy a turisták ne jöjjenek be fagy­­laltal, cigarettával. Zaj, beszélgetés! A vasárnapi cso­dás zenés miséket, amikor áhítattal szeretnénk hall­gatni Beethoven, Schubert, Liszt, Mozart, Haydn, Kodály miséit és a szentbeszédeket, bizony zavarja a sok jövés-menés, csoszogás, sustorgás. De el kell visel­nünk, mert arra kell gondolnunk, hogy az a rengeteg ember, aki a világ minden tájáról Budapestre jön és bámulja a várost, a Halászbástyát, a Mátyás templo­mot, elviszi az egész világra a kis Magyarország szép­ségének, kultúrájának hírét. Feszty Masa

Next

/
Oldalképek
Tartalom