Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-20 / 47. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAT MAGYARORSZÁGI PARASZTLÁZADÁSOK t Folyt. .1 10. oldaltól) és kijátszhatta a szabadköltözés rendelkezéseit. Egyszerűen ráfogta jobbágyára, hogy valami korábbi bűnéért még nem bűnhődött s addig tartotta birtokán, ameddig neki tetszett. Igenáni, de az 'alsópapság az 1400-as évek végén már saját nyelvén kezdte olvasni a Bibliát, azt a parasztságnak magyarázta és kidomborította azt az ellentétet, mely a szentirás s a tényleges egyházi, valamint állami viszonyok között fennforog. A huszita tanok az ország minden vidékén elterjedtek. 1430-ban Blaskó szerzetes vezetése alatt Nagyszombat vidékén komoly parasztfelkelés támadt. A szervezetlen parasztságot a királyi katonaság hamar szétverte. Ez időben a jobbágyság intézménye még sem a Királyföldön, sem a székelyeknél nem volt meg. Azonban az urak a főpapsággal együtt minden elképzelhető módot kitaláltak a parasztság nyuzására. 1430 tavaszán a székelység fegyvert fogott, felkelt urai ellen. Ezt a lázadást, csakúgy mint a nagyszombatit korán sikerült elfojtani. A parasztság 1437-ben, saját védelmére ismét fegyvert fogott. Erre okot Lépes György püspök törvényellenes tizedfizetésre vonatkozó követelései adtak. A püspök nemcsak készpénzben, hanem régi jó pénzben követelte a tizedet. Aki nem fizetett, azt a püspök — Krisztus nevében- egyházi átokkal sújtotta. Egy sereg paraszt Alsó-Fehér vármegyében gyülekezett, onnan betört a Királyföldre és azt pusztítani kezdte. Innen a felkelés átcsapott Szatmár és Szabolcs vármegyékbe is. Csáky László erdélyi vajda a nemességet fegyverbe hívta. A jobbágyság Alparét község mellett, a Bábolna hegyre vonult és ott elsáncolta magát. Követeket küldtek Csáky táborába azzal, hogyha törvénybe foglalt követeléseiket teljesitik, készek meghódolni. Csáky a követeket kegyetlen módon legyilkoltatta. A parasztság erre megindította a harcot. Hogy mily bátran és eredményesen küzdöttek bizonyítja a jul. 6.-i egyezmény, mely ismét szabályozta az urak és parasztok viszonyát. — Sajnos a megállapodás —éppen úgy, mint a többi — soha nem lépett érvénybe, ! azt az urak nem tartották be. Csáky vajda fondorlatos módon játszotta ki a szerződést. A három nemzetséget; a magyar nemességet, a székelység vezetőit és a szászságot unióba egyesítette és 1437 szeptemberében megkötötték a kápolnai egyezményt. A parasztság látva a szerződés-szegést, újra fegyvert fogott és kardjával szerzett érvényt jogainak. A nemesség tehetetlenségében, október 6-án elismerte a felkelők jogos követeléseit. Vállalt kötelezettségének azonban nem tett eleget, a telet pedig újabb, nemesi szervezkedésre használta fel és 1438 januárjában j győzelmet arattak a parasztság felett. Bosszúból a felkelők nagyrészét kiirtották. Helyükre oláhokat, telepítettek be. Mátyás király halála után tűrhetetlenné vált a jobbágyság helyzete. II. Ulászló nem tudott gátat vetni az urak követeléseinek. El akartak törölni minden törvényt, ami Mátyás uralkodása alatt, a jobbágyság védelmére látott napvilágot. A székelység — az embertelen bánásmód miatt — az ország elhagyásával, kivándorlással fenyegetődzött. — A főpapok kíméletlenül kizsákmányolták az alsópapságot, a kolostorok kicsapongások házai lettek. — 1502-ben egy francia utazó Írja, hogy a magyar urak, főpapság, nemesség a földművest a barommal tartja egyenlőnek. A sződi várnagy személyesen kínozta halálra egyik jobbágyát és hulláját nem engedte eltemetni, hanem személyesen őrködött a halott elégetésénél. A szegénység leírhatatlan méreteket öltött, sok vidéken makkból sütöttek kenyeret. 1509-10-ben pestisjárvány tört ki. Az egykorú feljegyzések szerint a lakosság fele került sírba. II. Ulászló már 1487-ben aláírta a törvényi, amely eltörölte a jobbágy szabadköltözködési jogát. A tömeg éhínségbe jutott, éhezett, ruházatuk lerongyolódott. (Folytatjuk) A VAK (Folyt, a 14. oldalról) ismertük. Az ő fején szoktuk tiz perc végén szétpukkasztani az uzsonnás zacskókat. Sose volt ellene egy rossz szava se. Érettségi óta nem hallottam róla semmit, nem is találkoztunk. — Praktikum, picikém, praktikum. így könnyebb. Megtanultam kényelmesen élni — nagyot nyújtózott, megveregette a hasát — kényelmesen és jól. Rendeltem egy martinit sok jéggel. — A sör itt rém vacak. A lépcsőn strandkabátos lány libegett fölfelé. Zaubertonnal vörösitett haját kis malacfaroknyi varkocsba kötötte hátul. A bokája pompás volt, karcsú, a combja izmos, kissé sportosan erős, csípője kerek, a dereka arasznyi. — Odanézz! — böktem oldalba Miskát. A pohara fölött súgta vissza: — Nem tudsz, rólam semmit. Mondd mindenre, hogy yes. A lány az asztalunk felé tartott. Ismerősnek tűnt. de nem tudtam visszaemlékezni, hol láttam. Olyan volt. mint a Színházi Újság címlapján akárki. Miska fölugrott és elébe sietett. Balett-tánchoz illő mozdulattal vezette egy székhez. — Ciao ma chérie! Ca va? A barátom, mon ami — mutatott rám, és gyorsan hozzátette, mielőtt megszólalhattam volna — Bili Willfred. — Yes — nyögtem. Kezet fogtunk. — Betty. Nedves, puha tenyere volt. — Nyugodtan beszélhetünk előtte — kacsintott rám Miska — nem tud egy kukkot se magyarul. Portugál. A Busch cirkusznál dolgozik mint kardnyelő. Accent circonflex. A lány végigmért, mintha megsaccolta volna, hogy mekkora kard fér belém. Lágy, meleg szája volt, a bőre sima, akár a tej. Nagy aranybarna szemével bandzsított icipicit. ,,Te szemét", gondoltam magamban. „Rendben van, hogy Bili mit tudom én micsodának hívnak. Hagyján, hogy portugál vagyok, meg kardnyelő a Buschnál. de hogy még magyarul se tudjak!” Ültem, mint hering a sóban. Miska se tudott jól magyarul. Francia volt. Avval nem fárasztotta magát, hogy eltorzítsa a szavakat, mindössze raccsolt egy kicsit, és a néhai franciatanárnőnkről, szegény Lonci néniről ráragadt kifejezésekkel fűszerezte a beszédét. — Az Alfa-Hómeó még mindig a fehéhváhi szehvizben van — mondta. Phospektust kéhnek. hogy meg tudják állapítani milyen volt. — Ugye nem hajtasz többet olyan gyorsan machérie — búgta a lány, mert ő még annyira se tudott franciául, mint Miska. Simogatta a kezét és dorombolt. Azt a ronda kezét. „Sötét ez a lány. annyi szent, ha ennek a süket szövegnek felül." De csinos. Minél tovább néztem, annál jobban tetszett. Sose gondoltam volna, hogy ilyen nője legyen Bogár Miskának. Törtem a fejemet, hogy kitaláljak valamit, amivel kitörhetnék a némaságomból, de nem jutott eszembe semmi. Megfizetett a disznó a papírzacskókért. Félig elfordultam, mintha a tavon lebegő vitorlások mozgását kellene tanulmányoznom. — Ha hazaérek, veszek egy másikat. Ce moi. Ezt már úgyis untam. Lassú volt. — Meglásd, Pierre, megcsinálják gyorsan. Szombaton már mehetünk vele Tihanyba. — Sajnos, nem maradhatok annyi ideig. Pénteken már utaznom kell. Vasárnap vár az apám Stockholmba. — Ó! Ilyen hamar! — Megígértem neki, hogy együtt megyünk pisztrángot fogni az Ebróhoz. „Az Spanyolországban van, te szerencsétlen! A földrajzot se tanultad meg?” Föl kellett volna kiáltanom, de csak ültem mereven, mint egy igazi kardnyelő. — Úgy szerettem volna veled tölteni a vasárnapot! — Majd jövőre kipótoljuk Párizsban, la belle place Pigalle! — Komolyan? — Ha én mondom? — Ennyire szeretsz? Drága! Te nemcsak beszélsz, mint a többi! Miska ekkor megcsókolta a lányt. Nyíltan, a szemem láttára, ahogy nászutasok szokták megcsókolni egymást. És a lány tűrte. Sőt! A karjával át is ölelte a nyakát. Muszáj volt odanézni. A lány észrevette, hogy bámulom őket. Elengedte Miskát. — Mi történt a barátoddal? Olyan furcsán néz. Zavaromban földöntöttem a hamutartót. — Semmi. Mindig igy szokott. Majd hozzám fordult: — Raolaj nilép! Még a gimnáziumban beszéltük ezt a nyelvet, amely abból állt. hogy az egyes szavak utolsó szótagját előre vettük. — Szegény fiú — mondta a lánynak. — Korábban állatszeliditő volt, de az. oroszlánszag elmarta a szemidegeit. Ezért kellett átképeznie magát kardnyelőnek. Szegény öreg John! Azóta alig lát. Pedig milyen fiatal! — Nem Bili? — Az apját hívták Bilinek. A széke mögül felvette a fehér botot, kihúzta és a kezembe nyomta. — Csao John! — Senes a refejed a csonybada. Lebotorkáltam a terasz lépcsőjén a járdaszegélyig. és vártam egy lányt, aki majd átvezet. Czakó Gábor SZMLÁSKOK A státusszimbólumok tulajdonképpen ajándékok. amelyeket egyesek maguknak ajándékoznak. * Olyan ember — olvasom valakiről —, akit csak azért tartanak szilárd jellemnek, mert még arra is lusta, hogy nézeteit váltogassa.
