Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-04 / 36. szám
12. oldal MAGYAR HÍRADÓ így került bitófára Bogár Imre Irta: SIMA FERENC Az idei számos évforduló közül nem az utolsók közé tartozik, hogy a szájhagyomány szerint éppen az idén száz esztendeje, 1875-ben lett vége Magyarországon a betyárvilágnak. Hogy miért éppen száz éve Mert ekkor került pandurkézre és bitófára az utolsó betyárfejedelem, a Duna-Tisza-közén uralkodó Bogár Imre. Amikor Bogár Imre elfogatásáról és kivégzéséről faggattam annak idején a betyártörténetekből legtöbbet tudó hagyományismerőt, Nagy Czirok Lászlót, az egykori hires pandurhadnagy, Nagy Czirok Sándor unokaöccsét, nagyot gondolkozva igy felelt a pipa mellől: — Többféle mende-monda van erről. Közülük leghitelesebbnek tartom a régi, megbízható szanki ismerősöm, az öreg Takács János földműves elbeszélését erre vonatkozóén. Neki a rég meghalt apja mesélte el, még mint gyermeknek, hogy félig-meddig szemtanúja volt Bogár Imre pandurkézre kerülésének. Amikor az öreg Bogár Imrét a fiai mellől ellőtték 1867-ben és őt egy erdőszélén a két fia, a nagynevűvé lett Bogár Imre és öccse, Jakab eltemették, azután másokkal társulva még nyolc esztendeig folytatták a betyárkodást. Ezemyolcszázhetvenötben egyszer a két Bogár fiú — Félegyháza felől jövet Halas felé — útközben a móricgáti pusztagazdával találkozott. — Na, Imrém, hová iparkodol? — kérdezte tőlük. De csak formaképpen, mert a betyárok nem szokták senkinek az orrára kötni, hogy hova-merre tartanak. Azt sokszor ők maguk se tudták. Bogár Imre azonban igy felelt: — Éppen kegyelmedhez akartunk volna beállitáni, hogy majd ott lenyergelünk, egy kicsit megpihenünk. • — Jól van, fiaim — felelte a pusztagazda. — Tudjátok, hogy nálam mindig szívesen látott vendégek vagytok!... Csak menjetek, pár óra múlva én is- megfordulok majd a piacról. Akkor majd jót el is beszélgetünk megint, egy kis harapnivaló, meg egy-két kancsó jó bor mellett. A betyárok csakugyan a pusztagazda tanyájára lovagoltak. Ott a pusztaháznál lenyergeltek, lovaikat bekötötték az istálóba. A tanyabeliek szívesen fogadták őket, hiszen Bogár Imre és legényei ártalmatlanok voltak a magukfajta, vagyonilag kisebb emberekre nézve. Imrének az volt a jelmondata, hogy ,,csak nagyvadakra vadászunk!” Barátságos üdvözlés után a tanyán levők viszszamentek a munkájukhoz, kukoricát kapálni. Bogár Imre, mivel fáradt volt, éjszakai „munka” után, az istálóban a szénásketrecbe feküdt le, hogy majd alszik egy jóizűt. öccsét, Jakabot megbízta, hogy a „szemét jól nyitva tartsa”, kivigyázzon, nehogy váratlan támadás érhesse őket. De Jakab csak az első félórában cselekedett úgy, ahogy bátyja ráparancsolt. Aztán odasétált ő is a kukoricakapálók közé beszélgetni, de leginkább, mert volt ott egy szemrevaló lány is, aki máskor már hagyta neki magát megölelgetni. Annak csapta most is a szelet. Zza:.. azonban nagy dolog történt. A pusztagazda Félegyházáig gondolt egyet, jelentkezett a pandurkapitányságon. Elmagyarázta: ha most ügyesek lesznek, a Bogárakat az ő tanyáján elfoghatják. Nagyösszegű vérdij volt kitűzve Bogár Imre, az utolsó szabadon járó betyárfejedelem fejére. A többi nagy, Rózsa Sándor, Sobri Jóska, Patkó Bandi, Angyal Bandi, Savanyu Jóska már mind előbb pandurkézre került. A vérdijra fájt a pusztagazdá foga... Hat pandúr sebes vágtában azonnal elindult a mondott helyre. Ott úgy odakerültek, hogy a kutyák se vették észre őket. Bogár Imre a szénás ketrecben aludt mélyen, a pandúrok hát könnyűszerrel megvasalták. Talpra ugrott arra és megvasalt kezeit az egyik pandúr fején átvetve, nyakánál fogva szorította magához. Meg is fojtotta volna, de egy másik pandúr a fegyvere boldogabbik végével akkorát vágott rá, hogy a válla eltörött. Nyilván fejbe akarta csapni, de Bogár Imre a dulakodás közben éppen elrántotta a fejét. Jakab csak későn vette észre a bajt, ezért jobbnak látta elinalni. Imre segitséget nem kapott, máris vitték Kiskunfélegyházára. Statárium volt akkor a betyárokra, rögtönitélő bíráskodás. A törvényszék egykettőre el is ítélte, kötél általi halálra. Mielőtt egy titokzatos, gazdag urinő, aki Bogár Imrének valóságos szeretője volt, megpróbálhatta HUMORESZK . Tessék kérni! A férfi aznap már kilenc üzletbe.! járt, és mindenütt amint belépett az ajtón, tisztelettudóan, barátságosan, udvariasan, harsányan, teli tüdővel, zengő, érces hangon köszönt. Neki viszont egyik üzletben sem köszöntek vissza. Vajon miért? A köszönés energiavesztességgel jár? Fárasztó? Káros hatással van az idegrendszerre? Súlyos komplikációját okozhat életfontosságú szerveink vérellátásában? „De hiszen akkor én valósággal gyilkolom magam ezzel az állandó köszöntgetéssel” — futott át agyán a gondolat. — Lehet, de nekem mégis tovább kell kísérleteznem! Egyszerűen elviselhetetlen számomra, hogy tiszteletadásomat ne viszonozzák hasonló tiszteletadással. Ebben az üzletben köszönni fognak nekem! Még akkor is ha ítéletnapig kell vámom! Kiharcolom, kikényszeríteni azt a bűvös szót! — mormolta a férfi végtelen elszántsággal és benyitott az ajtón. Zömök, enyhén kopaszodó fiatalember állt a pult mögött. Savókék szemével révetegen bámulta a mennyezeten libegő pókhákót. — Jó napot kívánok — mondta a vevő halkan, végtelen szeretettel, igazi humanista módjára, aki magához akaija ölelni a világot s ebben a világban természetesen ez a kedves, aranyos eladó is benne van. A savószemű fiatalember búcsúpillantást vetett a pókhálóra, aztán kissé a pult fölé görnyedt. A hangja monoton volt. Az ezernyi szürke árnyalat közül a legszürkébb: — Tessék kérni! A vevő könnyed kecses balett-mozdulattal előbbre lépett és dallamosan igy szólt: — Jó napot kívánok. Köszöntem. Az eladó homlokán lüktetni kezdett egy apró kis ér: — Tessék kérni! A másik mosolygott, boldogan, derűsen, mint aki örül az áprilisi napfénynek, a természet nagyszerű újjáéledésének. — En köszöntem önnek, kedves, rajongva szeretett felebarátom. Mi következik ebből? Megpróbálom finoman, tapintatosan rávezetni. Ha én egyszer azt volna nagy összeggel kiváltani, már fel is akasztották. Ez az urinő hintón vágtatott az akasztás színhelyére, Bogár Imre életét valamiként megmenteni. A biró észrevette, hogy a hintó közeledik és sejtette, mi készül. Intett a hóhérnak, hogy siessen az akasztással. Az urinő elkésett, hogy legalább halasszák el az Ítélet végrehajtását, amig a kegyelmet meg nem próbálja betyárszeretőjének a császártól elnyerni Bécsben, arra hivatkozva, hogy Bogár Imre sohasem ölt embert. — Ki lehetett az a titokzatos urinő? — kérdeztem. — Magam is sokat törtem már ezen a fejemet — felelte Nagy Czirok László — Lehet, hogy ezt csak a nép találta ki... Csak annyi biztos, hogy ebből népdal is lett, amit a Nagyalföldön néha máig is eldalolnak: I Bogár Imre lefeküdt a szénába. Jakab öccsét állította strázsára. Mig odajárt lányt ölelgetni Jakab: Hat pandúr az alvó Imrére akadt. Bogár Imrét kisérik a tömlöcbe, Utána megy a kedves szeretője. Váltságdíjjal van tele az erszénye, könnytől ázik a patyolat kendője. Jaj, de szépen kifaragták azt a fát, amelyikre Bogár Imrét akasztják. Lobogtatja a szél ingét, gatyáját, összeveri rézsarkantyus csizmáját. mondom önnek, hogy jó napot, akkor ön erre azt feleli, hogy... Na, mit felel? — Tessék kérni! — lihegte céklavörősen a férfi a pult mögött és apró fecnikre tépte a keze ügyében heverő rejtvényujságot. — Ha én egyszer udvariasan azt mondom, (Folyt, a 15. oldalon)---------------------------1-----------------------------------------Hogyan élnek a szovjet fejesek? (Folyt, a 8. oldalról) kaiméval magukkal hozott nemesvalutáért csakis ők vásárolhatnak ezekben az üzletekben. Mindez azonban csak egyik része annak a soksok kedvezménynek, amelyet a szovjet elit élvez. Jóllehet az orvosi ellátás, a kórházi ápolás a Szovjetunióban ingyenes, de vannak akik számára még „ingyenesebb”, főleg pedig sokkal jobb. Az egészségügyi minisztérium Negyedik Főosztályának nevezik azt, amely irányitója azoknak a kórházaknak, klinikáknak, gyógyszertáraknak, amelyek kizárólag a magas pozícióban levő személyek szolgálatában állnak. Az ő számukra nincs elérhetetlen gyógyszer, megoldhatatlan kezelési mód. Ugyanez vonatkozik nyaralásra, üdülésre, betegség utáni lábadozásra — az ilyen különleges helyre szóló kedvezményes beutalás értéke fölér egy—két havi külön fizetéssel. Mindezen túl pedig a szovjet elit, a kiváltságos osztály jó kapcsolatai révén sokkal több előnyt élvez, mint a kapitalista országok legjobbmódu családjai. A kapitalista országokban végülis a szabad piac mindenki számára rendelkezésre áll, a Szovjetunióban azonban a választék csak a kiváltságosaké. Egy jó pozícióban levő szovjet hivatalos személy jobb lakáshoz jut, nem kell évekig várnia arra, hogy autótulajdonos lehessen, gyerekeit pedig a legjobb iskolákba, egyetemekre járathatja, majd azok elvégzése után — a legjobb, legjövedelmezőbb állásokba. És igy halad és hat tovább a kiváltságok láncreaciója a szovjet társadalomban. Nem kétséges persze, hogy a kiváltságoknak ára van. Nem adják ingyen. De akik részesülnek benne, azok úgy vélik, megéri azt, amit nyújtani kell érte. Vándor Péter
